Megszületett a döntés a 4-es metró építéséről
Kattintson ide a videó megtekintéséhez!
1976 áprilisában Budapesten megnyílt a szocialista világ első, igazi, nyugati stílusú bevásárló központja, a Skála nagyáruház.
Bőséges volt benne a választék – különösen a hipermarketben -, merőben új a tálalás, csinosak, fiatalok és motiváltak az eladók, s az volt a kényelem teteje, hogy ha az ember megpakolta a bevásárlókocsiját, letolhatta azt a 4oo kocsi számára épített parkolóba, s ott nyugodtan kirakodhatott.
Azt mondanám azonban, a lényeg mégse ez volt. Hanem az, hogy Demján Sándor, a vállalkozás szülője és vezetője egy devizaszegény korszakban annyi dollárt taposott ki importra a Skálának, amennyiről versenytársai nem is álmodhattak. A Skála arról lett messze földön híres, hogy itt puha forintért kaphatók kemény áruk – nyugati luxus- és nem annyira luxuscikkek.
Szégyen nem szégyen, erről a KGST vezető emberei is tudomást szereztek. Az áruház fennállásának első évtizedében arról is el tudott híresülni, hogy a Magyarországra látogató szovjet, cseh, bolgár, lengyel stb. elvtársak előszeretettel iktattak programjukba egy kis skálázást, általában oly módon, hogy kedvükért az áruházat nyitás előtt is kinyitották vagy zárás után is nyitva tartották, nehogy vegyülniük kelljen a tömegekkel, amelyekre beszédeikben unos-untalan hivatkoztak.
Nota bene nem csak nálunk vettek puha pénzért kemény árut. Az igazat szólva ennek az üzletnek a méretei elhanyagolhatóak voltak. Nem úgy az, ami szovjet-magyar viszonylatban zajlott. Noha a szovjetek – a világpiaci árrobanásra való tekintettel – nagyon is nem internacionalista módon megemelték a testvérországoknak szállított olaj árát, magyar viszonylatban készek voltak arra, hogy puha áruért keménnyel fizessenek. Elmondom, hogyan.
A magyar tévénéző nem sejtette, hogy miért Havasi Ferenc miniszterelnök-helyettesnek kell előadást tartania a zöldséghelyzetről… Azt se, hogy milyen rejtett üzenete van az ütemes almabetakarításnak.Nos, a helyzet az volt, hogy mi zöldséget, pláne savanyítottat, továbbá almát, bort, gabonát semmi szín alatt nem tudtunk elhelyezni tőkés piacokon, de a Szovjetunió hajlandó volt ezekért a termékekért csak devizáért beszerezhető, úgynevezett kemény árukkal, például műtrágyával, foszforral, rézzel fizetni.
Haladok az export-nyomvonalon. Mutatok olyan árut, amit viszont el lehetett adni dollárért. Ez volt a szalámi – s megint csak üzenete volt annak, hogy a parlament elnöke meg a szakminiszter is megjelent az új szegedi szalámigyár – ma Pick – avatásán.Export, export! A harci kürtöt – amelynek a hangja azért nem volt annyira tiszta – persze, hogy maga Kádár János fújta meg, ismét furcsamód a KISZ kongresszusán. Azzal a felütéssel, hogy a nemzetközi gazdasági hatások nálunk, idézem, nagyon erőteljesen érvényesülnek, meglepő kijelentést tett: csak akkor tudunk fejlődni, ismétlem, csak akkor, ha iszonyú mértékű tőkés importunkat hasonló exporttal ellentételezzük. – Ha Kádár beült volna Karinthy Bűvös székébe, hozzátette volna a következőket. Elvtársak, mivelhogy évek óta messze nem tudunk annyit exportálni, mint amennyit importálunk, úgy döntöttünk, hogy hitelből fejlődünk. Evégett föl is vettünk megint 15o millió dollárt, amely Gyurcsány idején épp 1oo milliárd forintot fog érni. De hogy hiányainkat csökkentsük, nyár közepén erősen fölemeljük a hús és húskészítmények árát – harminc-negyven százalékkal – noha ezt tíz teljes éven át évről-évre halogattuk.
Ami az exportot illeti, a rendszer minden reményét az agráriumba helyezte. E tárgyban Kádárnak volt még egy nevezetes megszólalása, ezúttal a 76-os termelőszövetkezeti kongresszuson, az év végén. Itt nem csak feltétel nélkül kiállt az élelmiszerellátás szempontjából egyébként csakugyan pótolhatatlan háztáji gazdaságok mellett, hanem erőteljesen arra bátorította a téeeszeket meg az állami gazdaságokat, hogy szerződjenek a háztájikkal gépekre, vetőmagra, tápra, termék felvásárlására, mert az jó az országnak. Ebben történetesen abszolúte igaza volt, a tévéhíradó, ne nevessenek, meg is előlegezte neki.Más, de még itthonról. Tömegével épültek a lakások, de a mizéria csak enyhült, alapjában nem változott. Főként Budapesten, ahová az évek során százezrével költöztek fel vidékiek. Épp ezért az 1976-tal kezdődő ötéves tervben a fővárosi tanács költségvetését hetvenhét százalékkal meglökték, és az elnök Szépvölgyi Zoltán bejelentette, hogy a lakásépítés abszolúte elsőbbséget élvez.Szépvölgyi, akit ma polgármesternek mondanánk újdonsággal is szolgált: kétszobás lakások helyett több két és fél szobásat igyekeznek építeni, ami jó hír volt, hiszen a félszoba általában háló gyanánt szolgált, egyszóval a dolgozónak nem föltétlenül ott kellett aludni, ahol élt és étkezett, meg az egy fedél alatt élő fiatalok is elbújhattak valahová éjszakára. – Persze, mivel a főváros a külső kerületekben és lakótelepszerűen építkezett, komoly gond volt, hogy az új lakásokat teljes kommunális infrastruktúrával, továbbá üzletekkel, iskolákkal, óvodákkal, bölcsődékkel stb. kellett ellátni, nem beszélve a közlekedésről. Csak halkan súgom meg: Demszky kedvenc projektjének, a négyes metrónak a megépítéséről már ekkor döntés született – csak épp negyven évig nem történt semmi.
A krónika nemzetközi felét Kína nagy évével kezdem. Mindjárt az elején rákban elhunyt Csou En-laj, akit Henry Kissinger az általa valaha is ismert legintelligensebb politikusnak nevezett. Csou a kezdetek óta volt Kína miniszterelnöke, szinte az egyetlen ember, aki mellett a szeszélyes Mao elnök kitartott. Nyilván azért, mert az általa Kínára zúdított vérzivataros időszakokban mégis kellett egy gyakorlatias ember, aki egyben tartotta és adminisztrálta az országot. Csou a szörnyűséges kultúrforradalomban is ajakbiggyesztés nélkül Mao mellett állt, de hatalmát arra használta, hogy a meghurcoltak közül akit lehet, visszahozzon a vezetésbe. Kedvence Teng Hsziao-ping volt, akit aztán halála után a Mao felesége körül tömörülő radikálisok kegyetlenül kikezdtek megint. Amikor Mao meghalt, Tengnek már megint bujkálnia kellett, de nem sokáig. A Nagy Kormányos halálának másnapján az új vezetés letartóztatta az özvegyet, Csiang Csinget és társait – az ultraradikális négyek bandáját – és Kínában megkezdődhetett az igazi normalizálás. Hónapokba tellett csak, és Kína tényleges ura a kicsi Teng lett – ennyiben Csou En-laj végakarata teljesedett be és nem Maoé.Ugyanebben az évben az amerikai nép egy mogyorófarmert, Jimmy Cartert választotta az ország elnökévé. AZ amerikaiak a másságra szavaztak. Carter, ki persze nem a semmiből jött, hiszen évekig kormányzója volt Georgia államnak, ráérzett arra, hogy a vietnami háború és a Watrgate-botrány züllesztő erkölcsi hatásaitól szenvedő ország vevő lesz egy mélyen vallásos, a faji megkülönböztetés minden formáját elvben tagadó, őszinte és becsületes kisemberre. És valóban, ahogyan a hónapok múltak az amerikai közvélemény a legteljesebb jóindulattal vette tudomásul, hogy jár-kel a köreiben egy napszítta, kisfiús mosolyú, inkább együgyűnek, mint okosnak látszó férfi, aki folyvást azt ismétli, hogy engem Jimmy Carternek hívnak, s én leszek az Önök következő elnöke. Az is lett, simán megverte a hivatalban levő embert, Gerald Fordot. Lábjegyzet: Nem hogy együgyű lett volna, az utókor szerint Nixon mellett Carter volt a legokosabb ember a Fehér Házban.
Ugyanekkor megrázó dolgok történtek Argentínában. A hajdani diktátor, Evita Perónja visszatért a hatalomba, majd azt halála után későbbi neje, Isabel örökölte, csak azért, hogy 76-ban tábornoki junta döntse meg az elnökasszonyt. A hatalmat egy Videla nevű proto-Pinochet vette át, aki rendet csinált az Isabel által hátrahagyott laza viszonyok közepette. Pedig Argentínában egyáltalán nem volt baloldali rendszer, nem volt Allende, csak túl liberális volt a hatalom. Na, a rendcsinálás brutálisra sikeredett. Videláék nem voltak bürokrata típusú nácik, ezért mindmáig nem tudni, hogy hány ezer ember tűnt el nyomtalanul a kezeik között. De se felnőttnek, se terhes anyának, se gyereknek nem kegyelmeztek, ők voltak azok, akik elkábított foglyaikat a tenger fölött lökték ki repülőgépekről. Hivatásos gyilkosok voltak egyenruhában. Az a szó, hogy desaparecido, azaz „eltűnt”, ma is közmondásos Argentínában, minthogy a nyomok sehová se vezetnek. Igazi felelősségre vonás se volt soha.
Franciaoszágban szinte egyszerre halt meg a színész Jean Gabin és De Gaulle tíz éven át volt kedvenc kultuszminisztere, egykori katonatársa, harcostársa, az eredetileg erősen baloldali Andre Malraux. Gabin a francia film képzeletbeli Pantehonjába került, Malraux viszont a valódiba, a nemzet legnagyobbjai mellé. Nyilván nem azért, mert egy évtizeden át De Gaulle kedvenc kultuszminisztere volt. Habár..Ha meggondolom, hogy ő építtette tele Franciaországot művelődési házakkal, igen, a nálunk utóbb halálra ítélt művházakkal, akkor látni vélem az okát. Ha valaki egy konzervatív politika szolgálatában áll, attól még lehet korszakos újító – lásd még Klebelsberg Kunó kultuszminisztert Horthy Magyarországán.És akkor emlékeznék még az év egy másik halottjára, Paul Robesonra. Ez a csodálatos hangú fekete férfi nekünk az üldözött négert testesítette meg a Sztálin-korszakban, holott hazájának egyik legtehetségesebb embere volt. Remek sportoló, tanult ügyvéd, filmsztár Angliában is, énekes sztár mindenütt, de valóban, olyan ember, aki komolyan elhitte, hogy a Szovjetunió maga az elnyomottak, az üldözöttek, a szegények földi paradicsoma. Ezért a hitéért utóbb drágán megfizetett: a hírhedt McCarthy szenátor jóvoltából odahaza bojkott alá vették, és amikor kiszabadult ebből, már fizikailag is, lelkileg is roncsolt ember volt.Agatha Christie. Tőle is búcsúztunk. Csak a színpad nem. Az Egérfogó, minden idők legsikeresebb londoni színpadi krimije még halála után is rendületlenül folytatta diadalmenetét, most már a hatodik évtizedében. Hihetetlen. A viktoriánus, minden vértől és kegyetlenségtől, szextől és a eféléktől mentes detektív-regények nagyasszonya hosszú életet élt, hősei az Orient expresstől a Níluson át a Tíz kicsi négerig ma is élnek tovább, Miss Marple és Poirot mester bent ülnek a műfaj halhatatlanjai között.Idehaza múzeumot avattunk Pécsett a város szülöttének, Victor Vasarely, alias Vásárhelyi Viktornak. AZ op-art feltalálójáról se előtte, se azóta nem tudtam, nem tudom, hogy iparos-e, vagy művész, gyermekkorom kaleidoszkópja, ahol kellő rázás után egy távcsőben bizonyos mértani alakzatok rázódtak rendbe, korábbi találmány volt, mint az övé. Az azonban biztos, hogy Czóbel után ő volt a második ember, aki még életében múzeumot kapott.
Súlyosabb dolog jön. Huszonkét évvel a halála után és harminc évvel azután, hogy hazajött Budapestre, fotókat csinálni Rákosi Mátyás születő kultuszáról, végre-végre emlékkiállítást kapott Budapesten Robert Capa, alias Friedmann Endre, a XX.század leghíresebb sajtó, de kiváltképp hadifotósa. Oly kalandos életet élt, mint kevesen: a spanyol polgárháborútól a II.világháború frontjin és Izrael állam születésén át a franciák vietnami gyarmati háborújáig mindenütt jelen volt, világhírnevéhez Ingrid Bergman is hozzájárult, kinek a szerelme volt. Az ő kamerája örökítette meg a milicista halálát Spanyolországban, ami – bármennyire a véletlen szülötte volt is – egyedülálló a fotózás történetében.1976-ban öngyilkos lett Latinovits Zoltán. A színpad Rómeója, Ványa bácsija, a filmen Szindbád, a Hideg napok Büky őrnagya, a Szegénylegények kakastollasa, az Ötödik pecsét entellektüell hóhéra, a Tóték őrnagya, nem sorolom. A szinészfejedelem, Ady verseinek páratlan tolmácsolója. Zaklatott lélek volt, a minőség megszállottja, valamié, amit soha nem vélt megtalálni a magyar színházi világban. Szerelemtől, szeretettől, frusztrációtól égve roncsolta magát, negyvenévesen egy hetvenéves szervezetet diagnosztizáltak nála. Alighanem genetikusan volt beépítve nála a szárszói öngyilkosság, amivel József Attilát követte. Utolsó szerepe a Bozzi úr, akit kutyának hívtak, nem sikerült remekbe. A rossz kritika szíven találta, talán gyorsította is elmenetelét. Más kérdés, hogy a kritika szerzője – Molnár Gál Péter -a halál hírének vétele után tőle teljesen szokatlan ünnepélyességgel köszönetet mondott azért, hogy – nos, hogy Latinovits kortársa lehetett.A magyar kultúra pártirányítása eközben változott. Kultuszminiszterré nevezték ki Aczél György pártfogoltját, a vidéki pártfunkcionáriusból hol elő- hol visszaléptetett Pozsgay Imrét. Ki azonban ettől a pillanattól kezdve nem csak egyfolytában felfelé haladt a ranglistán, de körülbelül ugyanebben az ütemben távolodott pártfogójától is, egyre láthatóbban az úgynevezett népi értelmiség kegyeit keresve.
A televízióban eközben Vitray Tamás elindította a Csak ülök és mesélek című sorozatát, amelyet – kortörténeti érdekesség, nem? – Váncsa István, az Élet és Irodalom akkori tévékritikusa csillagos ötössel jutalmazott. A közönség, gondolom, úgyszintén. És beindult egy tőröl metszetten romantikus tévésorozat, a Vivát Benyovszky is, amely magyar-szlovák kooprodukcióban készült. A derék verbói, felvidéki Móric gróf nemzeti hovatartozását a mű nem firtatta, a későbbi madagaszkári király éppenséggel szlovák is lehetett, noha mi magyarnak tudjuk.1976 krónikáját azzal zárom, hogy megszületett az első magyar hordozható tévé, a mini-vidi. Mini volt, mert kicsi, Vidi, mert a Videoton gyártotta. Imádták. Ki lehetett vinni a telekre, azokba a belvárakba, ahová az akkori magyar nép, a politikától nem zaklatva, amúgyis visszavonult.
Köztévé
