2007.04.02., 2007. évfolyam, 13. szám
szerző: Odze György forrás: 168ra
cimke: vélemény
Az iskola nem fontos, ezt magyarázta mindig Béla bácsi a lányaimnak, amikor hazakísérte őket tanítás után. Sőt, nem is hazakísérte őket. Útba ejtettek egy cukrászdát, mert Béla bácsi úgy gondolta, hogy az édesség az élet lelke, ő maga ellenállt a krémesek csábításának, de lehajtott egy konyakot vagy ürmöst.
Két dolgon nem szabad mérgelődni, az egyik, amin az ember tud változtatni, a másik, amin nem tud, s ezzel nehéz lett volna vitába szállni. Béla bácsival pedig egyenesen lehetetlen, mert mindig az élettapasztalatára hivatkozott. Ott volt Ferenc József temetésén 1916-ban, azután részt vett az első világháborúban, Karlfreitnél, az isonzói csatában a vezérkar összekötője volt, ott meglőtték, és akkoriban, mesélte, még nem volt tábori kórház, a kezében vitte a gyomrát a legközelebbi orvoshoz, hogy varrja vissza. Azonnal bele is szeretett egy osztrák ápolónőbe, akivel két évet élt együtt Firenzében, életemben olyan melleket nem láttam, és mutatta is a kezével, nem tudtuk pontosan, higgyünk-e neki vagy sem, mert gyakran keverte a valóságot a fantáziájával.
A lányoknak történelemórákat tartott, amelyek főszereplője természetesen ő maga volt, a vicces, közép-európai túlélő. Később Szombathelyen telepedett le, nyitott egy zöldségkereskedést, amely azonban tönkrement. De nem veszítette el a vállalkozási kedvét, csavar- és vaskereskedésbe fogott, a felvett bankhitelt viszont elkártyázta, feleségül vette Erzsi nénit, egy győri ügyvédi iroda gépírókisasszonyát, ez volt az igazi nagy szerelem, a tökéletes együttélés, amelyet csak rövidebb, ugyancsak tökéletes kalandok színesítettek. 1924-ben meghalt Lenin, az szomorú év volt, Béla bácsi gyakorlatilag kommunistának tartotta magát, és büszke is volt rá, az eszme nem tehet arról, milyen sok hülye hisz benne, magyarázta szenvedélyesen négy-öt ürmös után.
Erzsi néni családjának támogatásával felköltöztek Budapestre, a Hernád utcába, itt Béla bácsi munkát vállalt egy fuvarozási vállalkozásban, amelyik rövidesen tönkrement, az ember mindenből tanul, mondta nekünk, amikor hosszú vasárnapi ebédeken szivarozva felidézte bukásainak történetét. Mindent túl lehet élni, igen, mindent, csak a humor a fontos, az olyan az elmének, mint tisztálkodás a testnek. Az első zsidótörvény idején még elmenekülhettek volna Portugáliába, de Béla bácsi nem akart lemondani megszokott kártyapartnereiről, ezért aztán maradtak. Van egy életút, amit végig kell járni, így került Auschwitzba, Erzsi néni pedig Ravensbrückbe, akkor jött rá, milyen bátor, hiába, a nagy erényeket azok a nagy akadályok szülik, amelyeket legyőznek. Erzsi néni nem jött vissza, Béla bácsi egyedül maradt, gyötörte is a lelkiismeret, hiszen megmenthette volna Erzsi néni életét, következett a Partizánszövetség és a Vöröskereszt, szakszervezeti bizalmi és párttitkár a Nagyvásártelepen, újranősült, feleségül vette Lizát, aki fiatal volt, karcsú, és esténként a Halló bárban zongorázott. Mi mást tehettem volna, csak ezt kérdezte magyarázkodás helyett, hiszen ti úgysem tudjátok átélni azt, amit én átéltem. Béla bácsi fantáziadús világban élt, leltárfőnök a Vas- és Edényboltban, egy súlyos, kétmillió forintos hiány gyanúja miatt majdnem börtönbe került, csak nem képzeled, hogy loptam, kérdezte tőlem sápadtan és mélységeses megbántva, hiszen az életemet adtam ennek az országnak. Nem hiszem, feleltem, és csakugyan nem hittem, Béla bácsi soha nem lett volna képes arra, hogy lopjon. Még ügyvédet is szereztem neki, aki tisztázta őt, Lizával új lakásba költöztek, a Rottenbiller utcába, összkomfort, vezetett körbe engem is büszkén, és erkély, márpedig az erkély a lakás igazi dísze, igaz, hogy első emelet, zajos, büdös és a Péterfy-kórház proszektúrájára néz, de hát az életben nincsenek tökéletes megoldások. Liza néhány évvel később úgy döntött, fiatalabb férjet keres, kitette Béla bácsit a lakásból, költözz hozzánk, mondtam neki, legalább egy időre, mert a lányok szerették őt, és amúgy is volt egy üres szobánk a lakásban, ő azonban visszautasította. Ott álltunk kettesben a Moszkva téren, esett az eső, ő a botjára támaszkodott, szánalmas volt, elesett és öreg, és úgy éreztem, segítenem kell rajta. Nem, mondta, azután felszállt a villamosra, néhány héttel később már az Alma utcai szeretetotthonban lakott, elintéztem, mosolygott rám büszkén, beszéltem a rabbival és a polgármesterrel.
Lizára nem haragudott, elvégre érzelmek dolgában ami értékelhető, az mind értéktelen, és az ember többnyire nem is azt szereti, amire vágyik, hanem magát a vágyat, a szerelemben pedig, és ez a végső tanulság, a férfiemberek általában rosszul választanak.
Akkor már kilencvenéves volt, amikor úgy döntött, hogy újra megnősül, ott, az Alma utcában talált egy szomorú özvegyasszonyt, aki felolvasott neki Márai műveiből. Nem örült a rendszerváltozásnak, azt gondolta, hogy a demokrácia a nép becsapásának csupán egyik formája, meg fogjátok még bánni, mondta.
Egyre gyakrabban mesélt a régi élményeiről, Ferenc József temetéséről és az isonzói csatáról, rendszeresen pénzt kért tőlem, amiből meghívta a lányaimat moziba és cukrászdába, elbeszélgettek a semmiről, amihez Béla bácsi jól értett, elszegényedtem, mondta gyakran, amikor felhívott az Alma utcai nyilvános fülkéből, szerettem a pénzt, de soha nem tudtam bánni vele, a meggazdagodás utáni vágy pedig megkeserítette az életemet. És aztán a befejezés, egy éjszaka telefon a János-kórházból, mire odaértem, meghalt, az Alma utcai szobáját kiürítették, egy karóra maradt csak, és egy Márai-kötet, meg egy boríték, amit a lányaimnak címzett, kétmillió forint volt benne ezresekben, nekik spóroltam, kinek másnak, ennyit írt hozzá nehezen olvasható kézírásával, üzenem nekik, az iskola nem fontos.
