2007.05.07., 2007. évfolyam, 18. szám
szerző: Parti Nagy Lajos forrás: 168ra
cimke: vélemény
Egy reggel akkor jó, ha megélem. Ha például nem alszom és mogorvírozom át, hanem azt teszem, amit tenni érdemes egy napsütötte tavaszi reggelen. Leng a függöny, nyitva az ablak, a SAT3 adón egy árva szó nélkül az Alpokat közvetítik.
Hőmérséklet, szélerősség, szállodák, felvonók kapacitása, ilyesmi. A képek és inzertek alatt szól a lakodalmas jódli, az osztrák-bajor hejmátmuzik, e frenetikus fültapéta, fülpopkorn. A sok hagyományőrző pék, tűzoltó, informatikus és síoktató énekel, harmonikázik, gurgulíroz a sok kis népi együttesben, sok kis egyenruhás pattogatott kukorica, s ezekből a felvételekből örök időkre összeáll az adó reggeli tarka szőnyege.
Ez az egy reggel Berlinben van, egész pontosan a Wannsee keleti oldalán. Német-magyar írókonferencia emlékezésről és felejtésről, ezen veszek részt kiváló kollégáimmal, nem tagadom, hogy nem utolsósorban a hely kedvéért. A tó voltaképpen nem is tó, hanem a Spree folyóval beoltott Havel kiöblösödése, állítólag lassan folydogál lefele, Potsdam fele. Berlin második legnagyobb tava, a túlpart fél óra hajóút, de mindezt a városon belül, tessék elképzelni, a „központtól” – ha van itt ilyen – délnyugatra. A tó túloldalán, mivel még csak most ütköznek a lombok, jól látni az ominózus épületet, ahol hatvanöt éve a hírhedt értekezletet tartották, és az Endlösung elhatároztatott.
A „mi” kastélyunk is sokat látott, tipikus századfordulós épület, tornyos, termetes, vörös téglás, ma egy nagyszerű Literaturhaus székhelye. Kertje oda rúg ki a tópartra, fél nyolc van, felöltözöm, kabátot veszek, és a jódlira rácsukva az ajtót, lesétálok a vízhez. Ez a séta teszi a reggelt egy reggellé, meg persze a korábbi Wannsee-reggeleim, szürkék és szőkék, ragyogók és homályosak.
Volt szerencsém többször lakni itt, bámultam a tavat reggeli közben a kávészagú télikertből, néztem egy toronyszobából heteken át, a kladow-i hajó mérte nekem az időt: ha megjelent az ablak keretében, egész múlt öt perccel. Arra, hogy mit dolgoztam, nem is emlékszem már, csak a megunhatatlan látványra, illetve a nézésre magára, a tótükörre, a túlpart cikkanásaira és fényeire, a párákra Potsdam vagy északon Spandau fölött, a legnagyobb berlini homokstrand távoli, néma csíkjára s persze az égre, a hatalmas brandenburgi égre a nordon kékjeivel, kitömött bárányfelhőivel.
Állok a mellvédnél, mint valamely fényképemen, egy ilyen mellvédnél állás, épp a természetes képtelensége miatt, nem tud nem színpadias lenni. Meg tudnék-e szokni egy ilyen életmódot, ez fut át a fejemen, s Kukorelly kérdése tegnapról, hogy ha valaki felajánlaná: élethosszig itt, a tónál dolgozhatnék évi tizenegy hónapon át, cserébe viszont csak évi egy hónapra hagyhatnám el az imádott Berlinemet – hogy erre mit válaszolnék. Nyilván azt, hogy köszönöm, de nem, ép ésszel ilyesmit nem lehet elfogadni, ugyanakkor – hát igen, egy ilyen reggelen az ember elgyöngül, és örül, hogy e „felajánlás” puszta játék.
Csend van, nyugodt, lelkes foncsorlap a víz, egy szárcsa és két mandarinréce közeledik a tűzoltóság mólója felől, a récék felszikráznak, a szárcsa fölharákol, s úsznak tovább, fodrot se hagyva maguk után. Az említett túlparti épületről (Am Grossen Wannsee 56-58.) megint a mondat ötlik az eszembe, ami hetek óta kísért, igaz, itt sem erősebben, mint otthon. Mikor Amos Oz, az izraeli író, még gyermekként, megkérdezte édesanyját, hogy megbocsátunk-e mi valaha is a németeknek, a mamája azt felelte: „Ha ők soha nem bocsátanak meg önmaguknak, akkor mi egyszer talán egy kicsit megbocsátunk nekik. Ha viszont ők egyszer is megbocsátanak maguknak, mi sosem bocsátunk meg nekik.” Kemény mondat, értem, megértem, de nem szeretem. Fontos mondat, noha nem tudom: katalizál-e bármifajta szembenézést, vagy épp az útjába áll annak? S vajon nem alkalmazható-e a magyarországi vészkorszakra? Úgy értem: meg lehet-e bocsátani a magyarságnak, ha egyszer is megbocsát önmagának azért, hogy hagyta, sőt segítette elhurcolni félmillió honfitársát? Nem bocsátom meg magamnak, ha kicsit is megbocsátok magamnak? Nehéz kérdés, nem illik e reggelhez, de nem lehet nem megkérdezni, talán épp egy ilyen tiszta reggelen nem lehet nem.
Egy reggel az mindig sok reggel, hiszen rendületlenül magába sűríti az összes többit, az elődeit, áll az ember a reggelei vállán, már-már hatalmasnak kéne lennie, égig érőnek, oly tömérdek a reggel, holott.
Parti Nagy Lajos
