2007.04.16., 2007. évfolyam, 15. szám
szerző: Koltai Tamás forrás: 168ra
Mostanábanegészen pontosan május 31-én, szombaton éjjel az Iphigenia Auliszban című Gluck-operát néztem a Mezzo TV-n. A másnap délutáni ismétlést már nem láthattam, mert április 1-jétől a UPC kivette „csomagjából” a francia kulturális csatornát. Csaknem kétszáz megveszekedett értelmiségi tiltakozott a kultúra elvonása ellen, én is aláírtam, és megírtam ezt a cikket. Mire a végére értem, kiderült, hogy az adás – a tiltakozás hatására – visszakerült a helyére. Írásomat mégsem dobom el, mert az ügy közben produkált egyet s mást, és sok „Mezzo-ügy” van, amely nem végződik hepienddel.
„A Mezzo TV egy csodálatos luxuscikk – nyilatkozta György Péter, a kiváló esztéta. – A múlt rendszerben megszoktuk, hogy tévéjátékokat, színházi közvetítéseket és komolyzenei koncerteket nézhettünk a televízióban. Azonban még a közszolgálati televíziónak sem feladata a magaskultúra közvetítése, ilyen értelemben el voltunk kényeztetve.” Így igaz. A nagy példányszámú napilap, amelyben a nyilatkozat megjelent, úgy választja el a magaskultúra szót, hogy maga-skultúra. A múlt rendszerben azt is megszoktam, hogy ezt a szót nem így kell elválasztani, hanem úgy, hogy magas-kultúra. El voltam kényeztetve. Eléggé el nem ítélhető módon megszoktam továbbá, hogy nem helyes azt mondani: „a párt, aki…”, vagy „a minisztérium, aki…”, vagy „a fiatal pár, aki…”
Szörnyen el voltam kényeztetve, megérdemlem, hogy ma naponta százszor halljam és olvassam e bájos nyelvtani formát mint az „újbeszéd” számos megnyilvánulásainak egyikét. Azelőtt rettentő luxusban éltem, és abban a hitben, hogy jogom van a magaskultúrához, a beszédkultúrához, a közlekedéskultúrához, a mentalitáskultúrához, és így tovább.
Ha elfogadom, hogy „most kerültek (volna) helyükre a dolgok”, s a Mezzo TV mint az utolsó elem, amely kilóg a mi valóságos közegünkből – a tévéostromból, a mocskolódó közbeszédből, a zsidózásból, az árpádsávból, a futballhuliganizmusból és a Kossuth téri piszoárból -, elvonva helyretolta (volna) a kizökkent időt, akkor én is azt kiáltom: „Ezt nekünk – nem kultúrát!”
Csakhogy nem minden ország Magyarország, máshol is van UPC, és vele együtt Mezzo TV, operaközvetítés, hangverseny, magaskultúra. Mert ők megérdemlik? A tiszteletre méltó médiakutató téved, amikor azt mondja, hogy „külföldön kereskedelmi alapon működnek azok a csatornák, amelyek a speciális igényeket elégítik ki”.
Tőlünk nem is olyan messze, Bécsben a közszolgálati tévé közvetít operát meg hangversenyt, méghozzá gyakran és sokat, ott ez a „speciális igény” viszonylag széles tömegé, s ugyanígy egy sor más országban is; az egyik Salzburgból sugárzott operát Európa-szerte kétmillióan nézték, nem annyian, mint egy popkoncertet, de azért mégis… Persze – hallom rögtön -, a gazdag osztrákok és németek. De Lengyelországban minden hétre jut televíziós színház, Romániában pedig megjelennek fordításban azok a színházi könyvek, amelyekről mi még csak nem is hallunk.
Hát jó, azok luxusországok.
Parti Nagy Lajos írja színházi világnapi üzenetében: „A művészet luxus, ezen belül luxus tehát a színházművészet… Igen, a színház luxus, mint a nevetés, a sírás, a szappan vagy a naplemente. Nélküle lehet élni. Csak érdemes-e?”
Mi afelé tartunk, hogy érdemes. Jelentős hagyományunk van ebben a tekintetben. Még a köztévében dolgoztam a kilencvenes években, amikor már divat volt lepöckölni azokat a kulturális műsorokat, amelyek nézettsége a statisztika szerint „mérhetetlen”. Ez adott esetben például százezer nézőt jelentett, mondjuk száz telt házat a Vígszínházban – ennyi volt a mérhetetlen. Máig tartja magát az effajta kultúravakság, sőt erősödött. És nemcsak a kereskedelmi tévékben, amelyek bornírtsági versenyt hirdetnek a nézőszám maximálása érdekében, hanem a közszolgálatiban is, amely mazochista kéjjel, bár a siker reménye nélkül maga is beáll a silányságfutamba. Hogy nem a feladata a (magas- vagy mély-) kultúra közvetítése? Nem ám – a kutya kötelessége. Az ízléskultúráé, a látáskultúráé, a kommunikációs kultúráé, a kultúra kultúrájáé. Hogy ne a kiműveletlen emberfők tömegét termeljük, amiben jelentős haladást értünk el.
Tetszik az az érv, hogy a speciális igényeket meg kell fizetni. Mi mást csinálok, amikor egyetlen csatorna miatt előfizetek a UPC-csomagra? A közszolgálati tévét miből tartják fenn, ha nem az adómból? Tessék, mi a baj?
Hogy kisebbségben vagyok a Mezzo-igényemmel? És azzal az igényemmel, hogy nem akarom az adómmal támogatni sem az egyházakat, sem a pofátlan pártfinanszírozást, sem a politikai heccé silányított népszavazást? Kisebbségben vagyok vele, vagy többségben? Ki kérdezi meg? Kit érdekel? Ha mások igényeit támogatni vagyok kénytelen, miért nem támogatják az enyémet?
Ha a kultúra igénylői kisebbségben vannak, tessék pártolni őket, mint kisebbséget szokás. Az állam minden egyes színházjegyet több ezer forinttal dotál, bár sajnos nem nézi, milyen minőségre költi a pénzét. Gyakran nem a legjobbra. Ha az állam nem tudja, mit érdemes támogatnia, segíteni kell neki. Kiváló kritikus barátom, Karsai György bankszámlát nyitott, és befizetett egy jelentős összeget, hogy csatlakozásra szólítva a „speciális igény” különceit, életben tartsa az elmúlt év legjelentősebb, a Tavaszi Fesztivál kivételével intézményesen negligált színházi minőségét, a Kovalik Balázs rendezte Mozart-maratont. Hol van ilyenkor a Magyar Állami Operaház? El van foglalva az Elfújta a szél ócska balettgicscsével, amelynek a gondolatától is ki kellene vernie a hideg verítéknek a műintézet vezetőinek homlokát. Sok erre az operaházra öt és fél milliárd? Nem sok, rengeteg. Sok a Mozart-maratonra tizennégymillió? Százszor tizennégy sem sok, ha száz előadáson megismételhető a Millenárison elbűvölt naiv közönség ujjongó rácsodálkozása a szórakoztató Mozart-opera szédületes mélységeire.
A kultúra Európa kulturált országaiban éppolyan luxus, mint a szappan. Az állam időnként külön akciókkal, lenyomott áron vagy ingyen juttatja hozzá a kirekesztett közönséget a delikát színház luxusához. Számos magáncég teszi ugyanezt (persze a költséget leírhatja az adójából). A salzburgi fesztivált éveken át százmilliókkal támogatta egy dél-amerikai pénzmágnás. Koppenhágában és Prágában magánvagyonából ajándékba épített operát egy-egy milliomos. A mieink jól megszedik magukat a pazarló építkezéseken, és fölöslegüket arra költik, hogy díjazottjaik fényében fürödjenek. A Mezzo, a Mozart-maraton, Heiner Goebbels nemrég nálunk járt (máshol szenzációt keltő, itt észrevétlen maradt) színháza lesajnált „speciális igény”.
A televíziókból pedig ömlik a gusztustalan szirup, és a közönség lassanként lévnyalóvá válik – ahogy Katona József mondaná.
