2007. március 14. (9. oldal)
Az angol Joseph Andrew Blackwell, diplomata és utazó, aki először 1836-ban látogatott el Magyarországra, 1798-ban született és 1886-ban hunyt el. Hazatérve cikksorozatban számolt be tapasztalatairól, a bécsi angol nagykövet pedig, Sir Robert Gordon felfigyelt ezekre az írásokra. Honfitársát sikerült meggyőznie arról, hogy idővel tán angol konzul lehet Pest-Budán – szeretett magyarjai körében. Blackwell, aki valóban megkedvelte a magyarokat – Szemerétől Kossuthig, Batthyány Lajostól Széchenyiig személyesen ismert mindenkit, aki számított -, 1843-tól gyakran tartózkodott Pest-Budán, és előbb félhivatalos, majd hivatalos diplomatalevelekben számolt be a nálunk forrongó politikai és gazdasági életről.
Blackwell praktikus, hideg fejű angol, akitől távol áll minden illúzió és délibábkergetés, megértéssel, de szépítgetés nélkül számol be a magyarországi életről. „Aki ismer – írja -, tudja, hogy elveim konzervatívok, a meghatározás valódi jelentésében, és bizonyos vagyok benne, hogy maga Metternich herceg sem idegenkedhet jobban a demokratikus agitációtól, mint én…” – jellemzi magát, ugyanakkor azt sem titkolja el, hogy a Metternich-féle ókonzervativizmust megveti: „Az osztrák kabinet magyarországi politikája egyszerűen szánalmas. Valószínűleg nincs a kontinensen több nép, amelybe oly mélyen beleivódtak volna az igazi alkotmányos szabadság elvei, mint a magyarokba… Az osztrák miniszterek csak saját szűk látókörű, nyomorúságos politikájukat okolhatják és nem a magyarokat” – jelzi, érzékelve a Duna partján tapasztalható forrongást. Az osztrák birodalmat így látja: „Gyenge és erőtlen. Több heterogén államból áll, melyeknek központja egy apró főhercegség.” Látja a nemzetiségek, főként a horvátok elégedetlenségét, és úgy gondolja: „Ha Magyarország elszakad Ausztriától, Oroszország prédája lesz.”
Kossuthért, aki idehaza népszerű, mérsékelten lelkesedik, Széchenyiért viszont – akit különcségeiért a honfitársai inkább sanda gyanakvással figyeltek – annál inkább. Leveleiben beszámol utóbbi nagyszabású terveiről, a már elkészült Lánchídról, a nagy „Óbudai kikötőről”, a megálmodott új parlamentről, az út-, vasút- és csatornahálózatról meg a nagyszabású iparosítási elképzelésekről. Azt is akkurátusan leírja, mi mibe kerül Pest-Budán. Tetszenek neki a bútorok meg a selyemáruk.
Rendre beszámol a diétáról, az ott folyó – sokszor méltatlan – handabandázásról. A pesti párbajokról – Batthyány Kázmér kontra Zichy Feri (sic!) -, a jórészt koldusbotra jutott, ám választójoggal mégis bíró nemességről, aztán a Védegyletről. A magyarok önállósulásában nem bízik. Úgy gondolja, „ha magukra hagynák őket, az ország hamarosan az anarchia szomorú képét mutatná”. Magyarország és Ausztria viszonyát az írekéhez meg az angolokéhoz hasonlítja. A radikális ír katolikus pap, O” Connell, aki népének Angliától való elszakadásáért agitál – és akitől angol hazafiként Blackwellnek a háta borsódzik! -, magyar megfelelője Kossuth Lajos.
Legközelebb hozzá Szemere és Eötvös József (Pepi!) állt, aki „egyaránt kiváló magyar írónak és költőnek, valamint közszónoknak és közírónak”. Szemere politikusi fogyatkozásának tartja, hogy népszónoki képességei a nullával egyenlők. Bármilyen meglepő, Petőfi neve egyszer sem fordul elő a leveleiben. Mintha nem is lett volna.
A márciusi forradalom kitörésekor Blackwell Pesten tartózkodott, de az események váratlanul érték. Beszámol Metternich dicstelen bukásáról, és megjegyzi: „Most már nyilvánvaló, hogy a magyaroknak bona fide felelős minisztériumot kell kapniuk, sajtószabadságot és évenkénti Diétát Pesten…” A forradalom eseményeit vegyes érzelmekkel kíséri. Felrémlett előtte – látnoknak sem volt utolsó – a Habsburg-birodalom, majd a soknemzetiségű Magyarország széthullásának rémképe, szinte pont úgy, ahogy az nagyjából hetven esztendő múlva be is következett. Felvázolta, milyen lesz Jugoszlávia – a szót persze nem használta, Illíriát mondott. Hüledezve látta Görgey, Dembinski és Bem, továbbá Kossuth, Szemere és Madarász rivalizálását. Beszámolt arról, hogy a forradalomban a „teljes magyar népesség” mellett sok szlovák, román és mintegy ötvenkétezer zsidó is fegyvert fogott. A szerbek, horvátok meg az erdélyi szászok már kevésbé lelkesedtek a „magyar ügyért”. Azon is eltűnődött, milyen lesz vajon a jövőben a magyarok meg az osztrákok viszonya. Nagyjából olyannak sejtette, mint amilyen a norvégeké meg a svédeké. Sajnálatosnak látta Anglia szempontjából, hogy a magyarok iparosítási lendülete a bukás következtében törvényszerűen megtorpant. Végezetül pedig elmondta, mennyire szégyellte magát, amikor a köztudottan magyargyűlölő bécsi angol követ, Ponsonby – szinte egyedül Európában! – egyetértett a világosi fegyverletételt követő véres megtorlással.
