Keresztes Lajos jegyzete
2007. március 19. 16:45
Keresztes Lajos
Nem könnyű mostanában kormánypárti külpolitikai újságírónak lenni. Hiszen az utolsó érv is a múlté, nevezetesen az, hogy legalább külföldön elismerik az MSZP-SZDSZ-koalíció teljesítményét. Elég itt a magyar gazdaság és társadalom helyzetéről írt lesújtó elemzésekre utalni, vagy éppen a tekintélyes globális lap, az International Herald Tribune kritikáját a „Putyin-Gyurcsány-paktum” kapcsán idézni.
Ebben a tényszerű budapesti kormánybírálat-özönben Aczél Endre úgy vélte, hogy üdítő színfoltra lelt, amikor megtalálta a konzervatív Die Welt szombati számában, az „osztályzatok” rovatában Az ellenzék lejáratja önmagát című kis véleménycikket. (A rovatban néhány sorban értékelnek egy-egy politikusi cselekedetet.) A zsurnaliszta a Népszabadság hétfői számában Keresztvíz leszedve címmel lelkendezik a megtalált cikk felett.
Petra Stuibernek, a lap bécsi tudósítójának kis szösszenete hemzseg a tényszerű tévedésektől, illetve telített a történtek egyoldalúan kormánypárti értelmezésével. Például a kordonbontás kapcsán az Országházat védő „barikád” fideszes „ostromáról” ír, „Orbán párttársai” szerinte „szélsőjobboldali szimbólumokkal játszadoznak, és antiszemita utalásokat tesznek”. A vádak súlyuk és az átlag olvasó magyar ügyekben való tájékozatlansága miatt igazolás után kiáltanak.
Stuiber bizonyítékok nélkül ismételgeti, hogy a Fidesz elnöke „túl közel került” a demokratikus játékszabályokat megkérdőjelező csoportokhoz.
A fenti példa is igazolja azokat a fenntartásokat, melyekkel a nyugati tudósítók munkáját kezelnünk kell, ezért nem árt néhány általános megjegyzés. Egyrészt a legtöbb lap pénzügyi okokból már nem tart fenn budapesti tudósítót, hazánkról többnyire a Bécsben állomásozó, az egész régióval foglalkozó munkatársak írnak, akik csak néhány napot töltenek Magyarországon.
Szemükben hazánk egy egzotikus nyelvű, átlagos uniós tagállam, melyről a német sajtó – a 90-es évek rácsodálkozásának elmúltával – éppen annyira csak rendkívüli helyzetekben vesz tudomást, mint Hollandiáról vagy Dániáról. Egy tekintetben mégis kivételnek számítunk, nevezetesen a közép- és kelet-európai országok közül szinte csak velünk szemben nincs bűntudat a németekbe nevelve. Így nem véletlen, hogy csak velünk szemben engedik meg azt a kioktató iskolamesteri hangot, amit a kemény lengyel és cseh bírálatok ellenére meg sem próbálnának Prága vagy Varsó esetében használni. (Ebben természetesen tettestárs a hazai kormánykoalíció politikai elitje és szellemi hátországuk, akik látható élvezettel látják el őket hamis információkkal és féligazságokkal.)
Ez alól több okból sem jelentenek kivételt a konzervatív lapok. Egyrészt, mert eme újságok konzervativizmusa elsődlegesen a belpolitikai kérdésekben érzékelhető, külügyi tudósításokban többnyire kimerül az ország külpolitikai céljainak támogatásában. Érdemes a konzervatívként elkönyvelt Axel Springer kiadó magyarországi tevékenykedésére utalni. Vagy arra a tényre, hogy tisztán profitérdekekről vezettetve Lengyelország bulvárlapjai gyakran kijátsszák a németellenes kártyát. Márpedig – ez volt az unió keleti bővítésének legfontosabb indoka – a német konzervatívok legfontosabb célja gazdaságuk minél akadálytalanabb terjeszkedése térségünkben. Régi taktika, hogy nem árt nyomást gyakorolni arra, aki például a gazdasági patriotizmus okán – melyet otthon a lehető legtermészetesebbnek tekintenek – bármilyen módon is korlátozná a külföldi befektetői érdekeket.
Ma már senki sem csinál titkot abból, hogy 2001-ben azért tombolt annyira az antiszemitizmus az amerikai nagykövet asszony szerint Magyarországon, mert az Orbán-kormány arra vetemedett, hogy a sokkal kedvezőbb feltételek miatt F-16-osok helyett Gripeneket vásároljon. S itt megint mind kül-, mind belföldön tetten érhető a kettős mérce. Hiszen miközben még mindig elővezetik – mint teszi azt írásában Aczél – a „nem határolódott el Orbán és Fidesz eléggé Csurkától az Egyesült Államok bírálatában” feliratú pólós gebét, addig senkinek sem jut eszébe az SPD-t felelősségre vonni és elhatárolódását követelni Oskar Lafontaine ama kijelentéséért, melyben egyformán terroristának nevezte a Vörös Hadsereg Frakció gyilkosságért börtönben ülő tagját, mint Busht és Blairt az iraki háborúban elkövetett bűnökért. Pedig itt nem holmi nehezen meghatározható „túlzott ideológiai közelségről van” szó, hanem arról, hogy Lafontaine évtizedekig az SPD meghatározó politikusa, 1990-ben kancellárjelöltje, 1995-1999 között elnöke volt.
A másik fontos, szintén tetten érhető jelenség a március 15-ével kapcsolatos tudósításokban, hogy a konzervatív lapok – miként a baloldaliak is – többnyire saját, előre elkészített elgondolásaikat kívánják a külpolitikai tudósításaikban is viszontlátni. A német jobboldal egyik meghatározó meggyőződése, hogy a jóléti állam – ott ez egykor valóban létezett – immár megfizethetetlen. Így elengedhetetlenek a polgárokat felrázó, az őket eddig megalázónak tartott munkára ösztönző reformok. Ezért számukra sokkal szimpatikusabb a budapesti kormány reformretorikája, anélkül, hogy ismernék és/vagy ismertetnék annak valós hátterét. (Lásd Gyurcsány a Die Weltnek adott, A reformok mindig fájnak című március 5-i interjúját.) Érdekes adalék: a közelmúltban hívott egy német ismerősöm – Die Welt-előfizető -, most, hogy hallott egy rádióműsort az átlagos magyar család életszínvonaláról, így már érti a lap felületes „reformpárti” tudósításával kapcsolatos morgolódásaimat.)
Végül, s talán ez a legfontosabb. A nyugati, de főként a német sajtó számára elképzelhetetlen az, hogy egy felelős politikus a legsúlyosabb politikai fegyvert, az antiszemitizmus vádját súlyos és alapos indok nélkül bevesse. Persze az újságírókat sem szabad felmenteni személyes felelősségük alól, hiszen ha érdekelnék őket a tények, adott lenne számukra a lehetőség, hogy utánajárjanak az állításoknak. Most például Petra Stuiber visszatérhetne Budapestre, és beszámolhatna a hónapokig emlegetett terrorveszély hirtelen elmúltáról, a Kossuth téri „barikádbontásról”. De a kényelem és a ragaszkodás a régi megszokott előítéletekhez bizony nagyúr. Hiszen milyen jól passzol ez a torzkép ahhoz – nyugaton a közép- és kelet-európai népek jaltai elárulását megideologizáló – az állításhoz, miszerint demokratikus hagyományok híján e nemzetek igazából alkalmatlanok a demokráciára.
