2007.02.20., 2007. évfolyam, 7. szám
szerző: Aczél Endre forrás: 168ra
cimkék: Fatah, glóbusz, Hamász
Hónapokon át lődöztek egymásra a palesztinok, nagyobb részt Gázában, kisebb részt Ciszjordániában. Az izraeliekkel szembeni „ellenállás” bohózattá torzult. A demokrácia írott törvénye ugyancsak. Végtére is a legnagyobb palesztin frakció, az El Fatah fegyverrel remélte kiakolbólítani a hatalomból a demokratikus választások útján kormányra került Hamászt, tudván, hogy a külvilág rokonszenve jócskán mellette van. Ugyanis a Fatah laikus, békepárti, „nyugatos” szervezet; a Hamász meg fundamentalista, Irán-barát, háborúpárti. Az értelmetlen és kilátástalan belharc felébresztette az arab színpad legbefolyásosabb szereplőjének, Szaúd-Arábiának a védekező reflexeit. Nem annyira „véreinek” féltése, mint inkább az iráni síita terjeszkedés miatt.
Iszmail Hanija Abdallah királynál (Fotó: Reuters) Abdallah szaúdi király Mekkába kérte – vagy inkább parancsolta – Mahmud Abbász palesztin elnököt (úgy is, mint az El Fatah vezetőjét) valamint Khaled Mesált és Iszmail Haniját (úgy is, mint a Hamász vezetőjét illetve a palesztin kormány miniszterelnökét). A vendéglátók megmondták nekik, addig nem mennek el, amíg ki nem egyeznek. A tét az volt, képesek-e „nemzeti egységkormányt” alakítani – más szóval a választásokon vesztes El Fataht bevonni a kormányzásba -, és a Hamász által képviselt kormánypolitikát a nemzetközi elfogadottság irányába kormányozni.
A megegyezés – kétnapnyi alkudozás után, bár jól előkészítve – létrejött, és ami az első pontot illeti, nem okozott meglepetést. A Hamász elfogadta ellenzékének azt az igényét, hogy a kulcstárcák, mint amilyen a külügyi, a pénzügyi és a belbiztonsági, kerüljenek független, nem pártkötődésű politikusok kezébe. Ilyenformán – mértékadó izraeli vélemény szerint – bekövetkezett egy örvendetes fordulat: „a Hamász-kormány immár megszűnt a Hamász kormánya lenni.”
Éppenséggel lehet ilyenképp méricskélni. Sőt, ami a személyi változásoknál sokkal lényegesebb, mérlegre lehet tenni azt a fejleményt is, hogy a Mekkában született egyezség szerint a palesztin kormány „tiszteletben fogja tartani” a néhai Arafat és utódja, Mahmud Abbász által vezérelt Palesztin Felszabadítási Szervezet, illetve Palesztin Hatóság valamennyi, Izraellel kötött megállapodását, s hasonlóképp: tiszteletét nyilvánítja az Arab Liga
határozatai iránt.
Nyitott pálya
A mérlegelés vége az, hogy mindez „éppenséggel” jelentheti azt is, amit a mekkai egyezség nem tartalmaz: Izrael Állam elismerését, a terrorcselekmények beszüntetését és a korábbi izraeli- palesztin megállapodások – mondjuk így, európai példával élve – joganyagként való átvételét. De csak jelentheti, nem jelenti. Klasszikus kompromiszszum. Az egyezségben Izrael neve nem is szerepel. Az erőszakról való lemondás (mármint Izrael ellenében) ugyancsak nem.
Egyszóval: a pálya nyitott. És nagyon nehéz lesz a meghatározó külső erőknek állást foglalniuk. Izrael kormánya lapzártakor még nem kötelezte el magát se pozitív, se negatív módon. Ha „dogmatikusan” közelít, és az egyezségben nem a szellemet, hanem a betűt kéri számon, szembekerül azzal a Szaúd-Arábiával, amely nemcsak az Egyesült Államok fő-fő partnere a térségben, hanem a Hamász mögött álló erők, elsősorban a nem arab Irán nemezise. Ez taktikailag rossz lépés volna.
Amerika felől inkább pozitív, mint negatív hangok érkeznek, és ugyanez mondható el az Európai Unióról. Az oroszok egyfajta „arab vonalat” visznek ebben az ügyben, legjobb hagyományaik szerint.
A követendő pálya tétje nem kicsi, a palesztinoknak végképp nem. Ha a „kvartett” elégségesnek tekinti a mekkai egyezségben foglaltakat, megújítható lesz a palesztinoknak nyújtott dollármilliárdos támogatás, ami nagy mértékben lefojthatja a Gázában és Ciszjordániában élő milliók frusztráltságát.
Régóta kacérkodom a gondolattal, hogy ezek az emberek talán kevesebbet lődöznének egymásra, ha valami anyagi perspektíva nyílna előttük. Talán így is van. És ez talán a fő szempont, ami elgondolkodtatja a palesztinok külső donorjait. Talán engedékenyebbek lesznek „az ő arabjaik” történelmi-politikai ügyekben, ha valamifajta jólét ígéretét érzik maguk körül. Megint csak: talán. De ez nem kis téma. Minden lépés, ami előbbre viszi a palesztin-izraeli megbékélést, tágabb környezetben érezteti majd a hatását. Ha igaz az, hogy a Közel-Kelet minden bajának genezise ebben a konfliktusban lelhető fel, akkor igaznak kell lennie annak is, hogy e konfliktus enyhülése enyhet hoz más válságokban is, különös tekintettel Irakra, Libanonra és a szír-izraeli viszonyra.
Fel kell azonban kínálnom a gondolkodásnak – jövőtervezésnek – egy másik, kevésbé steril iskoláját is.
Tudniillik a pénzen, ha lesz, meg kell tanulni amúgy „demokratikusan”, vértelenül osztozni. Erre jó példát még nem láttam. A palesztin terepen tapasztalható nyers erőviszonyok pedig kevés okot adnak az optimizmusra.
Mekka után
A mekkai egyezség az égadta világon semmilyen előírást nem tartalmaz arra nézve, hogy a palesztin kormány (immár: egységkormány) fennhatósága alatt álló területen az ott működő milíciák (értsd: magánhadseregek) leadnák a fegyvereiket. Noha ezekből: szervezetekből, fegyverekből is igen sok van. Gázában, Ramallahban, Jerikóban minden ünnepi és/vagy szomorú alkalomkor fegyveresek százai grasszálnak az utcákon, s lődöznek (szerencsés esetben) a levegőbe. E fegyverek legalább annyira az El Fatah, mint amennyire a Hamász címkéit viselik, de – nem megnyugtatásként mondom – létezik még mellettük több tucat címke is.
Na most, ha az ember konzervatív módon gondolkodik, akkor úgy képzeli, hogy egy demokratikus államban a fegyverek fölött csak egyfajta ellenőrzés létezhet: az állam illetékes szerveié. Ez Arab-Palesztinában nincs így, de a térség „létező” államai egyik-másikában sem. Például Libanonban, ahol az Irán- és Szíria-barát Hezbollahot semmilyen erővel nem lehet leszerelni. Irakról nem is beszélve. Ahol „szóródás” van a fegyverek birtoklásában, ott a hatalmi viszonyok vagy nem rögződtek, vagy a színpadi szereplők nem tekintik azokat véglegesnek. Ez a séma húzható rá a palesztin államcsírára is. A Hamász megtehetné, hogy saját miliciáját betagosítsa a palesztin biztonsági erőkbe, de nem teszi. Azokat ugyanis a nagy ellenlábas, a Fatah ellenőrzi.
Ergo a fegyverbirtoklás arányai „Mekka után” sem változnak, s tartok tőle, hogy amíg ez az állapot fennmarad, addig az egymásra lövöldözés is. Mely éppenséggel lehetetlen arányokat ölthet, ha megint ömleni kezd a pénz a palesztin kormányhoz. Az urak tudniillik eddig is elsikkasztottak mindent, ami a kezükbe került – mint tudjuk, a terület fejlődése minimálfokon sem volt arányban a felhasznált külföldi erőforrásokkal -, és tartok tőle, hogy az új osztozkodás sem lesz vértelen. Erről van/volt alapjában szó. Izrael csak paraván.
