2007.05.17., 2007. évfolyam, 20. szám
szerző: Vértessy Péter forrás: 168ra
cimkék: Gordon Brown, Tony Blair
Május 10-én végül mégiscsak eldördült a startpisztoly. Sokat vacakoltak vele, de hát mindennek megvan a maga ideje. Igaz, a június 27-ig tartó versengés nem lesz túl izgalmas, a rajtvonalon csak egy Gordon Brown nevű versenyző áll, és neki különben is még 1994 májusában, egy Granita nevű islingtoni étteremben megígérték, hogy átveheti a stafétabotot, ő lesz a befutó. Helyzetjelentés Londonból.
Fotó: MTI Van a brit választópolgároknak egy legendás tulajdonságuk: aki túl hosszan ül a hatalomban, azt előbb-utóbb kérlelhetetlenül kiszavazzák. Tony Blair már 1997 óta Nagy-Britannia miniszterelnöke, s noha óriási többség röpítette a hatalomba, és három egymást követő ciklusban győzelemre vezette a Munkáspártot, az elmúlt évtized alatt személyes népszerűsége alaposan megkopott.
Öt évvel ezelőtt például a BBC legnépszerűbb esti politikai magazinja, a Newsnight által megkérdezett emberek csaknem 50 százaléka tartotta szavahihető embernek, most alig 23. A Munkáspárthoz vonzódók többsége is úgy gondolja már: ha a Labour legközelebb megint nyerni szeretne, az a mai, hitelét vesztett Tony Blairrel nemigen menne. Akkor inkább jöjjön a kevésbé karizmatikus, ritkán mosolygó Gordon Brown, aki pénzügyminiszterként fel tudta pörgetni a toryk utolsó évei alatt sodródó brit gazdaságot.
Új labour
Tény, hogy az utóbbi évtized az egyik legizgalmasabb volt a modern brit történelemben. Blair 1812 óta a legfiatalabb miniszterelnökként költözött 1997 májusában a Downing Street 10.-be. Leghűségesebb fegyverhordozója, a Labour-kormányból különféle botrányai miatt asztalfiókként ki- és bejáró, ma uniós biztosi rangot viselő Peter Mandelson most azt mondta 1985-ben megismert barátjáról: „Azzal, hogy szívesen gondolkodik a megszokott sablonok keretein kívül, új politikai széljárást honosított meg. Általában azt teszi, ami a helyes, nem pedig azt, ami csupán célszerű. És mindezt bármilyen általam ismert politikusnál tisztábban és meggyőzőbben el is tudja magyarázni.”
A New Labour, amit Blair Peter Mandelsonnal közösen „talált ki”, majd Mandelson, Alastair Campbell és egy maroknyi közeli barát – későbbi miniszter – segítségével oly sikeresen adott el a választópolgároknak, meghódította az angol középosztályok szívét. A magával ragadó modorú, de keményen céltudatos pártvezér sutba vágta a szakszervezetekkel kényszerházasságban élő, régimódi, egyértelműen baloldali Labour-hagyományokat, és a politikai balközép – sokak szerint: közép – felé vette az irányt. Keresztülverekedte a munkáspárti alkotmány negyedik passzusának módosítását, amely – megkövesedett Labour-hagyományként – a gazdaság államosítását helyezte kilátásba. Nem kérdőjelezte meg a hallatlanul nagy vagyonok létrejöttének létjogosultságát, és nem avatkozott bele, hogy mi történik a City bankjaiban és igazgatótanácsi ülésein, hagyta a „helyzetben lévőket” gazdagodni. Ha a Temze partjáról átnéz valaki ma a folyó másik oldalára, azt látja, hogy a Cityben úgy nőnek ki az új irodaházakat épító toronydaruk a földből, mint másutt a dudva.
Mint mindennek, ennek is megvolt az ára. Az infláció 1997-ben 1,9 százalék volt, ma 3,1. A brit külkereskedelmi mérleg 1997-es 1,8 milliárd fontos aktívuma mára 4,5 milliárdos passzívummá változott. Az ingatlant először vásárlók tíz éve még átlagosan 50 ezer fontot, ma ennek háromszorosát kell hogy kicsapják az asztalra. Nőtt a szakadék gazdagok és szegények, Dél és Észak között az országban. A tíz évvel ezelőtti 7,2 százalékos munkanélküliség viszont 5,5-re süllyedt, csökkent a munka nélkül maradt fiatalok száma, és rövidebb lett a műtétekre várók sora a kórházakban. Tony Blair mindent meg akart reformálni az egészségügytől az oktatáson át az igazságszolgáltatásig, de most, hogy távozik a színpadról, általános az az érzés, hogy a tíz év kihagyott lehetőség maradt.
Tény, hogy az Új Labour – kezdetben – elhitette az emberek egy részével, hogy a blairizmus révén rövidesen minden jobb és hatékonyabb lesz majd. Ahogy húsz évvel korábban Margaret Thatcher, úgy most Tony Blair lett világszerte – és különösképp Kelet-Közép-Európában – egy politikusnemzedék eszményképe. A „blairizmus” viszont valójában egy koherens rendszert soha nem alkotó politikai pragmatizmust takart. Miniszterelnökként Tony Blair nem volt sem szocialista, sem liberális, sem pedig konzervatív: mindhármat ügyesen vegyítette, és valahogy sikerült ezt ez elegyet egyensúlyban tartania.
Tony Blair már az 1997-es választási győzelem után tudta, mit akar: meg akarja nyerni a következő választást is.
Az első naptól kezdve, óriási lendülettel erre összpontosított, ezért kapott igen gyorsan például saját parlamentet Skócia, és önálló gyűlést Wales, ezért kezdtek neki a közoktatás és az egészségügy kevés eredményt hozó, de roppant drága reformjához, ezért hirdették meg, hogy az öröklött főnemesi címeket viselőket kiseprűzik a felsőházból (noha nem volt világos még, kik és milyen módon kerülnek majd a helyükre), és ezért verte keresztül végül a valóban történelmi jelentőségű békés hatalommegosztást protestánsok és katolikusok között
Észak-Írországban.
A „hagyaték” egyik, ha éppen nem legellentmondásosabb csomagja vitathatatlanul Irak. A brit közvélemény jó része számára először ez verte ki a biztosítékot, másodszor pedig az, hogy tavaly nyáron Blair ismét csak az egyre jobban gyűlölt Bush-kormányzattal egy követ fújva támogatta Izrael Libanon – és a Hamasz – elleni katonai fellépését.
Háború után
Ezt a miniszterelnök távozási szándékának bejelentése után a most Londonban újságíróskodó James P. Rubin – Bill Clinton egykori külügyminiszter-helyettese – is a legnagyobb hibájául rótta fel: „Lehet, hogy itt, Londonban nem hiányolják majd Tony Blairt, de a Nyugat egyik vezető politikusaként hiányozni fog a nemzetközi életből. Ő az a vezető, aki a legjobban kifejezésre tudta juttatni a nemzetközi közösség aktív szerepvállalásának és morális közbelépésének szükségességét a környezeti katasztrófa, a mérhetetlen afrikai segénység, az Al-Káidával és más iszlám szélsőségesekkel vívott ideológiai harc ügyében. Szomorú, hogy a legtöbben mégis George Bush katasztrofális döntéseinek támogatójaként emlékeznek majd rá.”
Miközben az energikus brit miniszterelnök megszámlálhatatlan személyes tárgyaláson vette végig az iraki helyzetet az igen közeli barátjává lett George W. Bushsal, szerepe és befolyása valójában jelentéktelen volt. Most, lemondási szándékának bejelentése után beszélt először a The Guardian című napilapnak Blair volt politikai asszisztense, Lady Morgan arról, hogy egykori főnöke gyakran „a haját tépte” azért, mert képtelen volt bármi befolyást gyakorolni a Pentagon háború utáni iraki terveire. „A háború és a háború utáni helyzet tervezése Donald Rumsfeldre volt bízva, és nem hiszem, hogy Bush bármilyen befolyást tudott volna gyakorolni rá… Mi bármikor beszélhettünk az amerikai külügyminisztériummal vagy magával az elnökkel, de semmilyen befolyásunk nem volt a védelmi minisztériumban, márpedig a döntéshozatallal Rumsfeldet ruházták fel.” Az ügyben egyébként Blair volt kommunikációs igazgatója, Alastair Campbell is – most már nyilvánosan – Rumsfeldet teszi felelőssé, mondván: az invázió katonai része jól ment, de ezt követően hatalmas gondok támadtak.
Álruhás tory
Blair nem sokat törődött a történelemmel; szeretett inkább előrenézni, a megoldandó feladatra koncentrálni. Ezért az Új Labour tovább is ment a szakszervezeti kötöttségű „Régi Labour” tagadásánál: a szabad verseny, a szabadpiac, a fogyasztók érdekei mellett kötelezte el magát. Nem véletlen, hogy akadtak, akik „álruhás” torynak tartották. Noha ez nem volt igaz, sokat elmond, hogy Margaret Thatcher, amikor megkérdezték tőle, mit tart politikusi karrierje legnagyobb eredményének, a maga jellemező száraz humorával azonnal rávágta: „Mit? Hát az Új Labourt!”
Maga Blair így fogalmazott: „Ha semmi mást, egy dolgot higgyenek el nekem. Mindig azt tettem, ami hitem szerint az ország érdekét szolgálta.” Erre Ian Hislop, a Hócipőnek megfelelő hetilap, a Private Eye főszerkesztője a BBC tévéműsorában így replikázott: „Nagy dolog! Sztálin meg Mussolini is ugyanezt mondta!” Kemény poén. Ennél enyhébb volt az egykori ellenfél, Willam Haig volt toryvezér értékítélete: „A brit nép nem fog szeretettel viszszaemlékezni Blairre, ahhoz túl sokáig volt hatalmon. Gyűlölni viszont nem fogjuk, még mi, az ellenfelei sem; személyes tulajdonságai ezt ki is zárnák. De visszatekintve rá mindenki azt kérdezi majd: miben hitt valójában, és mit akart elvégezni? Főleg pedig, hogy mikor akart volna végre nekilátni.”
