2007.02.23., 2007. évfolyam, 8. szám
szerző: Tamás Pál forrás: 168ra
cimkék: Berlinale, film, kultúra
Nem tudósító, aki a sztárok műhelysztorijait gyűjtögetné sajtóértekezleteken. Esztéta sem, akit a filmnyelv „elmozdulásai” foglalkoztatnak. A szociológus életstratégiákat, világképeket, kulturális konfliktusokat „gyűjt” a filmfesztiválon. S ezek kerültek forgácsként idei Berlinale-naplójába.
„Pletykák az undergroundról.” Berlini kísérleti filmesekre bízták, hogy hívják meg azokat, akik – szerintük – most menők az amerikai szcénán. Ebből nemcsak vetítések lettek, hanem egy sajátos klub és egy sor installáció is. Előre nem sokat tudtam az egészről. De láttam a meghívóban, hogy az amerikai csapatban lesz Vaginal Davis is. Gondoltam, csak megné-zem azt, akinek ilyen a (művész?)neve.
A bejáratnál óriás afro-amerikai nő. Hatalmas test, tűsarok. Lila mintás, fodros, virágos nyári ruha februárban – leginkább egy alabamai iskola szülői értekezletén látni ilyet -, a haj ehhez vágva. Csodálatos, ha valakinek nincs „testkisebbrendűsége”. Közelről nézve – transzvesztita lehet. Ilyen deltája nőnek nincs. Persze kiderül: ő Vaginal Davis.
Az akció valójában a berlini és a New York-i filmes undergroundot – meg a kölnit, torontóit, chicagóit, hiszen ezek ma a műfaj igazi központjai – hivatott összekötni. S hogy a „vonzódásokat” megjelenítsék, az alkotóknak piros fonalgombolyagokat kell egymásnak dobálniuk, míg a háló mindenkit körbevesz. Vetítés közben már nehéz kimenni, mindenütt fonalak. Bár a nézőtér így is kiürül félig. Magára valamit is adó művész csak nem nézi meg, hogy a többiek mit csinálnak… Két amerikai munka. Az egyik: gigantikus fazekakból, spagettihalmok alól bújnak ki a szereplők, akik aztán egy New York-i lapos háztetőn különböző testcsoportokba rendeződnek. Végül ketchuppal locsolják, akit elérnek. A másik: tetőteraszon fürdősapkás, női ruhás urak habos tortával dobálják egymást. A kamera hosszasan játszik a habba beleragadt legyekkel. Mindkét kísérletből árad valamilyen naivitással kevert romlatlan vidámság.
A nagyelőadó
Greenaway kedvéért a rektor fölvette a láncát. Kopaszodó óriásbébi konfekcióöltönyben. De hát a Humboldt Egyetem nagyelőadójában vagy ezer ember úgysem rá, hanem a brit rendezőre kíváncsi. Aki elméleti ember is, és „a mozi halott, éljen a mozi” címmel a „kor ikonográfiájáról” – így az előadás plakátja – értekezik, talpig elegáns feketében. Tézisei pofonegyszerűek. A film eddigi történetében az igazi kép szerepe alárendelt. A vetítővásznon még mindig elsősorban a hagyományos színház vagy az irodalom „unokafivérére” vagyunk kíváncsiak. Pedig a film mindenekelőtt képeket jelent. S mégiscsak Eizenstein a 20. század legnagyobb filmese.
Le kell számolni a mai filmnarrációval, a vetítővászon téglalapjával, a színészek uralmával a filmcsinálásban. A jövő az interaktív film, amelyet házimoziban vetítünk, s esténként mindig más változatban nézhetünk meg újra. Igen, igen – vág valaki közbe -, de akkor miben különbözik ez a videojátéktól? „Miért becsülik le a videojátékokat?” – kérdez vissza Greenaway. Majd elmagyarázza, miért érdekli a DJ, a „hibrid” azt, aki eredeti alkotóként kész kulturális konzerveket olvaszt egybe. Azután részleteket mutat frissen befejezett Rembrandt-filmjéből. (Nem itt, hanem Cannes-ban mutatják majd be tavasszal.) Interaktív teória ide vagy oda – áradnak, burjánzanak a Greenaway-képek.
Új németek
Az újraéledt német filmnek Berlinben megvan a friss s nagyobbrészt saját nemzedéki közönsége. Sok az új ember, a főiskolákon már a diploma előtt is forgatnak komoly filmeket. Láttam remek harmincpercest, amelyet egy harmadéves készített Stuttgartból. A fiatalok vetítéseire alig lehet beférni. Úgy látszik, a német huszon-harmincéves filmes mainstream radikálisan különbözik az itthonitól. Ők nem választanak a „művész-” és a „közönségfilm” között. Hőseik nem ténferegnek a világban. Szuperprofik szeretnének lenni, és
az idősebbektől egyelőre filmjeik feszítetten pergő történeteivel, rafinált nagyvárosi tájképekkel és az előadás sebességével különböznek. „Nem Oscart akarunk nyerni, a filmet szeretnénk megújítani” – mondja
egyikük.
Ismét a brazilok nyerik a vb-t 1970-ben. A kis Maurót is csak a nagy csatárok érdeklik. Igaz, Brazíliában épp diktatúra van, és szülei részt vesznek az ellenállásban. S most sürgősen el kell tűnniük. A nagypapával Sao Paulóban rég összevesztek, de nincs mit tenni, Maorót nála kell elhelyezni. Kirakják a kapuban a fiút, és rohannak tovább – valahova. Ám a lakás zárva, a nagypapát néhány órája elvitte egy szívroham. A ház vagy inkább a környék (nagy szakállas ortodox zsidók) befogadja a srácot. Naponta más családnál ebédelhet. Többnyire jiddisül beszélnek hozzá, nem érti.
Pelé kora
Hamar kiderül, hogy Mauro nincs körülmetélve. De mit várhattak szüleitől, a „kommunistáktól”? Viszont így is a környék Mojseléje lesz. Hiszen a kis Mózest is kosárban találták. Már ott a tévé, de még nincs mindenkinek, így a meccseket közösen nézik. S Pelé a vallásos öregekből is kihozza a brazilt. Ők is kiakasztják az ablakba a nagy nemzeti zászlót, vadul szurkolnak, és táncolva, ugrálva ünneplik a brazil gólokat. Közben kiderül: a haszidoknak is megvannak a maguk kapcsolatai az ellenállással. Hogy nemcsak Mauro szülei… Hogy más fiatalok is részt vesznek a mozgalomban. Segítségükkel meglelik Mauro anyját, aki a fiút leviszi vidékre. Mojsele „belső emigrációja” véget ér. Közben azért Pelé a király.
És a többi
Beszámolómból voltaképp majdnem minden kimarad. Hiszen egy hét alatt az is kiderült, milyen ma belülről egy koreai elmegyógyintézet. Hogy miként temeti egy japán özvegy legmélyebb gyásza befejezéseként férje evőpálcikáit kertjükben a fügefa alá. Hogyan lehet Potosiban, a legendás egykori bolíviai ezüstvárosban (4200 méterrel a tengerszint fölött) a bányászboltokban dinamitot és kokalevelet vásárolni. Hogy milyen ma egy berlini középiskolai osztály, ahol a legjobb tanulók törökök, és ahol a legrenitensebb németek vietnami osztálytársukat „úgy kell neked, disznó kínai” csatakiáltással zárják a szemeteskonténerbe. Hogy a hol-lywoodi akcióoperettben a gyilkos rendőr-gengszter autós száguldásával egy indiai városka sikátoraiban mindent és mindenkit veszélyeztet. De a tehéncsordába ő sem mer belerohanni. A Gonosz számára is léteznek átléphetetlen határok.
Hogy miként lehet tibeti vak gyerekekkel expedíciót szervezni a Mount Everestre. S hogy egyáltalán miért kétszeresen rossz vaknak lenni Tibetben, ugyanis a helyiek úgy gondoljak: a vakság büntetés az előző életekben elkövetett gonoszságokért. Hogy milyen nehézségekkel jár, ha egy Fülöp-szigeteki falu legszebb lánya – a hozzá méltatlan és durva férfiak megalázására – leszbikus lesz. Hogy milyen a szépségverseny egy Novoszibirszk környéki női börtönben. Vagy hogy miről beszélgetnek a hegyekben, a török-iráni-iraki hármas határon, a felkelő kurd értelmiségiek mostanában, Szaddám bukása után két-három évvel.
