2007.03.13., 2007. évfolyam, 11. szám
szerző: Koltai Tamás forrás: 168ra
cimkék: március 15., vélemény
Mostanában újra Shakespeare járt a fejemben. „Őrizkedjél március idusától” – mondja a Julius Caesarban a Jós, és én megfogadom a tanácsát, aznap nem lépek ki az utcára. Lenne tán félnivalóm? Nem tudhatom. Merénylők törnének az életemre? Talán mégse. Gyáva volnék? Ki mond pimasznak? – kérdezem egy másik Shakespeare-dráma hősével. Egyszerűen csak nem akaródzik embereket látni. Ha már nem utaztam külföldre (azt kellett volna), inkább bezárkózom, a tévét sem nyitom ki – azt a legkevésbé -, legszívesebben átaludnám a napot. Elvették tőlem az ünnepet. Előbb csak a kokárdát, amit nem teszek föl azóta, hogy egy brancs pár évvel ezelőtt kisajátította (a „polgári” jelzővel együtt), de most már elvették a szabad lélegzetet, a márciusi ifjakat is, Petőfit, Irinyit, a Pilvaxot, Landerer és Heckenast nyomdájának lefoglalását, Táncsics kiszabadítását, cakumpakk az egész, kihajtott ingű tavaszvárást.
Fotó: MTI Törpe politikusok, másodpercemberkék, hatalomtechnikus demagógok gyalázzák meg ifjúságom bálványainak emlékét. Csak azért is menjünk az utcára, mondta nemrég a „48-as ifjakra hajazó, vékony alkatú, magas pártember – talán az egyetlen, akiről elhiszem, hogy szabad és demokrata, még ha százszor politikus is -, mutassuk meg, biztatott, hogy lehet szépen, tisztán ünnepelni. Hát nem, még neki sem fogadok szót. Uszítás és gyűlöletkeltés sodrában csak hányinger támad, nem tavaszi zsongás.
Figyelem az ünnepi készülődést. Mindennapi létünk természetes közege a félpályás útelzárás; aki közlekedni szeretne, megkapja nuncsakuval. A Belvárosban határidő előtt térfigyelő rendszert adnak át, hogy szem előtt legyen a békés árpádsávos tömeg, és elszállítják az építkezési sittet, nehogy fölhasználják az ünneplők. („Az utcakő – a proletárok fegyvere?”) Provokációtól, randalírozástól lehet tartani, megerősítik a rendőri készültséget. Jönnek ünnepelni a „gój motorosok”. Magyarország 2007.
Nekem a Március 15. tér, a Petőfi-szobor gyerekkorom mindennapjainak színhelye. Oda születtem, a Régiposta utcába, ott is laktam egészen 1970-ig. Naponta a Duna-parton rúgtuk a kavicsot, fociztunk, megmásztuk Erzsébet királyné szobrát az Eskü téri pavilonban. Az Erzsébet híd nem átkelőhely volt, hanem folyóba hanyatló hídfőroncs és feltöltött füves grund, azon átkelve lehetett elérni az Irányi utcai iskolát. Játszótérnek is jó volt, ha az ember ügyelt a csikorgó kört leírva a Szabadsajtó út felé visszakanyarodó villamosra. Az ötvenes években – fogódzkodjanak meg, a kommunizmus áldozataiként is fociztunk, nagyokat röhögve lerúgtuk egymás táskáját, „tujáztunk” a lépésben körbecsilingelő villamoson – március idusán ugyanúgy „lementünk a térre”, mint a többi napon. Végigcsatangoltunk vagy végigbicikliztünk a sétányon – pompás kerékpárterep adódott egészen a Molotov (Vigadó) térig, sőt az Eötvös-szoborig -, kerülgettük az ilyenkor ünnepi sétaprogramot teljesítő családokat. Egyetlen hivatalos ünnepségre sem emlékszem, azokat is kerültük, ha voltak (biztosan voltak), rühelltünk minden ünnepi szónoklatot, politikai protokollt, üresen kongó beszédet, és ez azóta sem változott. Nem emlékszem egyetlen kötelező évfordulós megemlékezésre, amelyik épkézláb és valódi lett volna, iskolában, nagygyűlésen, parlamentben vagy televízióban, sem a kommunizmusban, sem a rendszerváltás óta, függetlenül attól, hogy március 15-ét, április 4-ét vagy október 23-át „ünnepeltük”.
Miért nem lehet hagyni, hogy az emberek maguktól (vagy magukban) ünnepeljenek, oda menjenek, ahová akarnak, oda vigyenek virágot (vagy akármit), ahova akarnak – és ne kelljen bornírt beszédeket hallgatniuk? Miért kell tömeggyűlni, ahelyett, hogy zenélnénk, táncolnánk, vagy egyszerűen csak föl-le flangálnánk? Miért kell elmagyarázni nekünk, hogy mit kell gondolnunk? Miért kell mindent „hivatalosan” tönkretenni, uralmi érdekek hálójába fogni a szabad szellemet, tömegembert csinálni az egyénből?
Életemben egyetlen tömegmegmozduláson vettem részt önként, a Demokratikus Chartáén, azon is csak addig, amíg Kerényi Imre föl nem szólalt. Akkor sietve távoztam, mert jobban ismertem a szónokot, mint azok, akik a mikrofon elé engedték, és rá kellett ébrednem, hogy nincs olyan eszme, amelyet ne lehetne kompromittálni.
Azt hiszem, akkor lett elegem.
Azóta beérett a rendszerváltó politikai osztályok vetése. A lakótelepen, amelynek közelében lakom, hetek óta kint van a fűben egy tábla: „Búzi zsidó kutyaszaratók.” Elkeserítő, hogy már helyesírni sem tudunk. Emberek, miért hosszú ú? Szerencsére nincs antiszemitizmus, tudjuk meg a volt – egykor fiatal és egykor demokrata – miniszterelnöktől. Meg vagyok nyugodva. Viszont szerinte demokrácia sincs, és miközben ezt mondja, az utca segítségével akarja eltávolítani a parlamentárisan megválasztott kormányt. Töprengek, hogyan lehetne szegényt a fejéről a talpára állítani, persze neki se könnyű, minden reggel úgy ébred, hogy nem ő a miniszterelnök, végül is ez az egész, ami történik, erről az egyről szól, ezt kellene megértenetek, kedves ünneplő embertársaim, ez okból vagytok kábítva, hogy – innen Kertész Imre Kaddisából vett idézettel folytatom – „ne lássátok az előttetek, mögöttetek, alattatok és mindenütt tátongó szakadékot, a semmit, az űrt, vagyis valódi helyzetünket, azt, hogy mit szolgáltok, és az uralom, a mindenkori uralom mindenkori természetét, mely uralom se nem szükségszerű, se nem szükségszerűtlen, csak elhatározás, az egyes életekben hozott vagy nem hozott elhatározás kérdése, se nem sátáni, se nem átláthatatlanul és lenyűgözően körmönfont, se nem nagyszabásúan magával sodró, nem, csak közönséges, aljas, gyilkos, ostoba és képmutató, legnagyobb teljesítményei idején is legföljebb csak jól szervezett, mondhattam valószínűleg, igen, legfőként komolytalan, mert amióta a gyilkosság gépházai itt is, ott is és még annyi sok helyen feltárultak, azóta vége, jó darabig vége mindenféle komolyan vehető komolyságnak, legalábbis ami az uralom, bármiféle uralom képzetéhez fűzhető”.
Hát ezért, mert valamikor komolyan vettem, óvakodom most március idusától.
