A szamárlétra jelenti a különbséget. Németországban a politikusok többsége valamelyik párt ifjúsági szervezetében kezdi a pályafutását, aztán – lassabban vagy gyorsabban – az önkormányzati és tartományi posztokat végigjárva kerül az országos politikába.
Inkább kivételnek számít, ha valaki a gazdasági életből vagy egy ügyvédi irodából igazol át a kormányba. Ez nem is igazán éri meg: a gazdasági életben nagyságrendekkel nagyobb jövedelem, kiszámíthatóbb pályafutás, nagyobb befolyás és kevesebb „macera” várja a tehetségeket.
Talán ez a háttere annak, hogy amikor a korrupciós ügyekkel alaposan foglalkozó civil szervezet, a Transparency International német szekciójánál érdeklődtem, akkor a szakértőknek nemigen jutott eszükbe ahhoz fogható eset, mint amilyen miatt a magyar kancelláriaminiszternek távoznia kellett.
Nem mintha Németország egyébként mentes lenne a politika és a gazdaság összefonódásának kártékony kinövéseitől. A Transparency International korrupciós világranglistáján Németország a 18. helyen szerepel, ami azt jelenti, hogy az európai uniós tagállamok közül heten is megelőzik. Magyarország egyébként ugyanezen a listán a 33.
Németországban az utóbbi évek legnagyobb botránya a Helmut Kohl nevéhez fűződő pártfinanszírozási ügy volt. Az eset azért is jellemző, mert az itteni botrányok egy részében a törvénytelen pénzek nem elsősorban a politikusok saját zsebébe vándorolnak – bár ez sem ritkaság -, hanem inkább a pártok szabálytalan finanszírozását szolgálják. Így történt ez a Kohl-ügyet követő tavalyi nagy botrányban, a kölni szociáldemokratákkal is, akik kenőpénzeket vettek föl egy szemétégető mű engedélyezéséért, majd a pénzt a lassacskán már megszokottnak mondható trükkökkel átfolyatták a párt pénztárába.
A német pénzügyi botrányok megszokott fejezete ugyanakkor, hogy ha kiderülnek, akkor a személyesen is érintett politikusokat többnyire az adóhivatal fogja meg, és rendszerint adócsalás miatt ítélik el őket, hiszen a titkos bevétel után adót sem fizettek.
Minden nagyrabecsülésünk mellett meg kell jegyeznünk, hogy így járt a Magyarországon is jól ismert szabaddemokrata politikus, Otto Lambsdorff gróf is. Ő volt az egyik főszereplője a sokat emlegetett Flick-ügynek, és ennek kapcsán 1987-ben tekintélyes összegű pénzbírságot kellett fizetnie.
A 80-as években a Flick-konszern azért adott sok pénzt több politikusnak, hogy egy kivételes politikai döntés eredményeképpen nagy adókedvezményt kapjon egy nagy részvényüzletre. A Flick-ügy óta egyfolytában szigorítják a pártpénzügyek ellenőrzését és a politikusok összeférhetetlenségét, de ez – ahogy a Kohl-ügy is mutatta – nem vette elejét a későbbi botrányoknak.
Lambsdorff gróf pedig a Flick-ügy után pár évvel és az adócsalás miatt kifizetett pénzbüntetéssel a háta mögött visszatért a politikai életbe, pártjának elnöke lett, most pedig a szabaddemokraták tiszteletbeli elnöke. Politikai pályafutásának évei alatt Lambsdorffnak megvolt és ma is megvan az ügyvédi irodája, amelyet gazdasági kapcsolatok ápolására, mondhatjuk úgy is, lobbyzásra is felhasznált.
Egy másik tekintélyes szabad demokrata politikusnak, Hans-Dietrich Genschernek is megvolt az ügyvédi irodája, miközben külügyminiszter volt és más fontos posztokat töltött be.
A mostani magyarországi üggyel valamennyire összehasonlítható történet – vagyis amikor politikusok saját cégei vagy irodái játszanak szerepet – kevés bukkan fel az utóbbi évek krónikájában. De lehet hogy csak azért, amit egy harapós kommentátor így fogalmazott meg: a büntetőjog fából készült kesztyűjében nehezen lehet kitapintani az adok-kapok rejtett, mindennapos formáit, amelyek azonban a parlamenti döntések hátterében megszokottnak számítanak.
De az is igaz, hogy Németországban a politikusok lemondásához nincs szükség büntetőjogi felelősségre, elég annyi, ha a helyzetük politikailag vagy erkölcsileg nehezen védhetővé válik. És nem is bukik meg mindenki, és a bukás után sem lehetetlen a visszatérés.
A mostani magyarországi esethez távolról hasonlító történetet egyet találtam az utóbbi idők botrányainak sorában. Ez nem túl nagy port kavart, és azóta el is felejtették. 1993-ban, amikor a hannoveri világkiállítás előkészületei folytak, az alsó-szászországi tartományi környezetvédelmi miniszter, Monika Griefahn, a férje cégének projektjét támogatta. A tartományi parlament vizsgálóbizottságot hozott létre, de a miniszter hivatalban maradt, 98 óta pedig a szövetségi parlament képviselője.
Gondok voltak a német politika rendszeres botrányhőse, Jürgen Möllemann cégeivel is. Möllemann, a szabad demokraták nehéz embere, 92-ben, amikor szövetségi gazdasági miniszter volt a Kohl-kormányban, egy tulajdonképpen pitiáner ügybe bukott bele. A sógora cégét ajánlotta a lehetséges üzletfelek figyelmébe, és elkövette azt a hibát, hogy ebben a családi ügyben a miniszteri levélpapírját használta. A cég egyébként bevásárlókocsikhoz való zsetonokat forgalmazott. Möllemann a miniszterségtől elbúcsúzott, de a pártpolitikától nem, és tavaly, a választási kampányban kavart újabb botrányt, amely alkalmat szolgáltatott arra, hogy a választási vereség után a pártja megszabaduljon tőle.
Möllemann egy zsidóellenes választási röplappal keltett kínos feltűnést, és témánkhoz ez annyiban kapcsolódik, hogy a röplap finanszírozása körül is kétségek merültek fel. Tudvalevő, hogy Möllemann a Német-Arab Baráti Társaság elnöke, és van egy cége, amely arab gazdasági kapcsolatokra szakosodott. Több lap hangot adott annak a gyanúnak, hogy a röplapot – kerülő utakon ugyan, de – esetleg Möllemann arab üzleti partnerei pénzelték. A gyanú azóta sem bizonyosodott be, a pénz forrása egyelőre ködbe vész.
Hogy a politikusok mit csinálhatnak és mit nem, azt törvény szabályozza. Külön törvény van a miniszterekről, a képviselőkről és a köztisztviselőkről. A parlamenti képviselőknek például nem tilos gazdasági tevékenységet folytatniuk, csak be kell jelenteniük. A német szövetségi parlament tagjainak nagyjából a negyede a képviselősködés mellett más foglalkozást is űz, emellett szép számmal ülnek politikusok a vállalatok igazgatótanácsaiban vagy felügyelő bizottságaiban.
Kötelezettségük mindössze annyi, hogy amíg képviselők, addig be kell jelenteniük jövedelmeiket és vagyonuk egyéb gyarapodását. Az összeférhetetlenség legutóbbi áldozata Rudolf Scharping védelmi miniszter volt. Őt az utóbbi években kisebb-nagyobb botrányok kísérték, de amibe végül tavaly belebukott, az egy szabálytalannak látszó pénzügy volt. Kiderült, hogy tisztes honoráriumot vett föl egy országosan ismert lobbystától. A pénz állítólag egy korábbi szerzői jogdíj volt, de már akkor jutott el hozzá, amikor miniszter volt, márpedig egy német miniszternek tilos a mellékjövedelem, pláne, ha a pénz a politikusokat megkörnyékező PR-ügynökségtől származik.
A lapok közöltek egy számlát is, amely azt mutatta, hogy Scharping a PR-cég költségére vásárolt be egy elegáns úridivat-üzletben. Hozzá tartozik a történethez, hogy a Scharping lemondása óta eltelt több mint fél év alatt eddig sem a gyanút nem bizonyították, eljárás sem indult, de Scharping is adós maradt az akkor magabiztosan kilátásba helyezett cáfolatokkal.
Bedő Iván (Berlin)
