2007.04.16., 2007. évfolyam, 15. szám
szerző: E. Fehér Pál forrás: 168ra
cimkék: Bugár Béla, Csáky Pál, Duray Miklós, Magyar Koalíció Pártja, Szlovákia
Eleinte úgy látszott: a szlovákiai magyar párt révkomáromi kongresszusán a biztos befutó az immár több ciklus óta elnöklő Bugár Béla lesz. Csáky Pál eddigi alelnök csak a „demokratikus látszat” megőrzése végett indul. Aztán kiderült: a látszat csal. Mi történt? A keményvonalas Duray Miklós előretöréséről van-e szó – ahogy a hazai sajtó írja -, vagy valami másról?
Fotó: MTI Egy percig sem volt kétséges, hogy a Magyar Koalíció Pártjának új stratégiára van szüksége. Csak sokan feltételezték: a régi vezetés is képes a megújulásra, habár az nem arról volt híres, hogy stratégiában gondolkodik. A praktikum az erős oldala. Nyolc esztendeig volt részese a kormányzásnak: Csáky mindvégig miniszterelnök-helyettesi rangban felelt az uniós kapcsolatrendszerért s a kisebbségi politikáért. Bugár a parlament egyik alelnöke, sőt pár hónapig a parlament ügyvezető elnökeként a második legmagasabb szlovák közjogi méltóság is volt. Közben minden elképzelhető szlovák közvélemény-kutatás szerint a politikusok népszerűségi listájának élvonalában van.
És ne feledjük: a jelenlegi – önmagát szociáldemokratának deklaráló – kormányfő, Robert Fico is hezitált: Vladimír Meèiar mellett ne a magyar pártot kérje-e koalíciós partnerül. Sajnos Ján Slota sovinisztáit választotta. Ám tény, Bugár készen állt az alkura, mert úgy látta, hogy az MKP kormányzati pozícióból sokat tehet (tett is) a szlovák-magyar kibékülésért.
Mit lehet tenni ellenzékben? Ráadásul olyan ellenzéki csoportosulás résztvevőjeként, amelyben az „echte szlovák” partnerek is keresik oppozíciós feladataikat, miközben egymással veszekednek. Jellemző a helyzetre: nemrég a parlament – részben kormánykoalíciós részvállalással, de ellenzéki kezdeményezésre – határozatot fogadott el Koszovóról. Mi köze Szlovákiának az albán-szerb konfliktusokhoz, ha nem más, mint a rejtőző és nyílt (áthallásos) szlovák nacionalizmus (és permanens kisebbségi érzés), amely ellenzéki és kormányoldalon is megtalálható, s azt sugallja, hogy a koszovói autonómia a magyarokat is ugyanilyen követelésre sarkallhatja.
A szlovákiai magyar autonómia terve persze üres szónoki futam. Erről beszélt maga Bugár is, aki épp a kongresszus előkészítő munkálatai közben jelentette ki: Duray, akinek a párt ügyvezető alelnökeként feladata lett volna egy ilyen tervezet kidolgozása, egyetlen betűt sem írt még a tárgyról. Viszont sokat nyilatkozott. Bugár feltehetően tartott attól, hogy amikor meghatározzák a magyar párt ellenzéki programját, Duray fixa ideája kerül előtérbe.
A Bugár-Duray-kapcsolat sosem volt túl baráti. Sokan feltételezik, hogy amikor a korábbi három önálló magyar párt – válaszul Meèiar mélyen antidemokratikus választási törvényére – egyesült, Bugár azért lehetett elnök, mert Duray érezte: ő a szlovákok számára elfogadhatatlan. De második emberként azért majd irányítja a „gyönge Bugárt”. Tévedett. Bugár eltökélten cselekedett. Pragmatikus politikusként rögvest el akarta távolítani Durayt a vezetésből. Vagy ahogy újabban fogalmaz: „egy lépcsővel lejjebb” képzelte el a helyét.
Duray-csapda
Duray kényszerhelyzetbe került. Védekeznie kellett. Mivel a legjobb védekezés a támadás: ezt választotta. Két dologról meg volt győződve. Miközben a szlovákok számára továbbra is elfogadhatatlan, a magyar párton belüli népszerűsége nem elegendő bőrének a mentésére. És váratlanul szövetségesre lelt Csákyban.
Csáky egyébként többször bírálta Durayt, különösen akkor, amikor azt javasolta: a magyarok mondják fel a Dzurindával kötött koalíciót. Nem támogatta akkor sem, amikor – Szlovákiában közfelháborodást keltve – a budapesti Orbán-gyűléseken szónokolt, „több mint erőteljes” hangnemben. De szükség törvényt bont: Csákyban a karriervágy erősebb, mint a Durayval kapcsolatos kellemetlen tapasztalatok. Ugyanakkor – ha a feledés homályából kiemeljük Csáky korábbi fogalmazmányait – észlelendő: Csáky és Duray között nagyobb az ideológiai affinitás, mint az a két személy politikai tevékenysége alapján feltételezhető lenne. Ezenkívül Csákyban is fel lehet fedezni olyan személyiségvonásokat, amelyek az érzelmi politizálás ingoványos talajára vezérelhetik.
Bugárnak mindig csekély érzéke volt az ideológiához. Előnytelen tulajdonságai közé tartozik a túlzott magabiztosság, amelyet népszerűsége is erősített. (Jellemző, hogy egy cseh liberális hetilap, a Respekt épp bukása alkalmából így méltatta: „Ha nem volna magyar, minden bizonnyal Szlovákia miniszterelnöke lehetett volna.”)
A Duray-csapda készen állt, és Bugár belesétált. Azt hitte, hogy népszerűsége megvédi. Csáky először csak néhány járás támogatásáról beszélt, s Bugár-hűségére esküdött. Majd robbantott: előálltak azzal, hogy Bugárt voltaképpen a Mol tulajdonában lévő szlovák olajmonopólium, a Slovnaft magyar nemzetiségű vezérigazgatója irányítja, és ez a lobbi befolyásolta a párt politikáját. A ilyen populista vádak erősek, bizonyítani sem kell őket, cáfolni pedig lehetetlen. A cáfolat ugyan elhangzott, ám hatástalan maradt. A hangulatkeltéshez annyi elég is volt. Csáky néhány fős többséget kapott, Duray pedig nemhogy távozott volna a párt vezetéséből, de újra alelnök lett. Csáky legalizálta azt, ami mindig közbeszéd tárgya volt, s a legveszélyesebb a szlovákiai magyarság számára:
Duray „a párt ideológusa”.
Abszurd vádak
A helyzetet jellemzi a már idézett prágai hetilap elemzése: „Robert Fico kormánya, bár személyi összetétele a vulgáris nacionalizmus felélesztését vetítette előre, hosszú ideig tartózkodóan viselkedett. Ez Bugár Bélának is köszönhető, akinek túl nagy volt a tekintélye, s nem is lehetett szlovákellenes nézetekkel megvádolni… Csáky és Duray színre lépése után a Fico-kormánynak lehetősége lesz reagálni az »áhított« éles kijelentésekre… A nacionalizmus új hullámának rohamát előkészítették.”
Az új vezetésnek máris abszurd vádakkal kell szembenéznie. Vladimír Palko, a Dzurinda-kabinet volt belügyminisztere, a szlovák kereszténydemokrata mozgalom egykori elnöke azzal gyanúsította Csákyt – akivel nemrég egy kormányban dolgozott -, hogy a kongresszuson szlovákellenes beszédet mondott. Ami szimpla hazugság.
Érdekes: mielőtt a kongresszus egyáltalán összeült volna, Duray a pozsonyi Pravdában egész oldalas interjúban nyilatkozott arról, hogy ő írja a párt programját. Tehát készült. Borzalmasan. A magyarországi szélsőjobb szellemében. Nem nehéz elképzelni, mit érzett a szlovák olvasó, amikor megismerte e szöveget, amely előrevetíti, hogy milyen is lesz a program. Természetesen beszélt Trianonról, és abban még igaza van, hogy a béke új háború lehetőségét nyitotta meg. Viszont a békeszerződés fogalmazóit „a 20. század igazi háborús bűnöseinek” minősíteni tán alaptalan…
Kínos témák
A folytatás még cifrább. Duray szerint „1915-re Németország és Ausztria-Magyarország megnyerte a háborút, mert területükön nem folytak harcok”, ami elemi tények ignorálása. Azt állítja: „1916-ban történt a változás, amikor az Egyesült Államok úgy döntött: belép a háborúba. E döntés mögött a nemzetközi cionista lobbi állt, amelynek célja az oszmán birodalom szétverése volt, hogy ekként teremtsenek teret Izrael állam megalapítására.” Eddig úgy tudtuk, hogy az Egyesült Államok a korlátlan német tengeralattjáró-háború meghirdetése, amerikai személyszállítók elsüllyesztése miatt lépett be a háborúba, a török birodalom szétesésének oka pedig nem a világháború, hanem a belső szétrothadás volt. Hál” istennek, még egy vád a „cionizmus” ellen, amely ekképp Trianonért is felelős. Nemkülönben azért, hogy a felvidéki magyarok csehszlovák állampolgárok lettek. Ez lenne a Magyar Koalíció Pártja programjának történelmi megalapozása?
Viszont tagadhatatlan: a magyar párt élén történt őrségváltás a gazdasági élet hétköznapjaiban érzékeny témák felvetését is ösztönzi. A kormányzati részvétel gazdasági előnyöket jelentett a szlovákiai magyarság tehetősebb rétegeinek. Ez veszélybe került. S még nagyobb veszélybe kerülhet, ha a párt kommunikációja radikálisabb lesz.
A fenyegetettség hatni fog az új vezetésre is. Csáky Pálnak és vezérkarának óvakodnia kell attól, hogy a jelenlegi status quóban lényeges változás következzék be.
Mert a végén még az is megtörténhet, hogy a szlovákiai magyar nem a szlovákiai magyar pártra adja a voksát.
