Néző László jegyzete
2007. május 11. 16:35
Csoóri Sándor dőltére újból, s még mindig tökmagjankók, hajdújánosok lesnek. 1983-ban az Élet és Irodalomban, manapság a gyülekezeti televízióban egy…ö hogyishívják azt az embert…, Friderikusz nevű szatócs Törzsasztal című műsorában próbálják „teljesen érdektelennek”, épp ezért érthetetlenül, valamiért mégis veszélyesnek beállítani a költőt.
A világ azonban annyit legalább változott, hogy míg a pártbéli hajdújánosok két és fél évtizeddel ezelőtt szilenciumra ítélhették, ma már reménytelen vállalkozás elhallgattatni Csoórit. Nagyon fájhat ez az illetékes elvtársaknak.
Amióta Friderikusz az egyik kiskereskedelmi adóra telepítette érdekeltségeit, teljesen lényegtelenné vált, hogy mi látható-hallható műsoraiban. Nem kell immár semmiféle közszolgálati, vagy kereskedelmi szempontoknak megfelelnie, s ha már nem kell, hát nem is kívánja ő e terheket cipelni. Műsoraiból ugyan többször hiányzik a legminimálisabb objektivitás, kiegyensúlyozottság és tolerancia, ám törzsközönsége, a Bolgár Györgyön edzett B-közép (elnézést a focidrukkerektől) aléltan csápol a gyönyörtől esténként, ha Sándorunk megjelenik a gyülekezeti televízióban.
Magamfajta ember persze csupán merő önkínzásból néz-hallgat bele a friderikuszi műsorfolyamba olykor-olykor, s ha mégis ott ragad, csak a megdöbbenés bénítja meg ujjait a távkapcsolón. A Törzsasztalban csütörtök este Csoóri Sándor Márciusi Chartáját igyekeztek megsemmisítő kritikával illetni műsorvezető és a meghívott „értelmiségiek”, ám igyekezetük csekély sikerrel járt. Beszélgetésük legértelmesebb részei azok voltak, amikor Csoórinak a Magyar Nemzetben is megjelent írásából idéztek. Kritikájuk többnyire kimerült abban, hogy kijelentették: ez vagy az egyszerűen nem igaz, a költő írása aránytalanság, de egyébként is érdektelen. Gerő András történész egyenesen pszichológiai esetnek nevezte Csoórit, aki szerinte teljesen elveszített minden mértéket ebben az idézett írásában, s ráadásul nincs is oka erkölcsi mérceként odakínálnia magát, mert egyrészt „antiszemita olvasatú” cikket írt a kilencvenes évek elején, másrészt pedig „hát, ugye, hogy a rendszerváltás után mi történt vele…”.
De mindez nem is lenne érdekes. Jó néhány évtizede már, hogy Csoóri szúrja a szemét ezeknek, s a hozzájuk hasonló embereknek. A kommunista diktatúrában elhallgattatták, írásait betiltották, még író-olvasó találkozókat sem tarthatott jó ideig. Az állampárt ellene folytatott több évtizedes aljas harcát bővebben megismerheti, aki elolvassa Kiszely Gábor Szellem a célkeresztben című, nemrég megjelent könyvét. De hol vannak már azok a besúgók, azok a cenzorok (bocs, egy-kettő az országgyűlésben, pártvezetőségben), ki emlékszik a már említett Hajdú Jánosra? Még rossz emlékük sem marad a magyar történelemben, amikor Csoóri neve még mindig fényleni fog, s fénylik ma is. Mert ostora még nem árvult el, s adja Isten, hogy ez sokáig így legyen.
Nekem Csoóri Sándor ostora tetszik.
Hanem ez a baljós nevű történész nagyon „értelmiségi” kedvében lehetett, mert nem volt elég neki Csoóriba rúgni, persze az egyház sem maradhatott ki. Hiába, a klerikális reakció ellen mindig és szüntelenül harcolni kell. Friderikusz ugyanis megkérdezte az asztaltársaságot, mit gondolnak arról, hogy Márffy Gyula veszprémi érsek több jeles személyiség jelenlétében azt találta mondani: „szabadságmérgezésben szenvedünk”. Az MTI a műsorban is említett tudósítása szerint az érsek Esztergomban a Mindszenty József bíboros halálának 32. évfordulójára emlékező szentmisén számba vette a hazaszeretet és az anyaság elleni „mélyütéseket”, melyek szerinte a nemzeti szocializmustól, az ateista-materialista humanizmustól és a vad liberális embereszménytől származtak. Felidézte az általa Hitlernek tulajdonított mondást: „Asszonynak szülni kötelesség, lánynak szülni dicsőség!”, majd szólt a dolgozó nőket a szocializmus építőivé változtató ideológiáról és kijelentette, hogy a vad liberális embereszmény a szingli, aki „nem képes, hogy odaajándékozza magát másoknak, hogy feláldozza életét másokért”.
Gerő térdén rögtön koppant a reflexkalapács, s már rúgott is: „Márffy úr nem szingli-e, mint érsek?” – tette fel az általa ironikusnak vélt kérdést. Mert ha szingli – fejtette ki -, akkor ugyan miről is beszél, ha meg nem az, „épp úgy probléma egy ilyen katolikus érsekként, hogyha titokban nem szingli” – folytatta az igazán nagyívű, tudóshoz illő elemzést.
Nem tisztem nekem Márffy érseket megvédeni, nem is igen szorul erre rá, s persze őket is rugdossák kétezer éve. Megszokták, s talán fel sem ér hozzájuk egyik vagy másik Gerő gúnyolódása. Hanem azért az mégis érdekes, hogy ezek a rettenetes nagy értelmiségiek, a tolerancia felkent papjai milyen könnyen ledobják maszkjukat, amikor a keresztény-keresztyén egyházakat kell ütni, vagy azokat, akik emellett még nem csak alanyban és állítmányban, hanem nemzetben is gondolkodnak.
Csak azt nem tudom, hogy ha a vallásos vélemények lenézése igazi értelmiségi tett, mi a baj az „antiszemita” Csoórival?
