2007.04.04., 2007. évfolyam, 13. szám
szerző: Sándor Zsuzsanna forrás: 168ra
Most jelentette meg Idegenek című regényét a Palatinus Kiadó. Az író azt mondja: kötetében arra keres választ, hova vezethet a gyűlölet, amely – ha nem csökken – egyre erőszakosabb eseményeket válthat ki. Akár nálunk is.
Fotó: Riskó Gáspár Könyvében mindenki „idegen”, fél a másiktól, gyűlölet és erőszak tombol. De nem jelölt meg helyszínt, sem időpontot.
A regény valahol Európa peremén játszódik. Amiről írtam, bárhol megtörténhet, Szerbiától Koszovón át Csecsenföldig. Minden olyan területen – idesorolhatom Törökországot, Irakot, Afganisztánt is -, ahol a közelmúltban fokozódott a terrorizmus mértéke. S mindez érintheti akár Közép-Európát is, ahol a radikalizmus erősödik. Könyvem leginkább arról szól: mindannyian idegenek vagyunk, még a szülőföldünkön is. Az életünk azon múlik, képesek vagyunk-e tolerálni a másikat. Számomra az idegen szó valójában individuumot jelent: épp az teszi sokszínűvé a világot, hogy mások vagyunk. De ahol különbözni veszélyes és fenyegető, ott egyre súlyosabb tragédiák következhetnek be.
Azt hittük, az Európai Unió bővítése, a határok eltörlése feloldja majd az idegenségérzést.
Ez részben így is van, ugyanakkor kiéleződtek a kulturális eltérésekből adódó feszültségek. Nemrég egy idős, falusi francia asszony azt mondta nekem minderről: számára a különböző bőrszín semmiféle problémát nem jelent, de a moszlim nők öltözködése, csadorja mégis zavarja, mert túl tolakodóan akarják a világ tudtára adni vallási-kulturális másságukat. Vagyis a toleranciának kölcsönösnek kell lennie. Szerintem a közös európaiság eszménye erősödik, ám bizonyos nacionalista mozgalmak is Európában. Látszólagos ellentmondás, hogy még az európai föderáció hívei is úgy vélik: az unió létének egyik oka, hogy együtt jobban meg tudjuk magunkat védeni a külső fenyegetettségtől. Azaz: az „idegenektől”.
A regény főszereplője egy nyolcéves kislány. Megerőszakolják, édesanyját, osztálytársait terrortámadásban veszíti el. Miért épp ő az elbeszélő?
Mert a gyerekek a legkiszolgáltatottabbak. Ez a kislány nem teljesen „fiktív”, valahol él. Ugyanis mindaz, ami a regényben megesik, a valóságban is megtörtént. És semmi mást nem tesz ez a kislány, csak egyszerű, rövid mondatokban, szinte szűkszavúan elmeséli, mi is történt vele. A regény elején van egy kulcsmondat: „Hazudni anyám tanított.” Valóban találkoztam tizenöt évvel ezelőtt egy kislánnyal, aki – mivel nem volt képes feldolgozni családja válságát – folyamatosan hazudott. Megkérdeztem tőle, miért teszi ezt. Azt felelte: mert a felnőttek is hazudnak. De nem is a szavai hatottak rám igazán, hanem a reménytelen szomorúság, amelyet az arcán láttam. Ez volt az egyik momentum, ami elindította bennem a történetet, amely fikció, de valós elemekkel. Például a regény végén áttételesen jelen van a beszlani iskolában lezajlott túszdráma is. Sajnos túl gyorsan felejtünk, és azt hisszük, az ilyesmi mindig csak tőlünk távol eshet meg, egy másik világban. Meg akartam mutatni, hová vezet a gyűlölet, és az iszonyat logikája miként épít fel egy abszurd világot.
Ön „kétlaki” életet él, sokat jár Franciaországba. Hol nagyobb az idegenellenesség, nálunk vagy ott?
Nálunk. Franciaország befogadó. Kultúrájában, hagyományaiban erős az integrálókészség. Rólunk ez nem mondható el. Itt még az értelmiségi szóhasználatban is gyakran előfordul: „Magyarok és cigányok.” Vagy sokan így fogalmaznak: „Cigány ember, zsidó ember.” Franciaországban ez elképzelhetetlen. Az ottani alkotmány kimondja: „Minden francia állampolgár francia.” Fontos hangsúly ez. Például
a konzervatív elnökjelölt, Nicolas Sarkozy édesanyja theszaloníki zsidó, édesapja magyar. És senkinek sem jut eszébe Sarkozy franciaságát megkérdőjelezni. Még Le Pennek sem. Le Pen a rasszista kijelentéseivel azt akarja elérni, hogy ne fogadjanak be több külföldit az országba, ám a francia állampolgárok franciaságát nem vitatja.
Egy friss felmérés szerint a magyarok idegengyűlölete Európában is kirívó. Itt a megkérdezetteknek mindössze hat százaléka befogadó.
Nem ismerem a kutatást, de az eredményét saját tapasztalataimmal is alá tudom támasztani.
Amikor öt éve beszélgettünk, megjegyezte: a nyolcvanas években sokkal szabadabb volt itthon a légkör. Ahhoz képest merevebb, zártabb lett a gondolkodásunk. Most is így lát bennünket?
Igen: legnagyobb gondjaink a bezárkózásunkból adódnak, ami azért is veszélyes, mert így nehezen tudunk alkalmazkodni a megváltozott világhoz. A magyar fiatalok többsége nem eléggé nyitott, a nem létező hagyományok iránti nosztalgiával van elfoglalva. Ha lázadnak is, nem tudni, mit is akarnak pontosan. Ami ősszel történt, az szintén a lázadás rossz irányát mutatja. Konzervatív lett a társadalom, és a fiatalok közt egyre több a radikális. Tudatlanságuk hozzájárul ehhez. Antiszemitizmusuk, idegengyűlöletük történelmi tájékozatlanságból és az idegen nyelvek ismeretének a hiányából fakad. Pedig ők sokkal több lehetőség közül választhatnak, mint mi annak idején. Csak mintha nem tudnának felnőni szabadságukhoz.
Az őszi zavargásoknak milyen visszhangja volt Franciaországban?
Erős és rossz. Amikor itt megjelentek az árpádsávos zászlók, a Le Figaro hosszan foglalkozott az eseményekkel. Távolságtartó beszámoló volt, de az újságíró megjegyezte: a piros-fehér csíkos zászló a magyar fasiszták jelképe volt a második világháborúban. Ez a megjegyzés a francia konzervatívokra nagyon erősen hatott, hiszen a Le Figaro befolyásos konzervatív lap. De Franciaországban a konzervativizmus elkötelezetten európai szellemiségű, így semmilyen kapcsolatban nem áll a szélsőjobbal. 1997-ben például a francia parlamenti választásokon a mérsékelt jobboldal Le Pennel szövetkezve ugyan hatalomra kerülhetett volna, de erre nem volt hajlandó. A konzervatívok nem alkotnak még helyi koalíciót sem a szélsőjobbal. Így tudott nyerni a Jospin vezette baloldal „97-ben.
Az utcai harcok után nálunk többen arra hivatkoztak: Nyugaton is mindennaposak a tüntetések. Emlegették Franciaországot, ahol diáklázadások törtek ki, Párizs külvárosában a betelepülők gyújtogattak.
Franciaországban rendszeresek a sztrájkok, de ezeket szakszervezet vagy más civil szövetség szervezi, s mindig konkrét céllal. Olyasmire nincs példa, hogy „új alkotmányt” követelnének, „forradalmat” akarnának, és leváltani a demokratikusan megválasztott kormányt. Az is elképzelhetetlen, hogy a francia parlament előtt hónapokig táborozzanak tüntetők.
Visszatérve Magyarországra: a zavargások okait kutató Gönczöl-bizottság szerint az értelmiség is felelős a történtekért, mivel túlságosan politikafüggő.
Én máshonnan közelítenék. A magyar értelmiség nemigen tud másról beszélni, csak a politikáról. A Le Monde-ban vagy a Le Figaróban hetekig folyt szenvedélyes vita az eutanáziáról vagy a homoszexuálisok örökbefogadási jogairól. Nagy vihart kavart, amikor Bretagne-ban összeházasodott két férfi. Pártvezetők is megszólaltak az ügyben. A szélsőséges Le Pen például azt mondta: „Ha szeretik egymást a férfiak, miért ne élhetnének együtt? Csak legalább ne akarnának házassági papírt!” Nem tudom, melyik politikai erő vállalna itthon akár csak ennyire is megengedő kijelentést ilyen témában. Magyarországon az a legnagyobb baj, hogy a politikán kívül szinte semmiről nincs közgondolkodás. Pedig léteznek súlyos társadalmi kérdések.
A Gönczöl-bizottság egyik tagja, Pataki Ferenc szociálpszichológus azt nyilatkozta nekünk: míg a német írók sokat tettek a történelmi traumák feldolgozásáért, addig az itteni írók nem segítették igazán a társadalmi önreflexiót.
Ebben is van igazság. Sok mindenről nem írtunk, nem beszéltünk eleget. Például a mai napig keveset beszélünk arról, hogy Auschwitzban minden harmadik áldozat magyar volt, és ezt a rengeteg embert két-három hónap alatt deportálták az itteni hatóságok. Talán amikor Kertész Imre megkapta a Nobel-díjat, lett volna alkalom ezzel szembenézni. És sok egyébbel is foglalkoznunk kéne, de annyi a sérülés a társadalomban, hogy még mindig nehéz hitelesen megszólalni. Nem érintjük igazán jelenünk problémáit sem, és ezért a sajtó is hibás. Túl nagy teret ad a személyeskedő politikai acsarkodásnak. Holott arról is lehetne írni: ki is az „idegen” Közép-Európában. Vagy akár az önök lapja is indíthatna vitát arról: mi is az ma, hogy „magyar”.
Könyvének alcíme: Harminc perccel a háború előtt. Ennyire kilátástalannak látja a jövőt?
Az egész térségben fokozódik az agresszió. A tavaly augusztus 20-i tömegszerencsétlenség után Popper Péter mondta: Magyarországon a feszültségszint rendkívül magas. És ezután jöttek az „utcai harcok”. Nem vagyok borúlátó, de ha a gyűlölet nem csökken, egyre erőszakosabb események következhetnek be. Mert az az abszurd világ, amelyről írtam, maga a valóság.
