Forrás: 168 Óra

2007.02.19., 2007. évfolyam, 7. szám

szerző: Sándor Zsuzsanna forrás: 168ra

cimkék: Del Medico Imre, kultúra

Akad olyan olvasó, aki párás szemmel idézi a múlt heti lapszámot, s még a gyakornok tollforgatót is „Tisztelt Főszerkesztő Asszony!”-nak szólítja. Más lecsap minden sajtóhibára, ábécéskönyvet ajánl aranykoszorús kollégának is. Viszont Del Medico Imre – ahogy írja Életem című kötetében – csupán született szemtelen.

Fotó: Kovalovszky Dániel Bevallom, azt hittem, afféle hivatásos kekeckedő Del Medico Imre. Csak megtévesztő álca a joviális külső, a „bölcsapós” pápaszem, de már az első kérdés után helyreigazítást fog követelni. Ám szívélyesen ráz kezet, frissen sült pogácsával kínál. Szobája dugig könyvvel: „nehéztüzérségű” lexikonok, „páncélozott” albumok várnak bevetésre.

– Nem vagyok én kötekedő, de felbosszant, ha valaki marhaságot ír. Nem tudom megállni, hogy ne tegyem szóvá. Negyven éve levelezek a sajtóval. Ez a hobbim.

Hosszú, rögös út vezetett el odáig, míg Del Medico a sajtó „főostornoka” lett. Csak az „útszéli” orgánumoknak kegyelmez: egy bizonyos színvonal alatt a kritikának sincs értelme. Tegyük hozzá: nívótlanul bírálni sem lehet. A mi olvasónk angolul, németül, franciául, olaszul beszél, jártas a történelemben, a társadalomtudományokban, földrajzban, művészetekben. Egyik alapítója a Budapesti Városvédő Egyesületnek, régi tagja az Anyanyelvápolók Szövetségének, beválasztották a Jászi Oszkár Kultúrpolitikai Társaság elnökségébe. Amúgy jogászdoktor.

Könnyű annak, akinek vérében van a latin műveltség. Olvasónk dédapja – Pietro Del Medico – Dante, Petrarca és Da Vinci mester hazájában született. Ám ki tudja, miért, az olasz ős-Budára költözött az 1800-as évek derekán. Talán a magyaros ízek csábították. Ugyanis Pietro bácsi alapította az első magyar szalámigyárat. A híres Del Medico-felvágottak receptjét már nem őrzi a családi krónika. A dédpapa gyárát fia, Ágoston fejlesztette tovább, aki az ország egyik leggazdagabb nagypolgára lett. És a legbecsületesebb is: rengeteg adót fizetett. De Ágostont a pénze sem menthette meg, hiába hívták hozzá a legjobb orvosokat: negyvenegy évesen perforált vakbél végzett vele. A gyáron kívül nyolc fiút hagyott hátra, csakhogy a szalámiiparhoz egyiknek sem volt kedve. A családi vagyon fogyadozott, kitört az első világháború, kirobbant a gazdasági válság, s a nagytőkés famíliának szinte semmije sem maradt. Amikor Imre 1923-ban megszületett, már csak legenda volt a néhai fényes élet.

Ráadásul Del Medico Imre édesanyja korán özvegy lett. Az asszony mindenét pénzzé tette, s a Bécsi utcában panziót nyitott. A család is ott lakott a vendégekkel együtt. Bankárok, főurak, vezető köztisztségviselők, földbirtokos méltóságok szálltak meg náluk, sokszor hónapokra, évekre. Köztük például Károlyi Mihály húga vagy Keresztes-Fischer belügyminiszter öccse, külföldi hírességek, újságírók. Európa szellemi arisztokráciája bridzselt a hallban esténként.

A nácik bevonulása vetett végett az idillnek, a lakók menekültek. A nyilas hatalomátvétel után, egyik éjjel, zsidó házaspár zörgetett menedékért könyörögve. Másnap razzia volt: a zsidó párral együtt Del Medicóékat is elhurcolták a kistarcsai internálótáborba. De akkor már Vecsésnél voltak az oroszok, s a kistarcsai tábor parancsnoka jobbnak látta, ha minden foglyot szabadon enged.

A háború után újra kinyitottak Del Medicóék, csakhogy fizetőképes kuncsaft egyre kevesebb akadt. Amikor „48-ban bezárták a vendégházat, az eladott bútorokból épphogy az adósság törlesztésére futotta.

Huszadik századi magyar pusztulástörténet.

Imrét közben fölvették a jogi karra, s hogy eltartsa koldusbotra jutott családját, munkát vállalt. A Külügyminisztériumban fogalmazói állást hirdettek, felvételi vizsgát kellett tenni hozzá. Majdnem felért egy doktori szigorlattal: minimum három idegen nyelv ismeretét várták el attól, aki meg akart felelni. A kiválasztottak egyike lett Imre is.

Imádta a külügyet: az útlevélosztályról hamarosan a költségvetési csoporthoz helyezték, majd egy delegációval Moszkvába indult. Kiderült: az ottani magyar nagykövetség tagjai csillagászati összegeket keresnek. A kiutazó bizottságnak az volt a dolga: állapítsa meg, mennyivel kéne csökkenteni diplomatáink fizetését. Nem volt hálás feladat, hiszen a moszkvai követséget a tekintélyes történész, Szekfű Gyula vezette. Kényszerből vállalta a posztot.

A tudósnak semmi kedve nem volt Sztálin birodalmához, csak félt az itthoni számonkéréstől. Noha Szekfű németellenes volt, akkoriban a Horthy-rendszer egyik főideológusának tartották. Úgy gondolta, szovjet nagykövetként biztonságban lesz.

Az ifjú Del Medicót személyesen fogadta Szekfű. Eltársalogtak, ám a fizetést egyikük sem merte szóba hozni. Végül Szekfű neje megunta a mellébeszélést: ha csökkenteni merik az illetményüket, ő azonnal csomagol,

hazamegy. Ura rémülten csitította: „Tónikám, azt talán mégse!” „Gyulus, te hallgass!” – rivallt „Tónikám” a férjére.

Úgy látszik, az asszonytól még a pesti minisztériumban is „remegtek”: a revízió vége az lett, hogy minden moszkvai küldött bérét csökkentették, kivéve Szekfűét.

De a külügyben töltött boldog idő csak két évig tartott, aztán megkezdődött az intézmény politikai „nagytakarítása”.

Százával bocsátották el a „megbízhatatlan elemeket”. Kirúgták Del Medicót is. A Szabadság című napilap így számolt be minderről: „A magyar külpolitikát olyanok szolgálták, akik nemcsak büszkék idegen származásukra, de annyira sem voltak hajlandók azonosítani magukat a magyarsággal, hogy idegen nevüket megváltoztassák.

Csoda-e, hogy ezek kezén a magyar külpolitika magyarellenes, idegen célokat szolgált?”

Nehéz évek jöttek. Del Medico úgy fogalmaz: belső emigrációba vonult. Állást sehol nem kapott, alkalmi munkákból tengődött. Szinte minden idejét könyvtárakban töltötte. Amikor egyszer német nyelvű kötetet akart kivenni, a könyvtáros hosszan kioktatta, majd egy szovjet szerző munkáját ajánlotta. Olvasónk üres kézzel tért haza.

Del Medico mamának állandó bridzspartnere volt Kadosa Pál zeneszerző. Ő intézte el, hogy Imrének végre állása legyen: a Zeneszerzők és Szövegírók Szövetsége szellemi oázis volt a Rákosi-rendszerben. A nép ellenségének kikiáltott művészek családtagjai leltek ott menedéket. Ki merte volna őket sanyargatni, amikor a szövetség elnöke a világhírű Kodály Zoltán volt? Igaz, a lábát sem tette be az intézménybe, de neve a biztonság garanciáját jelentette. A szövetségben dolgozott – többek közt – Kacsóh Pongrác és Heltai Jenő fia, Eisemann Mihály lánya, Huszka Jenő sógornője. Del Medico a szerzői jogok exportjával-importjával foglalkozott.

Majd következett az ötvenhatos forradalom. Olvasónk ott volt a vörös csillag leverésénél, a Sztálin-szobor ledöntésénél, a Köztársaság téri vérengzésnél. Utálta a kommunistákat, de a harcokban nem vett részt. Fizikummal sem bírta volna: húszéves kora óta gyötrődött gyermekparalízis következményeivel.

S bár a forradalom elbukott, a későbbi enyhülés elviselhetőbbé tette az életet. Del Medico a Művészeti Alapnál helyezkedett el, megnősült, két fia született. A hatvanas évek elején kezdett olvasói leveleket írni. Tán a belső emigrációból való szabadulása, az érettebb fejjel megélt nyugalom is hozzájárult, hogy úgy érezte: ideje gondolatait közzétenni. Mivel sem irodalmárnak, sem zsurnalisztának nem tartotta magát, a „levélhullás” műfaját választotta. Írt napilapoknak, az Új Tükörnek, de legtöbbet a Pálfy József főszerkesztette Magyarországnak.

Nemcsak sajtóhibákért pörlekedett. Bírált vízfejű intézményeket, beképzelt bürokratákat, dölyfös politikusokat.

Sokan kérlelték: hagyja abba, egyszer még baj lesz ebből. Csakhogy Del Medico közszolgálati dohogásai nem csillapodtak. Nem titkolja: született szemtelen. Már gyerekkorában is visszabeszélt a felnőtteknek, ősz fejjel meg már minek játssza a kisfiút? Körmölte tovább olvasói felháborodásait, amelyekből egyébként soha semmi gondja nem lett. Amikor nyílt levélben beolvasott Grósz Károlynak, a pártvezér titkárnője meakulpázott válaszában.

Del Medico amúgy liberálisnak vallja magát, legfőbb polgári erénynek a toleranciát tartja. A populista maszlagot, politikai tébolyt képtelen szótlanul tűrni. Közéleti fortyogásait egy higgadtabb, józanabb világ reményében írja.

Azt hittem, majd hosszan fogja szapulni az újságírókat: a mai firkászok felületesek, műveletlenek. Sehol egy Ady, sehol egy Kosztolányi, egy Bálint György. Meglepetésemre azt hallom tőle: a sajtó színesebb, érdekesebb, mint valaha. És hogy nagy újságírói egyéniségek most is vannak. Igaz, több a hiba a lapokban, de ez a sajtószabadság velejárója, hiszen ma sokkal több dologról lehet írni.

– Sajtóhiba az én könyvemben is akad – jegyzi meg önkritikusan.

Nemrég jelentette meg önéletrajzi kötetét. Nem írói talentumát akarta mutogatni, inkább visszanézni nyolcvannégy éves szemmel huszadik századi portréját.

– Küldjem el a cikket megjelenés előtt, vagy majd ír olvasói levelet?

– Személyesen magának írok. Különben még azt hinnék rólam: ronda fráter vagyok, s csak villogni akarok.

Comments are closed.