2007.03.26., 2007. évfolyam, 12. szám
szerző: Gábor György forrás: 168ra
cimkék: Komoróczy Géza, Széchenyi-díj
Hazai, legfőképp zsidósággal foglalkozó konferenciák úgyszólván rutinszerűen ismétlődő pillanata, amikor a kezdésre váró előadók körében egyszerre futótűzként kezd terjedni a hír: itt van Komoróczy!
Fotó: MTI Ilyenkor egyesek erős fejfájásukra avagy váratlanul elhatalmasodó gyomorbántalmaikra kezdenek hivatkozni, hogy aztán egy óvatlan pillanatban csendben elinduljanak hazafelé. Nos, ők azok, akik vállalt témájukból nem készültek fel tisztességesen. Akik maradnak, izzadó tenyerükben a felolvasandó szöveggel s remegő térddel kivánszorognak a pulpitushoz, hogy aztán erősen fátyolos hangon megtartsák az előadásukat. Eme igen gyakorinak mondható koreográfia – legyünk tárgyszerűek – az előadóknak legkevésbé a zsidó hagyományhoz való rigorózus ragaszkodásában keresendő, jelesül, hogy tanítvány mestere jelenlétében ne tanítson semmit (Berachot 31b), sokkal inkább abban a szűnni nem akaró izgalomban, ami egyetemi évei óta kíséri az embert.
A drukk nem a despotának szól, hanem annak az egyszemélyes intézménynek, Komoróczy Gézának, a Tanár Úrnak, aki nemzedékek egész sorát állította ugyanazon kívánalmak elé, amelyeket egykor önmagával szemben is megfogalmazott: az adott témában való pontos és precíz jártasság, a vonatkozó nyelvek és szövegek ismerete, a szakirodalom teljes átlátása, valamint az önálló gondolkodás elengedhetetlen kívánalma. A Komoróczy-tanítványok már az egyetemi évek alatt megtanulhatták, hogy csak fölkészülten lehet, szabad és illik a mester társaságában mutatkozni, legyen az alkalom akár egy szeminárium, akár egy vizsga vagy akár egy közös konferenciázás. Nem ő maga miatt kellett fölkészülnünk – ez még kevés lett volna -, hanem magunk miatt. A kín miatt, amit éreztünk, amikor rajtakapott valami megbocsáthatatlan és érthetetlen hiányosságon. Teszem azt azon, ha az ember figyelmét véletlenül elkerülte egy senki más által nem olvasott lapban – mondjuk – éppen százhuszonhét évvel, négy hónappal és hat nappal ezelőtt megjelent háromsoros írás. És igaza volt, hisz mit lehet tudni?
A különös az, hogy évtizedekkel ezelőtt, amikor e sorok írója látogatta az ELTE bölcsészkarán a Tanár Úr óráit, a hallgatók körében Komoróczy már akkoriban rendszeresen emlegetett klasszikusnak minősült, s cselekedetei a legkülönfélébb élethelyzetekben felhozott példázatoknak számítottak. Legendák keringtek róla. Volt, aki az egykori Fény utcai piaccal szemben lévő Zsiguli-szerviz előtt látta őt az autójában egy autószerelővel az oldalán, amint megközelítőleg kilencven percen át (egyetemi előadásnyi idő) magyarázott a mesterembernek széles gesztusokkal valamit. (Vajon mit? Mezopotámiáról volt szó? Avagy az Otto-motor rejtelmeiről?) Mások hosszan idézték egy-egy akadémiai hozzászólásának tárgyszerűségében megbúvó metsző iróniáját, s volt, aki tisztán hallotta, mit is mondott a Tanár Úr annak a rendőrnek, aki az egyetem előtt akarta megbüntetni, mert szabálytalan helyen kísérelt meg átjutni a túloldalra.
Komoróczy egyszerre tudós, iskolát teremtő tanár, s fáradhatatlan tudományszervező: olyan oktatói és tudományos központot hozott létre – egykoron még sokféle ellenszéllel dacolva, a creatio ex nihilo módján -, ahonnan nemcsak a jövő szakemberei kerültek ki, hanem irányításának és szervezőmunkájának köszönhetően alapvetően fontos kiadványok váltak hozzáférhetővé, és jelentős alapkutatások és tudományos projektek indulhattak be.
Komoróczy szakmai felkészültsége, tudása megkérdőjelezhetetlen, mondhatni maga a tény: azaz evidencia. Számára a történelem szent és sérthetetlen, minden ellene való cselekedet, manipulálására vagy kisajátítására irányuló törekvés úgyszólván blaszfémia. Ám a múlt aprólékos vizsgálata közben is értelmezője és kritikusa maradt napjaink eseménytörténetének. Nem a történelmen való erőszaktevés ürügyén, hanem – Arnold Toynbee állításával ellentétben: „Ha a történelem egyáltalán szolgál tanulsággal, akkor arra tanít, hogy nincsenek történelmi tanulságok” – a tanulságot hordozó história okán szól Komoróczy olykor a legtávolabbi múlt összefüggésében, egyebek között a nemzeti hagyományba való bezárkózás és az értelmiségi felelősség égetően aktuális összefüggéseiről, a zsidó Budapest jelenig ívelő múltjáról vagy a holokauszt sokak által legszívesebben elhallgatandó, ám a nemzeti önmegismerés és az egyetemes emberi létezés szempontjából megkerülhetetlen történetéről.
Komoróczy elsősorban nem a szigoráról ismerszik meg (persze arról is), hanem mérhetetlen következetességéről. Ő soha semmiben nem adja alább, a legoldottabb és legönfeledtebb pillanatban, de még a juhtúrós körözött készítésének megszentelt minutumában sem.
Akit egyszer tanított, annak nem a volt tanára, hanem jelenlegi és leendő oktatója is egyben. Bevallom, számomra meglepően sok olyan szó vagy kifejezés fordul elő, amit mind a mai napig az ő hangján hallok: ilyen mindenekelőtt a textus értelmében vett „szöveg”. Kulcsszó Komoróczy vonatkozásában. Egész munkássága – a tudományos éppúgy, mint az oktatói – a vonatkozó „szöveg” körüljárására fókuszál. A „szöveg” tiszteletét sokan köszönhetjük neki: azt, hogy mi illeti meg a leírt, megfogalmazott „szöveget”, miként kell értelmezni azt, s milyen történeti, nyelvi, irodalmi, vallási, politikai és egyéb tartományai és rétegei lehetnek egy „szövegnek”. Itt a mellébeszélésnek nincs helye, egyedül a pontos olvasat számít. Ma, amikor az értelmetlen szövegek leírt és elharsogott rengetegéből úgyszólván ki sem látszunk, nem ártana sokaknak beiratkozniuk Komoróczy Tanár Úr szemináriumára.
Persze jó lesz felkötniük a fehérneműt!
Ui. Komoróczy Géza professzor Széchenyi-díjáról értesülvén mindössze azon tűnődöm, miként lehetséges, hogy csak most kapja meg azt, ami a korábbiakban többszörösen megillette volna. Igaz, mindenkori tanítványai képzeletünkben már minden díjat odaítéltünk neki.
