2007. május 24. (7. oldal)
Elmúlt a jubileumi forradalmi év; és mi maradt belőle? A keserű szájíz a méltatlan posztkádári rendőrattak miatt, no meg néhány szerencsésen elkészült emlékező könyv és film. Utóbbiak színvonalukat tekintve feltűnően egyenetlenek. Az ötvenhatos mozik körüli huzakodások az Oscar-díj-jelölésnél meg Cannes-ban is azt illusztrálják: a dicső októbert jellemző viszonylagos nemzeti egység végérvényesen a múlté, a kegyelmi pillanat fél évszázad alatt széthúzássá és pitiáner marakodássá silányult. Alaposan belejátszik ebbe a fortyogó békétlenségbe az az arcátlan lenyúlási kísérlet is, hogy a valaha ellenforradalmat kiáltók nemes egyszerűséggel kisajátítanák a forradalmat: hazug és gyáva miniszterelnökünk például rendőrileg izolálta magát méltatlankodó népétől, midőn teátrálisan térdet hajtott a kádári május elsejék sugárútján helyet kapott rozsdás vastüskék előtt. Nézem a mindent megszépítő légi felvételeket: a nonfiguratív emlékmű felülről impozáns – csupán alulról jut már mindig eszünkbe róla az álszent gyurcsányi ábrázat.
Kínunkat-bajunkat az újabb generációk talán kevéssé értik majd, ám – ha még megtanulnak tisztességesen olvasni – talán a kezükbe kerülnek a mostani ötvenhatos könyvek. Sokáig még ilyenek sem igen voltak a lapító szépprózában: Szalay Károlynak ugyan sikerült regénytrilógiájában forradalomnak nevezni a forradalmat, a szélesebb publikum mégis legfeljebb Karinthy Ferenc Budapesti őszéig jutott el, szorosan a mind kínosabb Budapesti tavasz mellett. S ki figyel ma már a valóságos történelmet nemes irodalommá tevő művészi kísérletekre? Szőcs Géza Liberté 1956-ja úgyszólván visszhangtalan maradt; nemkülönben az 56 párizsi magyar vers az ottani Magyar Intézet gondozásában – pedig Keszei István áradó versciklusa az októberi felkelésről korszakosnak mondható, Sándor István konzseniális fordítása pedig a franciák számára is kézzelfoghatóvá teszi a megfoghatatlant.
És akkor még nem is szóltunk Györffy László kisregényéről, az Őszi robbanásról, amely műfaji önmeghatározását tekintve danse macabre, azaz haláltánc, ám valójában végső leszámolás azzal a makacs illúzióval, hogy a XX. század legtisztább forradalma az utókor számára esetleg még példaként szolgálhat, szimbolikus jelentőséggel bírhat. Tizenhat éves főhőse, Somfai Dávid – az író nyilvánvaló alteregója – éppúgy téblábol az Üllő úti és Corvin közi események forgatagában, ahogy Kertész Imre kamaszfigurája éli meg és túl a lágert a Sorstalanságban. Az alulnézetből szemlélt történelem régi fogása az európai prózának, korunkban azonban történt valami, ami ezt a boldog (vagy boldogtalan) tudatlanságot megfosztotta a meseszerűségétől. Az ötvenhatos suhanc történetében például minden mozzanat – a felkelésbe sodródástól az ausztriai disszidáláson és az onnan való visszaszivárgáson át egészen a felemás politikai bűnbocsánatig – kínosan hiteles és részletező; csupán az egészet borítja be valami félálomszerű lebegés. A szerző a művét a mindenkori ifjúságnak ajánlja (kitartóan reménykedve, hogy a tinédzserek korfüggetlenül érdeklődnek a históriai haláltáncok iránt), de szemlátomást nem bízik az ítéletükben: epilógusában nem hagy kétséget afelől, hogy a földszintes utókort még csököttebbnek tartja, mint ami ellen a tiszta és magától értetődő forradalom lázadt.
Jómagam nem mennék ilyen messzire – de aligha cáfolható, hogy az új évezred első évtizedét az elemzők a csalódottsággal és kiábrándultsággal azonosítják majd. Meg a példátlan talánnyal, amikor gazdátlanná vált egyetlen igazán forgalomképes XX. századi történelmi kincsünk, az 1956-os forradalom.
