2007. április 9. 12:31
MNO
Kevés olyan ünnepe van az emberiségnek, amelyhez már eleve annyi téves eszme, néphit és népetimológia fűződnék, mint a csakugyan rejtelmekkel teli húsvéthoz. Keresztény hagyományok is szövődnek az egyházi ünnepet követő hétfő népszokásaihoz, hiszen hajdan a vízbemerítéssel, leöntéssel történő keresztelés is húsvét táján volt.
Húsvéthétfő, egyes vidékeken vízbevetőhétfő, másként húsvét másnapja már a profán emberi örömnek, elsősorban a fiatalságnak ünnepe. A világias jellegű öntözés, locsolkodás bemutatása voltaképpen kívülesik könyvünk magunkszabta keretein, így csak röviden, egy-két adalékkal utalunk rá. Archaikusabb jellegű tájainkról idézünk, ahol a szilaj szokást még a közösség paraszti formakészsége szabályozta.
Az erdélyi Nyárád mentén a múlt század végén minden valamirevaló székely legény kötelességének tartotta, hogy húsvét napjára virradóra kedvesének kapujára vagy más feltűnő helyre szép fenyőágat tűzzön. Ha a falunak nem volt fenyvese, elmentek érte a negyedik, ötödik határba is. Ha pénzért vagy szép szóért nem kaphatták meg, ellopták. Két-három fenyőágat szépen összekötöttek, és papírszalagokkal, tojásokkal díszítették föl. A legjobb táncosoknak vőfély volt a neve, az ő feladatuk volt húsvéthétfőn a hajnalozás. Minden házba, ahol fenyőágat találtak, bementek a legények, és a lányokat derekasan megöntözték. Azt mondogatták, hogy ez azért történt, hogy a ház virágszála el ne hervadjon.
Az öntözés kétségtelenül a tavaszi lustratio egyik erotikus célzatú változata, amelynek eredete még nem egészen tisztázott. Mindenesetre keresztény hagyományok is szövődnek bele, hiszen hajdan a vízbemerítéssel, leöntéssel történő keresztelés is húsvét táján volt. Amikor az egyház már az esztendő bármelyik napján keresztelt, az ősi gyakorlatot a nép tartotta fönn, alkalmazván a maga sajátos szemlélete és igényei szerint.
Bárány a Tűzistenből
Kevés olyan ünnepe van az emberiségnek, amelyhez már eleve annyi téves eszme, néphit és népetimológia fűződnék, mint a csakugyan rejtelmekkel teli húsvéthoz. Kezdjük mindjárt a piros tojásokat tojó nyúllal, amelyről kiváló etnológusunk, Solymossy Sándor mutatta ki, hogy egyszerű nyelvi botlásból született meg.
A botlást az egyébként annyira pontos németek követték el, amikor a fiatal, kövér madárnak, a Haselhuhnnak a nevét értették félre Haserlnek, nyulacskának, s azóta – minden természettudományos jobb meggyőződésük ellenére – nyúllal tojatják a piros tojást.
A másik ilyen nyelvbotlás a bárány körül történt. Ezért már a régi, római keresztények a felelősek, akik a Mithra-kultuszból ismert Agni-Deust (a tűzistent) értelmezték félre, s nevezték el Agnus Dei-nek (Isten bárányának), s ezzel egyszerre belekeveredtek egy egészen más, sémi eredetű vallásos szokásba, amelyről majd még szólunk e sorokban.
Baj van aztán magával a húsvét idegen nevével is. Németül hol Paschnak, hol Osternnek mondják. A Pasch természetesen a pészach (a zsidó húsvét) elnémetesítése, jóval a nürnbergi törvények keletkezése előtt. Csakhogy ezt a pészachot vagy passzachot minduntalan hol a passióból, hol a pászkából származtatják, holott egyikhez sincs semmi köze. A passzah átmenetet jelent, éspedig kétféle értelemben. Históriai jelentése szerint a zsidók „átmenete” Egyiptusból a Vörös-tengeren át; csillagászati jelentése szerint pedig a Nap átmenete a tavaszi napéjegyenen. S külön tévedések forrása még a germán eredetű Oster szó is. Ez az ősindogermán Ostarának, a tavasz istennőjének a neve, amelyet aztán a keresztény papok átvettek a keresztény húsvét ünnepére. Nem tévesztendő persze össze az Auster szóval, amely osztrigát jelent. Csakhogy mégis összetévesztették a derék térképrajzolók, akik az Austerninselt következetesen Osterinselnek írják, mire a mi kitűnő földrajztudósaink is Húsvét-szigeteknek fordítják az angol Osztriga-szigeteket.
(jelesnapok.neumann-haz.hu)
