Izrael, India, Észak-Korea és Irán folytatja fejlesztéseit
2007. február 28. (8. oldal)
Jelenleg a közepes vagy köztes hatótávolságú rakéták jelentik a feltörekvő regionális atomhatalmak reális ambíciószintjét. Furcsa paradoxon, hogy a hidegháború két szuperhatalma az egymással kötött INF-szerződés értelmében kizárta magát ebből a fegyverkategóriából.
Míg a Szovjetunió utódjaként Oroszország, illetve az Egyesült Államok 1987 óta nem gyárthat és nem tarthat rendszerben 500-5500 kilométer hatótávolságú, szárazföldi indítású nukleáris hordozóeszközöket, addig az időközben felemelkedett, illetve felemelkedő hatalmak technológiai lehetőségei pont ilyen kategóriájú fegyverek kifejlesztését és szolgálatba állítását tették lehetővé. A korlátot az jelenti, hogy a nukleáris fejrész súlya (amely fordítottan arányos a technológiai színvonallal) behatárolja a rakéta teljesítményét: nehéz bombát egy nagy rakéta sem tud messzire elvinni, ellenben könnyű teherrel a hatótávolság a többszörösére is nőhet. Mivel ezek az országok rakétában sem tudnak akármekkorát építeni, időbe telik, míg a „nagyokhoz” hasonlóan beléphetnek az interkontinentális klubba.
Az ENSZ Biztonsági Tanácsának többi állandó tagját, Nagy-Britanniát, Franciaországot és Kínát nem számolva először Izrael lépett be a közepes hatótávolságú, nukleáris célba juttató eszközöket birtokló országok sorába. Az 500-750 kilométer hatótávú Jerikó 1-es rakétát – amely francia tervezésű volt – először 1968-ban tesztelték odahaza. Ezt a nyolcvanas évek végén a Jerikó 2 követte, amely 800, más források szerint, illetve más változatban már 1500 kilométerre tudott elrepülni. Izrael nukleáris bizonytalansági politikája miatt nem tudható, hogy a Shavit elnevezésű hordozórakétája, amellyel műholdakat juttatnak a világűrbe, rendszerben áll-e célba juttató eszközként. Ha igen, úgy a számítások szerint legalább 4000, legfeljebb 7200 kilométerre szállíthatja el a zsidó állam atomfegyverét.
Míg Izrael fegyvereivel politikai okokból nem ildomos foglalkozni, a nemzetközi közvélemény-formálók sokkal több időt szentelnek India, Pakisztán, Észak-Korea és Irán hordozórakétáinak. Újdelhi a 2500 kilométeres Agnival lépett be a közepes kategóriába, Iszlámábád az 1500 kilométeres Ghaúrival, Phenjan a No-Dong és a Taepo-Dong sorozattal, míg Teherán az előzőkkel rokon Shahabbal. Bár katonai felhasználásról nincs hír, elvben Japán és Brazília űrrakétái is átalakíthatók lennének ballisztikus rakétákká: könnyű fejrésszel akár interkontinentális, de legalábbis közepes hatótávolsággal.
Míg az Egyesült Államokat ezek a fejlemények nem késztetik az INF-szerződés felmondására (interkontinentális rakétáival, légi és tengeri indítású robotrepülőgépeivel bárhol a Földön tömeges nukleáris csapásra képes), addig Oroszországot a feltörekvők fenyegetése, az amerikai rakétavédelmi erők tervezett európai telepítése (illetve az a tény, hogy nukleáris ereje túlnyomó többsége szárazföldi telepítésű interkontinentális rakétákra alapul) kilépésre sarkallhatják. A nagy rakéták minimális hatótávolsága meglehetősen magas, így csak kényszeredetten alkalmasak a regionális célpontok (mint például a leendő csehországi és lengyelországi rakétavédelmi létesítmények) lefogására. Nem véletlen, hogy a Kremlben már nyíltan beszélnek az INF elavulásáról.
