A Pannonia Allstars Ska Orchestra a magyar skaélet motorja… Tizenötödik „egy hét együttlét”
Kattintson ide a videó megtekintéséhez!
Napjaink egyik „legütősebb” ütőegyüttese, a japán Gocoo először jár Magyarországon, ünnepélyes és felkavaró nyitást ígérve a Világzenei Nagyszínpad programjának. Hiszen ami a „ritmusok akrobatáitól” hallható-látható, az a „tradicionális taiko-dobolás és a földrengés”, a „végítélet és a megtisztulás” erejével hat, s a tradicionális kultúrák, a pop-rock és a technó rajongói számára egyaránt népszerű.
A kubai zene egyik alapintézményét, a Sierra Maestra zenekart Juan de Marcos González azzal a céllal alapította meg 1976-ban, hogy a húszas-harmincas évek legnépszerűbb zenei stílusát, a sont felfrissítse és újra átütővé tegye. Hamarosan csatlakozott hozzá unokaöccse, a trombitás Jesús Alemany, akivel leckéket vettek a stílus olyan még működő klasszikusaitól, mint amilyen a Septeto Nacional zenekar volt. 1981-től folyamatosan készíthették lemezeiket Kubában és Nyugaton egyaránt, s bár időközben Jesús Alemany és Juan de Marcos odébbállt, a Sierra Maestra alkotókedve és rangja töretlen maradt.
A kilencvenes években a világzene is ráharapott arra a transzra, amely a gnawában, vagyis a Nyugat-Afrikából északra hurcolt rabszolgák rituális zenéjében rejlik. Ennek az élére hágott Párizsban az algériai-marokkói-francia Orchestre National de Barbés – a gnawa, a rai, a rock és a reggae ötvözetének önfeledt és magával ragadó előadásmódjával. A zenekar kultikus státuszát fokozza, hogy ritkán koncertezik, így megkülönböztetett figyelmet érdemel, hogy 2004-es koncertje után újra fellép a Szigeten.
Salif Keita harminc éve a csúcson van; rendkívüli sors és rendkívüli életmű az övé. A Manding Birodalmat alapító Szundjata Keita leszármazottjaként a kasztrendszerrel dacolva az énekesek hivatását választotta, amiért száműzte a családja. Ráadásul albinónak született, ami ugyancsak számkivetettséggel járt, hiszen a hiedelmek szerint egy albinó „rontást hozhatott” a törzsére. Így indult Salif életútja, Bamakóba vándorolva így lett a Le Super Rail Band du Bamako és a Les Ambassadeurs szólóénekese, mielőtt 1980-ban Párizsba települt. Ott futott be, ott jelentek meg korszakos jelentőségű afropop lemezei, majd az ezredfordulóra megint fordult a világ, s az elektronikus programok után egy újabb „neotradicionális” mozgalom vette kezdetét. Keita 2002-es Moffou című lemezén már jól érződött ez a régi-új szél, mely a tavalyelőtti MBemba albumán tovább mélyült, azt tanúsítva, hogy az igazi tánczene mélység és távlat, könnyedség és súly.
A Ska Cubanót megálmodó Peter A. Scott Jamaicában és Kubában is éveket töltött zenekutatással, ahol azzal szembesült, hogy a kubai forradalom előtt a kubai és a különféle karib-térségi zenei irányzatok között erős átjárás volt. Ennek a hagyománynak a felelevenítésére társult a londoni ska-körök egyik kulcsfigurájával, Natty Bóval, majd nekivágtak Kubának, összeszedtek egy rakás nyitott muzsikust, s máris megszületett a mambo, a ska, a rumba, a son és a reggae elképesztő összeboronálásával a Ska Cubano. 2004-ben Ska Cubano, 2006-ban !Ay Caramba! címmel készítettek albumot, és most eljött az idő, hogy a Szigeten is bemutassák ezt a ritka szórakoztató fúziót.
A Besh o droM már-már elválaszthatatlan tartozéka a Világzenei Nagyszínpadnak: 2000 óta minden évben garantált siker. Önismétlésről vagy unalomról ugyanis szó nem lehet – a legújabb, a Ha megfogom az ördögöt című album megint csak garancia arra, a „Balkán-ihlette kifinomult zúzás” híveinek szokás szerint „könyörtelen” élményben legyen része Óbudán.
1985-ben egy líbiai katonai bázison alakult meg a Tinariwen zenekar. Valamennyi tagja fegyveres kiképzést kapott, és a mali hegyekben részt vett az 1990-től 96-ig húzódó polgárháborúban. Hogy a tradicionális dallamok, a forradalmi szövegek, a mali blues és a pszichedélikus villanygitározás elegyéből az ezredforduló egyik legütősebb világzenei szenzációja kerekedett, az ma már közhely – Robert Plant például így áradozott: „Amikor először hallottam őket, úgy éreztem, ez az a zene, amit egész életemben kerestem”. 2005-ben a Szigetet is lenyűgözték, s most tavasszal Aman Iman címmel új koronggal rukkoltak ki – egyszóval, megbízható és friss élmény előtt állunk.
A Zöld-foki-szigetekről a szárazság, az éhség és a munkanélküliség miatt elvándorolt a népesség jelentős része – alig-alig található olyan család, amely ne szakadt volna szét. A szigeteken uralkodó zenei stílus, a morna ezt a nosztalgikus, keserédes hangulatot tükrözi, ennek vált Cesaria Evora a zenei nagykövetévé. Az 1941-ben született énekesnő nagybátyja biztatására kezdett énekelni, és bár néhány rádiófelvétele is készült, nem gondolta, hogy ebből kéne megélnie, sőt, a hetvenes évek közepén vissza is vonult. Csak tíz év múltán lépett fel megint, amikor a kormány egy ünnepség keretében felkérte őt is, majd egy Portugáliában élő honfitársa arra is rávette, hogy szervezzen neki egy kis turnét. Ekkor került kapcsolatba az ugyancsak zöld-foki emigráns José da Silvával, aki Párizsba csalta egy lemezfelvételre. 1988-tól tíz albumot vettek fel, melyek a „mezítlábas dívát” a world music egyik legkeresettebb előadójává tették. Rendkívüli hangja és keresetlen előadásmódja révén a Világzenei Nagyszínpad egyik legsikeresebb programjának ígérkezik a Szigetre való visszatérése is.
A magyar-orosz Baba Yaga etnopop zenekarnak 1990-ig nyúlik vissza a története, mikor is a Szicíliában turnézó KFT zenekart megrendítette egy orosz folkegyüttes éneke. Összeismerkedtek, s innentől nem volt megállás: közös tervek és dalok áradata vette kezdetét. A KFT-ből végül csak Bornai Tibor és az akkor velük dolgozó Jamie Winchester maradt a projectben, négy orosz énekessel, illetve Huszár Mihállyal és Galántai Zsolttal ők alkották a zenekart s készítettek két népszerű CD-t (Baba Yaga, Secret Combination) a kilencvenes években. Hat-hét évig folyamatosan járták a legnagyobb európai fesztiválokat, aztán alábbhagyott a lendület, s most már csak olykor-olykor állnak össze egy-egy nosztalgiaturnéra – mint ezen a nyáron.
A kilencvenes évek elején utcazenekarként portyázott a Mau Mau alapmagját képező hármas: az énekes-gitáros Luca Morino, a harmonikás Fabio Barovero és a kameruni ütős, Bienvenu Nsongan. Aztán a zenekar hamarosan héttagúvá bővült, de az egyszerűség kedvéért továbbra is akusztikus muzsikát játszott, Olaszország vegytiszta zenei „válaszaként” arra a hullámra, amit Franciaországban a Les Negresses Vertes és a Mano Negra indított el. A debütáló Sauta Rabel után megállás nélkül jobbnál-jobb korongokat dobtak a piacra, az utóbbiak közül az Eldoradót és a Deát brazil zenei inspirációval. A Szigeten 2000-ben, a Világzenei Nagyszínpad indulásakor játszottak utoljára, így már nagyon időszerűvé vált ez a repeta…
Jamaica függetlenné válása után, 1962-től afféle nemzeti tánczeneként robbant a ska, magába forrasztva a rhythm & blues, a dzsessz, az afrikai ritmusok és a calypso hagyományait. A legkapósabb muzsikusokat a Studio One kiadó foglalkoztatta, s közülük is a legkiválóbbak hozták össze a Skatalites együttest 1964-ben. Hogy a műfaj mi mindent köszönhet nekik, az hosszas felsorolást igényelne – a korábbi kollaborációkból Lee Perry és Bob Marley, a későbbiekből Ernest Ranglin tűnhet ki. Ami pedig a jelent illeti, abban az eredeti felállásból hárman ma is hallhatók, ahogy From Paris with Love című albumukat turnéztatva hallhatók voltak a 2003-as Szigeten, s ahogy most nyárra tervezett új lemezükkel visszatérnek, legnagyobb örömünkre.
Az Algériában született s 1968 óta Franciaországban élő Rachid Taha a nyolcvanas évek elején tűnt fel Carte de Séjour nevű – stílusteremtő – rai-rock zenekarával. Annak felbomlása után szólókarrierbe kezdett, s a rainak megint egy kimondottan rá jellemző, rockos-technós stílusát alakította ki. Eddigi legnagyobb sikerét azonban a mesterei előtt fejet hajtó, akusztikus-nosztalgikus Diwan albumával érte el 1998-ban, melynek tavaly Diwan 2 címmel elkészítette a folytatását is. A fő csapás iránya így újra a múlt idejű Egyiptom és Algéria lett, a Taha gyermekkorát idéző rádiós slágerekkel – persze portalanítva és felfrissítve, Taha karcos modorában. Ami azt ígéri, hogy a tradicionális hús-vér hangszerelés és a technós programozás rajongót egyaránt megkaphatják, ami Tahától elvárható, s ami jár…
A Pannonia Allstars Ska Orchestra a magyar skaélet motorja: skatábor szervezője, skaklub házigazdája, skakompiláció szerkesztője és nemzetközi skazenekarok (Toasters, Bad Manners, Rotterdam Ska-Jazz Foundation, New York Ska Jazz Ensemble) vendéglátója. Túl van egy koncertlemezen (All Night Long – Live At Artemovszk), egy igazi stúdióalbumon (Budapest Ska Mood), s a múlt nyáron ezreket ragadt magával felhőtlen-pálmafás örömzenéje a Szigeten. Nem lehet vitás, idén sem adja alább a csúcsnál…
A Klezmaticsból ismert Matt Darrieu kvartettje, a Paradox Trio a kilencvenes évek közepén futott be New Yorkban. Első három albumát (Paradox Trio, Flying at a Slant, Source) a Knitting Factory kiadó jelentette meg, melynek avantgárd és jellegzetesen New York-i szellemisége mélyen jellemző a szaxofon-klarinét, elektromos gitár, cselló, ütőhangszerek felállású társaságra is. Ugyanakkor konzekvensen belőhető a fő csapás iránya: a klezmer és a Balkán zenéjének az összefonása, amiként az legutóbbi, Gambit című lemezükön is hallható. És ami most magyarországi debütálásukkor is várható.
A Fanfare Ciocarlia gyökerei a török katonazenekarokig nyúlnak vissza – a Kárpátoktól északra élő romák éppúgy rézfánfütyülnek, mint a szerbiaiak vagy a macedónok. A Pacsirtáról elnevezett rezesbanda a moldovai Zece Prajeni faluból való, ahol mindössze négyszáz roma él, az viszont mind zenél. Igaz, a Ciocarliának nem akad konkurenciája: amióta egy arra tévedő francia tévéstáb felfedezte, nincs megállás, és nincs fesztivál, amit be nem darált volna. Idén pedig egy olyan albumot készítettek Queens and Kings címmel, amely felvonultatta a legnépszerűbb roma énekeseket – akik közül a macedón Esma Redzepova, a bolgár Jony Iliev, a francia Kalooma és a román Florentina Sandu együtt dalol velük a Szigeten is.
Az 1933-ban Kamerunban született Manu Dibango tizenöt éves volt, amikor zenei tanulmányai folytatására Párizsba küldték a szülei. Előbb zongorázni tanult, aztán kölcsönkapott egy szaxofont, s ezzel megpecsételődött a sorsa. 1957-ben a kongói rumbakirály, Joseph Kabasele kíséretében két évet Afrikában töltött, ahol Manuba belekapaszkodtak a gyökerei, s hamarosan kiérlelődött a saját hangja, a maga külön bejáratú makossája… A makossa egy gyors tempójú, városi tánc Kamerunban. De amit ebből Manu Dibango 1972-ben Soul Makossa címmel kihozott, az éppúgy kötődött más kameruni stílusokhoz és más afrikai országok tánczenéihez is, így világszerte a kozmopolita afrikaiak himnuszává vált. Sőt. Később Manu felvette salsa-, reggae-, elektro-funk- és rumba-változatban is. Munkássága persze jóval kiterjedtebb és jelentősebb annál, hogy egyedül ezt a művét említsük – az 1978-as Home Made, az 1982-es Fleurs Musicales du Cameroun, az 1994-es Wakafrika és az 1998-as CubAfrica ugyancsak remekmű – egyszóval a lehető legtöbbet várhatjuk zenekarának első magyarországi fellépésétől.
Tízéves fennállása alatt a Söndörgőből – a Vujicsics együttes tanítványaiból (és gyermekeiből) – „biztoskezű” mester lett; a Dunakanyar délszláv zenei örököseiből csak úgy árad a mindent elsöprő-perzselő energia. Így van ez legutóbbi albumán, a Jávorfán is, melynek érintése minden további nélkül a dalmát tengerpartra „röpít”, és így lesz ez Óbudán is, ahol a zenekarral együtt szárnyal Ferus Mustafov, a macedón csocsekkirály.
A harmincnégy éve működő Muzsikás együttes az erdélyi paraszti muzsika legismertebb előadójaként világszerte bebizonyította, hogy a magyar népzene azonos értékű az egyetemes kultúra bármely zenei műfajával. Legújabban a huszadik századi komolyzene és a népzene ötvözésével aratott kirívó sikert, együtt szerepelve többek közt Alexander Balanescuval, Jandó Jenővel, a Bartók Vonósnégyessel és a Keller Vonósnégyessel; lemezei között pedig olyan zenetörténeti jelentőségű darabokat találhatunk, mint az addig ismeretlen erdélyi zsidó magyar népzenét feltáró Szól a kakas már, a Bartók-gyűjtéseket „rekonstruáló” Bartók Album, vagy a Hazafelé című, melyen talán a legragyogóbban kristályosodott ki a kihalóban lévő erdélyi tradicionális muzsika. Így lesz a Szigeten ez a nap a magyar zene ünnepe!
Az Alpha Blondy nevet az elefántcsontparti Seydou Koné azután vette fel, hogy Egyesült Államok-béli tanulmányai után hazatért és énekelni kezdett. A muzulmán hitű családban felcseperedett reggae-énekesre erősen hatott a kereszténység, s Amerikában rákapott a rastafarianizmusra is, minek következtében életművére rányomta a bélyegét az iszlám, a kereszténység, a zsidó vallás és a rasta hit egyesítésének hirdetése. Az afrikai reggae alapzenekarának számító Alpha Blondy napjainkig több mint egy tucat albumot készített, olyan korongokkal gazdagítva a reggae-rajongók gyűjteményét, mint a Massada, a Grand Bassam Zioin, a The Prophet és az Akwaba. Egy komoly ember komoly koncertje előtt állunk!
Eddie Palmieri 1936-ban született New Yorkban, Puerto Ricó-i gyökerű zenészcsaládban. Huszonöt évesen alapította meg La Perfecta nevű zenekarát, azzal készítette első albumát, melyet napjainkig további harmincegy követett. A zongorista Palmieri egyaránt mestere a Thelonious Monk, McCoy Tyner, Herbie Hancock nyomán haladó klasszikus dzsessz irányzatnak, a salsának és a latin dzsessznek, s az elmúlt harminc évben kilenc Grammy-díjat zsebelt be (legutóbb a trombitás Brian Lynchcsal közös Simpatico albumért), így minden idők legsikeresebb latin muzsikusává vált. Most játszik először hazánkban, hogy kiderüljön végre, mi fán terem a veretes salsa!
Az elektronikus latin zenei színtér egyik meghatározó zenekara 1997-ben kezdett hódítani Logozo című maxijával. A Bogota-London-tengelyen működő Sidestepper az angol Richard Blair és a kolumbiai Ivan Benavides közös vállalkozásaként azóta három albumot készített (More Grip, 3AM: in beats we trust, Continental) a salsa, a cumbia és a drum n bass szentháromságának jegyében.
A Szájról szájra három nagyszerű fiatal énekesnője külön-külön már sokat tett az asztalra. Bognár Szilvia útja az Anima Sound Systemtől a Makámon át vezetett a szólópályáig, Herczku Ágnes a Magyar Állami Népi Együttes énekes szólistájaként és a Fonó zenekar énekesnőjeként ragyogott, míg Szalóki Ági az Ökrös együttes és a Besh o droM énekesnőjeként, majd a Szalóki Ági Quintet élén futott be. Ezúttal egy unikális programmal rukkolnak ki: olyan dalokkal, melyeket egy kiváló nép- és dzsesszzenészekből (Juhász Gábor, Nikola Parov, Mester László, Kovács Zoltán, Dés András) alkotott zenekar élén együtt énekelnek el.
Mari Boine a lapp zenekultúra legizgalmasabb hírnöke. Megvan hozzá a történelmi múltja – a norvégiai lappok vallási és kulturális forradalmával -, az átszellemültsége és a maga rendkívüli hangja, nem beszélve arról az elengedhetetlen mágiáról, amely a sivár jég, a rideg erdő és a vágtázó rénszarvasok nyelvének ismeretéről vall. Boine jó tizenöt éve gyakorolja küldetését, s olyan remekműveket jegyez, mint a Leahkasin vagy a Jan Garbarek közreműködésével készült Eight Seasons. Legújabb anyaga, a tavalyi Idjagiedas megint csak reveláció, hiszen életműve legintimebb darabja ez, mely egymásba olvasztja az Északi-sarkvidéket Afrikával, az ősi lapp tradíciót a naprakész elektronikával, a szenvedélyt az elfojtással, s miközben megtáncoltatja a természeti erőket, Boine sötétlő démonjaihoz is megindítóan szól.
Bruno Garcia 1997-ben mutatkozott be Párizsban a Ludwig Von 88 zenekar élén. Akkoriban a punkot, a reggae-t és a latin melódiákat keverő sound systemsben utazott, a hirtelen siker hatására azonban új csapatot szervezett. Ez lett a Sergent Garcia, mely a raggamuffin és a salsa ötvözetéből alkotott „salsamuffin” műfajteremtőjévé, Un poquito quemao című debütáló albumával pedig az európai latin zenei színtér egyik legkedveltebb zenekarává vált. Koncertjeit a napsütéses karnevál és a határtalanság szinonímájaként tartják számon, melyből a latin zenei irányzatok, a ragga, a ska és a reggae mellett a cigányzenék és az észak-afrikai irányzatok rajongói is kiszippanthatják a magukét. Legújabb albuma, a tavalyi Mascaras mexikói színektől pompázott, vagyis egy ellenállhatatlanul táncos buli előtt állunk.
A Sziget utolsó napjára is maradt felfedeznivaló: májusban megjelenő Jaj, a világ! című albumát mutatja be a Napra zenekar. A tradicionális magyar népzene és a zúzós rock friss és meggyőző szintézisével a múlt évben tűnt fel (a Barbaróban is gitározó) Both Miklós zenekara, melynek ígéretességét az is jelzi, hogy a világszerte elismert angol producer, Ben Mandelson irányításával vehette fel lemezét.
A Motion Triót 1996-ban alakította meg Janusz Wojtarowicz Krakkóban, azzal a küldetéssel, hogy olyan hangot teremtsenek, ami a harmonika-bizniszben reveláció. Nem kellett sokáig várniuk. 2000-ben már ők kapták a nagydíjat a Penderecki kamarazeni verseny trió kategóriájában, Pictures from the Street című korongjuk pedig „az év legjobb lemeze”-ként kaszált. A 2005-ös Play Station ugyancsak vegytiszta akusztikus harmonika-muzsika – humorral, könnyedén, bármiféle görcs nélkül, a rockos dinamikától a törékeny mediterrán dallamokig, a nosztalgiától az útkeresésig, az utcazenétől a legnevesebb fesztiválokig.
A Leningrad együttes a kilencvenes évek végén bukkant fel a szentpétervári és moszkvai klubokban, s szinte pillanatok alatt padlót fogott tőle a birodalom, hiszen korábban ismeretlen volt az övéhez fogható, már-már „állati” elementarizmus. Mindezért főleg a zenekarvezető Szergej Shnurov éneke (s immár mintegy tíz albuma) okolható, egy hozzá méltó zenekarral – melyben nem hibáznak sem a kőkemény fúvósok, sem a gitárok. A stiláris front terepe a ska, mélyen átitatva punkkal, de az orosz indulók, tánc- és népdalok sem úszhatják meg. 2006-ban a Világzenei Nagyszínpadon tarolt már ez a muzsika, azóta úgy kell nekünk újra, mint az utolsó Leningrad-album címéül szolgáló Hleb, azaz a betevő falat Kenyér.
A kareliai Raakyla faluban afféle hagyományőrző ifjúsági csoportként alakult meg a Varttina 1983-ban. Aztán ahogy felcseperedtek és – zenei tanulmányaik miatt – Helsinkibe költöztek a tagjai, átalakult. Az új tagokkal pedig új stílusok érkeztek, s a „tiszta hagyományt” felváltották az autentikus feldolgozások, majd az 1994-es Aitara albummal kezdődően az olyan saját szerzemények, melyek az akusztikus etnopop elvárásainak úgy feleltek meg, hogy közben szigorúan kötődtek a finn női énekes tradíció zenei és szöveges emlékeihez is. Ezt tükrözi legújabb lemezük, a 2006-os Miero is, mely éppúgy elbűvöl boszorkányságával, mint lírai fordulataival és baljós szövegeivel.
sziget.hu
