2007.03.14., 2007. évfolyam, 11. szám
szerző: Békés Pál forrás: 168ra
cimkék: március 15., vélemény
Mostanában sokan borzonganak október huszonharmadikától és március tizenötödikétől. Lehet választani, kit melyik nap aggaszt jobban. Az elmúlt másfél évtizedben szívós közmunkával sikerült a két ünnepet szorongatóvá, már-már baljóssá tenni. Október huszonharmadika esetében ez valamivel érthetőbb – alig ötven év telt el az események óta, a résztvevők közöttünk vannak. Március tizenötödike megkeserítéséhez viszont nagy erőfeszítés kellett, emberpróbáló, komoly munka volt. De hát az akarat, mint tudjuk, hegyeket mozgat.
Történtek persze emlékezetes kísérletek a tavaszi forradalomünnep betagolására korábban is. Emlékezetes például az 1974-es tavasz, amikor az előző évi szolid, ám az akkori légkörben világrengetőnek látszó diákfelvonulás ellenpontjaként – csak úgy miheztartás végett – fiatalokból álló, tömör alakzat menetelt a Petőfi-szobortól a Kossuth Lajos utcán át a múzeum felé egy transzparenssel, melyen az állott: „Nekünk nem hősökre van szükségünk, hanem dolgos kezekre!” A márciusi hősökről ebben az igen különös fénytörésben megemlékező felirat alatt tapsos szavalókórus skandálta az akkoriban már divatjamúlt rigmust: „Párt és a KISZ! Győzelemre visz!”
Persze a rendszerváltás óta megünnepelt tizenötödikék is bővelkednek tarka epizódokban, és a több mint harminc évvel ezelőtti pártállami csinnadratta egy fikarcnyival sem taszítóbb, mint amikor árpádsávos lobogók lengenek a márciusi ifjak tiszteletére, hiszen ez a mindennapi gyalázat az ellenzék vezetőinek bátorításával mostanára állandósult, ünnepen és hétköznapon, a szánalmas hazugsággal együtt, hogy a csíkos zászló egyes-egyedül a hétszáz éve kihalt dinasztiára emlékeztet.
Mostanában – a minden mérvadó felmérés szerint fokozódó idegengyűlölet, a napról napra izmosodó rasszista megnyilvánulások, a parttalanul erősödő nemzeti öntudat idején – igazi öröm egy kicsit visszarévedni e legmagyarabb forradalom hőseire, akiknek legendáriumát egyebek közt Nemeskürty István állította össze 1977-ben, a Kik érted haltak, szent Világszabadság! című kötetében, melyben igyekszik áttekintő képet adni a negyvennyolcas honvédseregről. Csupa csemege.
Igen érdekes például Windischgrätz császári altábornagy 1849-es budai keltezésű hadparancsa, melyben összefoglalja az év elején fogságába esett honvédalakulatok összetételéről és szelleméről alkotott véleményét: „A lázadók nyíltan a felforgatást és a kommunizmust képviselik… Száz hadifogoly közül legkevesebb hatvan egyén különféle (nem magyar) nemzetiségű… Szabadságot, egyenlőséget, testvériséget hirdetnek…” Úgy látszik, a kommunistázás sem új keletű szidalom, és ki tudja, hogy a mai komcsizók sejtik-e, milyen nemes társaságba kerültek – Windischgrätz azért mégiscsak herceg volt.
A honvédseregben harcolók egy része nem volt magyar, a katonák közt a Habsburg Monarchia valamennyi nemzetisége, sőt távoli népek is képviselve voltak, és nehéz lenne eldönteni, hogy több magyar tiszt harcolt-e a császár seregében, mint amennyi osztrák a forradaloméban. A választóvonal nem a nemzetiség, és nem a nyelv volt. Sok egyéb mellett valami avíttas dolog, amit egy időben úgy neveztek: eszme. Vannak olyan megátalkodottak, akik a trikolór alatt harcoló negyvennyolcas honvédsereget esetleg internacionalistának neveznék, mondjuk az aradi vértanúkra hivatkozva – a mártírok fele csak egy-egy szót tudott magyarul. Persze nem szabad ennyire elvetni a sulykot, ez a hosszú, idegen szó manapság gyanús. Valami komcsi dolog.
Egyébként pedig a nem magyar ajkúak többsége igyekezett elsajátítani nyelvünket, amennyire idejéből és tehetségéből futotta, mert úgy látta, hogy a magyarság az európai progresszió letéteményese, tehát magyarnak lenni jó és érdemes.
Így érezte Karl Graf von Leiningen-Westerburg is, aki nem csupán Viktória királynőnek volt szegről-végről rokona, hanem ráadásul unokafivére volt annak a Christian von Leiningennek is, aki a császár főtisztjeként kegyetlen erélylyel követte a Habsburgok parancsait Erdélyben. Nem a legjobb káderlap, ha valaki be akar lépni a honvédseregbe. De a német gróf belépett mégis, végigharcolta a forradalmi háborút a Habsburgok és bizonyos értelemben saját rokonai ellen, és útja egészen Aradig vezetett.
Tárgyalására, majd kivégzésére várva az aradi börtönben emlékiratot, naplót írt, és terjedelmes levelet feleségének. Lelkére kötötte, hogy segítse azokat a bajtársait, akiknek a legtöbbel tartozik, s elmesélte, hogy miként került egy februári csatában a császáriak fogságába, és hogyan szabadította ki egy szakasznyi katonája. Tételesen felsorolja megmentőit: Talabér és Goldstein főhadnagy, Schneider és Hartmann őrmester, Rösch és Budai káplár, valamint négy közlegény: Gorompatich, Svilar, Berger és Kohn. A nevek alapján a katonák közül kevesen lehettek magyarok – noha ki tudja? -, ám hárman bizonyosan zsidók voltak, Leiningen ugyanis határozottan, majdhogynem parancsolólag hagyta meg leendő özvegyének: mindenki előtt tanúsítsa zsidó katonái, Goldstein főhadnagy, Berger és Kohn közlegény hősiességét. Levelét így zárta: „Édes Lizám, vésd e neveket emlékezetedbe, és ha valaha e derék emberek közül valamelyik segítségedre szorulna, segíts rajta tehetségedhez képest.”
Méltó volna, ha mi magunk is emlékezetünkben tartanánk a kéttucatnyi nemzetből származó harcosokat, ha az egyre vadabb és zagyvább nemzetieskedés idején nem felednénk a bécsi, a német, az olasz, a lengyel, a tiroli légiót, a német grófot, a szerb parasztból lett tábornokot, a cseh tüzéreket vagy akár a svéd iparosembert, akit Malmőből hajtott a lelkesedés Pestre, hogy beállhasson honvédnek.
És záradékként egy illúzió: méltó volna, ha túllépnénk ezen a mostani, acsargó, mesterségesen felkorbácsolt gyűlölettől habzó, sámánsarlatánságokban tobzódó, árpádsávos zászlóval hadonászó országon, és újra úgy érezhetnénk, hogy a magyarság mégiscsak az európai progresszió része, tehát magyarnak lenni nemcsak a lihegő jelszavakban, hanem a szó eredeti értelmében: jó és érdemes. Úgy százhatvan évenként egyszer meg lehetne próbálni.
