2007.04.03., 2007. évfolyam, 13. szám
szerző: Bölcs István forrás: 168ra
cimkék: Heinz Linge, Henrik Eberle, Hitler, Matthias Uhl
Ezt a könyvet sohasem akarták kiadni. Szövege szigorúan titkos volt, egyetlen példányban készült. Még a Szovjetunió Kommunista (Bolsevik) Pártja Politikai Bizottságának tagjai sem ismerhették. E dosszié kizárólag és személyesen Sztálin számára készült. A birodalom öszszeomlása után került elő az ő levéltárából. Most hát Bölcs István is elolvashatta.
A szöveg Hitlerről szól, akiről a győztes mindent tudni akart. Ismerni akarta a halott életének részleteit, politikájának, katonai intézkedéseinek hátterét, viszonyait tábornokaihoz, asztali beszélgetéseit, evési-ivási szokásait, mértékletességének és falánkságainak váltakozásait, női kapcsolatait, betegségeit, gyógyszerezését.
Mindent. Amit tudni szeretnél… Az egyik diktátor a másikról. Kolléga a kartársról. Vajon egymás tükörképei-e?
Vagy nagyon is különböznek, és éppen ez az eltérés a figyelemreméltó? Ez tette volna az egyiket győztessé, a másikat vesztessé?
Sztálin sokáig hitt Hitlernek. Amikor hírszerzői jelezték a nácik támadási szándékait, nem bennük bízott, hanem szövetségesében, a német kancellárban. Az egyik kémjelentésre azt írta: küldjék az informátort „a kurva anyjába”, a másikon pedig a Tokióból jelentő Sorgét „hazudozós seggfejnek” titulálta. A bizalom később a teljes – és jogos – bizalmatlanságba csapott át. Emiatt is gyűjtötte ellenfeleinek, ellenségeinek személyes adatait oly lázasan és következetesen a csalódott diktátor.
Nemcsak a könyveknek van meg a maguk közmondásos sorsa, hanem az olvasásnak is. Nemrég láttam ismertetőt ebben az újságban Mogyorósi Géza berlini kompakt útikönyvéről, s ez az élmény ellenállhatatlanná tette bennem a vágyat, amelynek kielégítését hétről hétre halogattam: hogy ismét megnézzem A bukás című német filmet, amely a Führernek és az ő vezéri bunkerének végnapjairól szól. Csak ráerősített, hogy azon a hétvégén „felütötték fejüket” a véresek és becsületesek is a Hősök budapesti terén. Tudják, ők azokat tisztelik elődeikként, akiknek a derékszíjcsatjára az volt írva: „A hűségem a becsületem.” Amúgy SS-ként ismerte és félte, utálta és gyűlölte őket az épeszű világ. A bukás című filmben megjelent testi valójában e kötet két kulcsfigurája.
Mit megjelent? Súlyos szerepet játszott.
Mint a fentiek alapján is sejthetik, e könyv sorsa különlegesen kacifántos. 1945 májusában, Berlin elfoglalásakor („a fenevad barlangjában”) elfogtak két SS-tisztet, akik szívesebben megőrizték volna inkognitójukat. Egyikük arról nevezetes, hogy az ő vezényletével égették el Hitlert és kurta sorsú feleségét, a másik arról, hogy a vezér és kancellár bizalmi embereként éveket töltött mellette, s ő jelentette be halálhírét a bunkerban. „Forrásnak”, nyelvnek, tanúnak kiválók. Az egyik Otto Günsche SS-őrnagy, Hitler adjutánsa, a másik Heinz Linge, ugyancsak SS-őrnagy, Hitler személyi szolgálatának főnöke. Tapasztalataik közvetlenek, hitelesek, az emlékek még frissek, a főnök halott, s nekik „dalolniuk kell”, ha túl akarnak élni.
És dalolnak. Éveken át. Egy külön villában, németül kiválóan beszélő NKVD-s tiszteknek, akik tudják, hogy Sztálinnak dolgoznak. Az ő kíváncsiságának kielégítésére. Hitler tisztjei pedig vallottak. Szóban és írásban, kérdésekre és önként. A fogság hosszú, a vezér halott, és ezek itt nagyon kellemetlenek tudnak lenni. Azt mondták: ők nem is hadifoglyok, hanem háborús bűnösök. Akikkel a Szovjetunióban nem szoktak kukoricázni.
Elsőnek Linge kezdett beszélni. És a 25 évnyi kényszermunka helyett 1955-ben el is bocsátották, és hozzájárultak – tán jutalomból -, hogy az NSZK-ba távozzék. Günsche makacsabb volt, de megtört. Őt is 25 évre ítélték, Lingével egy időben szabadult. Ám neki csak az NDK-t engedélyezték, ahol azonnal újra lecsukták, és egy újabb esztendő múltán engedték ki. (Sürgősen az NSZK-ba szökött.)
H. Linge A könyv egypéldányos kézirata (413 gépelt oldal) Sztálin irattárában lappangott, a nem éppen sokat mondó 462/a akta néven. Csak a kilencvenes években akadt rá a mai közrebocsátók egyike, a történész kutató Matthias Uhl.
Kevés, ha azt mondom: lenyűgöző forrás. A kézirat 1949-es lezárása óta csak Hitler-életrajz megjelent ezernél több (köztük tán a legjobb Ian Kershow-é), a nácizmusról több tízezer. De a közvetlen érintettség, a szemtanúság, a közelmúlt hitele kiemeli a sorból ezt a nem nyilvánosságnak, csak egyszemélyes közönségnek szánt vallomást. Vannak benne tévedések, dramaturgiai átigazítások (a nyugati hatalmak szerepének alulértékelése), hiányoznak a tabutémák (német-szovjet szerződés és együttműködés, lengyel háború, zsidósors a Harmadik Birodalomban). Ezzel együtt is kettős a tükör: mit láttak érdekesnek Hitlerből az NKVD emberei, mit hallgattak el, másrészt mit várt el a Führer környezetének belső információitól a másik diktátor – akiknek csatájától a huszadik és a huszonegyedik század sorsa is függött. S mire nem volt kíváncsi? (Az NKVD mindig jól, érzékenyen szerkesztett, akár vádiratról, akár vallomásról, akár ítéletről
volt szó…)
Ne töltsük az időt Günsche és Linge memóriájának csodálatával, bár lenyűgöző, ahogyan a katonai helyzetelemzések részleteire, a szereplők által mondottakra – szinte szó szerint – visszaemlékeznek (más források, dokumentumok, tanúk révén is ellenőrizték állításaikat a közrebocsátók). Érdemes viszont tudatosítani, hogy Hitler saját hadtörténészt tartott, Scherf vezérőrnagyot, aki minden haditanácson (a háború alatt naponta kettőn!) kötelezően megjelent. Az ő feladata lett volna megírni a háború után az árja akarat diadalát. A fajelmélet győzelmét. A felsőbbrendűek sikerét. Az új világrendet. Az élettér korláttalanságát. Aztán nem így lett. (Az általa létrehozott archívumot a bukás után megsemmisítette, magát megadta az amerikai hadseregnek, majd 1944. május 24-én öngyilkos lett. Sorsa kerek.)
O. Günshe A katona életére nem kötöttek biztosítást: amikor 1945. április 10-én, már jócskán a háború végén Königsberg (ma Kalinyingrád) parancsnoka, Lasch tábornok orosz fogságba esik, Hitler távollétében halálra ítélteti, és elrendeli családjának a letartóztatását is. (Biztos, ami biztos.)
A magyar hadszíntérhez fűződik a Vezér egyik legnagyobb csalódása. Budapest felmentésére vetette be a nyugati hadszíntérről visszarendelt, elitalakulatokból álló SS-páncéloshadsereget és egyik lieblingjét, Sepp Dietrich vezérezredest, aki korábban személyes testőrségének a parancsnoka volt. (Eredetileg pedig kocsis.) Mivel a 6. SS-páncéloshadsereg sem tudta feltörni a budapesti gyűrűt, az őrjöngő Hitler Himmlert arra utasítja: személyesen és azonnal közölje Schepp Dietrichhel, aki amúgy SS-tábornagy is volt, hogy a Führer megvonja nevének viselési jogát az Adolf Hitler Leibstandarte alakulattól, visszavonja zászlóikat és kitüntetéseiket. „Gyávák vagyunk? – kérdezte felháborodva a tábornok. Embereim fele a föld alatt van, és ő még azt mondja, gyávák vagyunk!”
A berlini ostrom sem kedvez a katonás fegyelemnek. Keitel tábornagy és a többiek egyszerre elhagyják a vörös lampaszos tábornoki nadrágokat, s helyettük inkább szürke közkatonásat hordanak. A helyzetértékelő haditanácsokon korábban három-négy nagyméretű térkép is oda volt készítve (keleti front, déli, nyugati stb.). Most meg kitettek maguk elé egyet. Berlinét. Ahova be voltak szorítva.
Ez már a vég és a bomlás ideje. Bormann, Hitler helyettese utasításba adja, hogy a Hitler-Jugend tagjai legyenek lojálisak az angolszászokhoz, épüljenek be, törekedjenek bizalmi közigazgatási állások megszerzésére, és illegális hálózatukkal segítsék életben tartani az eszmét. És egymást.
A kötetet tartalmas „ki kicsoda” zárja. A sorok közt pedig politikai botrányok, drámák és véres komédiák morzsái.
Ami Goebbelsből maradt Az Egyesült Államok nagykövete 1933 és 1938 között bizonyos William Dodd volt. Kritikus hangvételű jelentéseket írt haza, lefordította a Hitler-Jugend tankönyvét, hogy lássák Washingtonban is, ezek mifélék. S miközben teszi a dolgát szorgalmasan, róla is jelent lánya, Martha. Egyenesen Moszkvába, szovjet ügynökként! Mert ő meg oda volt bekötve!
S ki tudja ma már, hogy III. Viktor Emánuel olasz király lánya, Hesseni Mafalda hercegnő a buchenwaldi koncentrációs tábor foglya volt, és amerikai légitámadás végzett vele.
Ki tartja számon, hogy Hitler környezetében micsoda vagyont lehetett gyűjteni? Hoffmann fényképész például kizárólagos jogokat szerez a Führer-fotókra (övé a 425. számú náci párttagkönyv). Milliomos lesz. Morell doktor is, aki a Vezért kezeli. Kifejleszt egy tetűport a keleti front katonái számára, amitől azok büdösek, a tetűk virgoncak lesznek. Na de, ki vitatkozna a Führer orvosával? A hadsereg nagy tételben vásárolt.
Ki tartja számon, hogy Traudl Junge – akinek feljegyzései magyarul is megjelentek, sikert arattak – a menekülés után egy szovjet tiszttel „él együtt”, majd Bajorországba szökik, ahol letartóztatják. (Utóbb újságíró a Quicknél.) Vagy azt, hogy a rettegett Bormann titkárnője, Else Krüger brit kihallgatójával köt házasságot, és Angliába települ át. A tragédiák után bizonyos regények még folytatódtak.
Sőt: bizonyos tragédiák is. Huszonegy évvel a második világháború után a franciaországi Traves-ben meggyilkolnak egy német üzletembert. Joachim Peiper SS Sturmbannführer volt, Himmler segédtisztje, majd az Adolf Hitler Leibstandarte 1. páncéloshadosztályának egyik parancsnoka. Az ardenneki offenzíva során katonái háborús bűntetteket követtek el, részt vettek Malmédyben amerikai hadifoglyok kivégzésében. 1946-ban halálra ítélik, 1956-ben mégis kiengedik. Áttelepül Franciaországba, ahol 1976-ban meggyilkolják. A feltevések szerint volt kommunista ellenállók.
A történelem néha úgy folytatódik, mint egy ponyvaregény. Sőt: néha olyan is!
A Hitler-dosszié Henrik Eberle és Matthias Uhl közreadásában jelent meg – frissen, a német kiadás után egy évvel a Park Könyvkiadónál is. Az élvezetes fordítás (Szántó Judit munkája) csupán egy helyen bicsaklik. Az obersalzbergi ebédnél – így a leírás – „Hitler balján mindig Eva Braun ült, akinek jobb oldali szomszédja Bormann volt”. Ha ez igaz, akkor azt kell elképzelnünk, hogy ilyenkor Hitler és Bormann egymás ölében ült. Nem?
