2007.04.10., 2007. évfolyam, 15. szám
szerző: P. Szűcs Julianna forrás: 168ra
Aukció vagy akció? A kérdés e pillanatban már nem kérdés. Fölbukkant a hazai műpiacon egy Adolf Hitlernek tulajdonított akvarell. Az 1907-re datált művet Forró Tamás, a Belvedere aukciósház tulajdonosa bocsátotta volna árverésre, aztán a tervétől mégis elállt. Szándékváltását – éppen ideillik a szezonális divatszó, Morvay Krisztina felejthetetlen leleménye – nyilván befolyásolta egy a Klubrádióban lefolytatott beszélgetés, a beszélgetés nyomán vélelmezhető cirkusz, a cirkusztól várható elmaradt haszon, az elmaradt haszonnál is fenyegetőbb erkölcsi kár.
Forró Tamás itt és most, Magyarországon és 2007-ben alighanem helyesen döntött. Nem azért, mert – mint mondta – az egyik nagypapája zsidó volt, meg a holokauszt amúgy is érintette a családot, hanem mert itt és most, Magyarországon és 2007-ben a kultúra és a kereskedelem, a politika és az utca szorosabban függenek össze, mint boldog országokban ez általában lenni szokott. Rá kellett jönnie: ez a pontosan száz évvel korábban készült és szemre ártatlan vízfestmény beláthatatlan indulatokat gerjeszthet. „Van árnyéka egyetlen hajszálnak is” – mondja a latin közmondás. Hát még egy temetetlen diktátor zsengéinek.
Hitler akvarelljei Hitler szignója nélkül amúgy föltűnést aligha kiváltó művek lennének. A szakirodalomból tudható (magyar nyelven utoljára Bellák Gábor, a Magyar Nemzeti Galéria művészettörténésze írt erről a Rubicon folyóirat két évvel korábbi számában), hogy a főiskolai felvételét kétszeresen is elbukó ambiciózus fiatalember számára ezek a Bécset vagy Münchent, esetleg alpesi ormokat vagy ritkábban csendéleteket ábrázoló és képeslapszerűen megszínezett művecskék aligha lehettek egy gigantikus önmegvalósítási terv részei.
A századelő tekintélyelvű hivatalos kulturális életében művészi karrierről Hitler nem álmodhatott, a „másképpen gondolkodó” avangárd karrierre pedig egyáltalán nem vágyott. Ízlése az osztrák biedermeierhez és a német késő romantikához vonzotta, később is ezt szerette, ezt gyűjtötte. A legprózaibb okból, egyszerű önfenntartási kényszerből folyamodott tehát a saját maga által sem sokra becsült műfajokhoz. Alkalmi handlék kiszolgáltatottjaként, „akadémiai festő” címet hamisító közönséges svindlerként kúszta-mászta át a politikai kibontakozásához vezető rögös utat.
(Ajánlott további irodalom: Brigitte Hamann Hitler és Bécs című remek monográfiája, ajánlott további élmény: Menno Meyjes Max című, magyar koprodukcióban készült erős játékfilmje. Egyik a kultúrhistória, másik a lélektan felől gazdagította a vezér nehezen alakuló pályaindulásának képét.)
Szobafestő lett volna, amint azt az 1945 utáni hiedelem tudni vélte? Szó sincs erről! Különösen a műemlékeket ábrázoló vízfestményei árulkodtak erős építészeti hajlamról és másolt előképeinek gondos tanulmányozásáról.
A zsengékben is oroszlánkörmeit mutogató Führer-bizonyítékok voltak az akvarellek, amint azt a náci párt titkos részlegében működő egykori kutatócsoport vélelmezte, terjesztette, és – Hitler letiltó parancsáig – horribilis összegű művészi értékként forgalmaztatta? Erről sincs szó. Alakrajzban bizonytalan, színezésben mindvégig érzéketlen félamatőr munkák ezek, tizenkettő belőlük egy tucat.
Hát akkor mi a baj? Mi okozhat gondot egy témájában ártalmatlan városképecske aukcionálásakor?
Tudomásom szerint a Hitler-művek 1945 utáni életének kétféle forgatókönyve ismeretes. (Ebbe természetesen nem tartoznak bele az immár náci politikus kreativitásának dokumentumai, a horogkereszt-variációk, az épülettervek, a plakátvázlatok s mindazok a rajzok, amelyeket a fontos barátnak, az építészként is, főnökként is tehetséges Albert Speernek ajándékozott. Ezek történeti emlékek, és mind a mai napig úgy is kezelik őket.)
1. A német vagy a német érdekszférához tartozó megszállt területeken a képek egykori tulajdonosai – félve a retorziótól – a művek többségét a világháború után megsemmisítették. Az átigazolók úgy jártak el, mint az ókori Egyiptomban az új fáraók alatt a régi fáraók nevének kivésői és a legújabb kori rendszerváltó Európában a tárgyi emlékek likvidátorai. Tettükben logika volt. Bűnhődjék a bukott bűnös, tűnjön el a mi rossz lelkiismeretünkkel egyetemben még az emléke is.
2. Az angolszász területeken, ahol például a hatvanas években aukcionálták Hitler képeit, a helyzet éppen fordított. Itt illő összegért, a kuriózumnak járó méltó módon s persze a győztes nyugodt lelkiismeretével szerzeményezték a pikáns darabokat. A tulajdonos úgy járt el, mint az ellenségét legyőző skalpvadász, legyünk finomabbak: mint a fehér cápa fogazatát háza homlokzatára kiszögező halász. Győzött, életben maradt, emlékezik. Hadd örüljön már az elmúlt vész ártalmatlan emlékének, a szublimált káröröm e tisztességes formájának.
2007 Magyarországán vagyunk. Most régi-új jelek, jelvények, zászlók, címerek, brosúrák, falfirkák, térképek, tetoválások, transzparensek, pólók, internetes portálok, plakátok ezrei nőttek ki látszólag a semmiből. Ez idő tájt régi-új szélsőjobboldali szimbólumok kapaszkodtak meg a pesti aszfalton. Ma régi-új ereklyékre éhes sámánok toborozzák maguknak az elvarázsolt híveket.
Elképzelem. Boldogan tódulnának aukcióra. Licitálnának, perkálnának, triumfálnának! Végtére is a Szabadság téri szovjet emlékmű és a Szent István téri Belvedere aukciósház között még egy kilométer sincs… Ha az emlékműbontás (emlékmű-megkérdőjelezés) alkalmával ott érvényteleníthető volt a második világháború kimenetele, miért ne lehetne a Führer-képet is kicsit átretusálni? Felejteni, hogy az egyes kategóriába tartoztunk, úgy tenni, mintha mi lennénk a ketteskék. Létrehozni egy harmadik típusú találkozást. Ezeknek nem lehet Hitlert árverésre bocsátani. Forró Tamásnak igaza volt.
