Emlékezés és koszorúzás a turulemlékműnél a budapesti ostrom befejeztének hatvankettedik évfordulóján
2007. február 12. (4. oldal)
Hatvankét évvel ezelőtt, 1945. február 12-én befejeződtek a harcok a fővárosban, véget ért Budapest ostroma, amely kiszolgáltatott civilek és katonák tízezreinek halálát, a főváros szinte teljes romba döntését okozta. Az ostrom végnapjai Budán zajlottak, 1944 karácsonyán a szovjet erők a Svábhegy irányából törtek a belső városrészek felé. Heves harcok dúltak a Déli pályaudvar, a Széna tér környékén, és a Várban rekedt magyar és német csapatok elkeseredett kitörését minden képzeletet felülmúló vérfürdő követte. Az emlékezés virágait – a KDNP szervezésében – civil szervezetek és XII. kerületi lakosok helyezték el szombaton a turulemlékműnél.
A XII. kerületben 2005. október 22-én avatták fel, szentelték meg a második világháború katonai és civil áldozatainak emlékművét, amelynek létét a kisebbik koalíciós pártnak, az SZDSZ-nek a nemzeti hagyományainkhoz, múltunkhoz méltatlan kritikája kísérte: követelték a turulemlékmű lebontását. A Kereszténydemokrata Néppárt kerületi szervezete nevében szombat délután Gaál Katalin köszöntötte a szép számmal tisztelegni kívánó egybegyűlteket, hangsúlyozva, emlékezni, emlékeztetni kötelességünk, mert ősi, nemzeti jelképünk, a turulmadár szélesre tárt szárnyai alatt több mint 1300 ismert kerületi áldozat nevét örökítik meg a névtáblák. Persze köztudomású, hogy ennek sokszorosa volt az áldozatok száma.
A Böszörményi út, az Istenhegyi út és a Nagyenyed utca hármas kereszteződése középpontjában felállított emlékműnél az egyik szemtanú, túlélő, Sasvári Endre nyugalmazott főiskolai tanár, hadtörténeti kutató mondta el emlékező beszédét. – A zsúfolásig megtelt pinceóvóhelyekben rettegő emberek feje fölött, házról házra dúlt a harc. Az emberek szűkös helyeiket is megosztották a máshol kibombázottakkal, sokan életük kockáztatásával zsidókat, katonaszökevényeket bújtattak. Sőt az orvosok, az egészségügyiek, a gyógyszerészek számtalan súlyosan sebesült ostromlott és ostromló katonát levittek a pincékbe, és megpróbáltak segíteni rajtuk. Az őslakosok közösségi összetartozása példás volt – hangsúlyozta az akkor még gyermekkorú Sasvári Endre. Amíg egyik oldalon az összetartozás, a segítőkészség, a humanizmus volt a jellemző, addig helytörténeti kutatásai alapján a még élő szemtanúk elbeszéléseiből Sasvári Endre azt tapasztalta, hogy a Svábhegyen, a kitöréskor elfogott hadifoglyokat a szovjetek példátlan módon szadista bosszúból lemészárolták. Feltartott kezű halottak százai borították a fogaskerekű melletti parkokat, tereket. – Primitív, gyáva gyilkosságok voltak ezek bírói ítélet nélkül, a nemzetközi hadijog durva megsértésével – jelentette ki a hadtörténész. A lakosság gyötrelmei a harcok megszűntével sem értek véget, megengedett volt a szabad rablás, a fosztogatás és az embervadászat, a hírhedt malenkij robotra való elhurcolás a szibériai fogolytáborokba. A nőkkel szembeni brutális erőszak a családok életében soha nem gyógyuló sebeket okozott – mondta a nyugalmazott főiskolai tanár.
Az emlékezésen többen jelen voltak a túlélők, a kitörésnél részt vevő katonák, önkéntesek közül. Lányi Zsolt volt kisgazdapárti képviselő az egyetemi rohamzászlóalj legfiatalabb tagjaként, tizenhat évesen fogott fegyvert a haza védelméért. Önként jelentkezett Buda védelmére, az Áldás utcai iskola volt a központjuk. – Minket hazaszeretetre neveltek – magyarázta Lányi Zsolt, hozzátéve, bár tudták, hogy a Szovjetunió hadseregét nem tudják megverni, de azt is tudták, hogy mit fognak csinálni a szovjet katonák a meghódított területen. – Azt mondtuk, minden magyar embernek kötelessége édesanyját, szüleit, gyerekeit megvédeni a szovjet ármádiától. Ha csak egy nappal később becstelenítették meg a magyar nőket, akkor már érdemes volt harcolni, esetleg még meghalni is. Amikor azt mondták, hogy Sztálingrád hős védői, akkor én azt mondom, hogy Buda hős védői. Sztálingrád lakosai, katonái sem Sztálint védték, hanem szülőföldjüket, városukat. Én Budán nem Szálasit, nem Hitlert védtem, hanem a budaiakat védtem, saját országom, hazám fővárosának biztonságát a fosztogató, gyilkoló katonákkal szemben. Ez volt a kötelességünk! Lehet, hogy ma már ezt sokan nem értik meg, de ez az érzés van bennem még mindig, sok-sok évtized elteltével – tette hozzá.
A nyolcvanas éveiben járó Padányi Máriusz, a Hadirokkantak Szövetségének elnöke is harcolt Buda védelméért az egyetemi rohamzászlóaljban. Ikertestvére hősi halált halt mellette a rózsadombi harcokban, nevét egyedül ennél a turulemlékműnél örökítették meg. Mint Padányi Máriusz megjegyezte: a turul, az ősi magyar mondákban szereplő madár, amely lehetett sas, sólyom, karvaly vagy keselyű, nos ez a bátor ragadozó méltó módon emlékezteti a környéken járót, hogy itt hős magyarok harcoltak, védekeztek a szabadságért. Ezért fáj Padányi Máriusznak, hogy egyesek le szeretnék bontatni ezt a szimbolikus emlékművet. Kérdésként fogalmazta meg: hol van ezeknek az embereknek a történelmi tudásuk, hová veszett hazafias érzelmük. Hiszen köztudomású, hogy Árpád fejedelmünket, mint a turultól megáldott Emese ivadékát, Kézai Simon a Turul nemzetségből származtatta. Nem véletlen, hogy a honfoglalás ezredik évfordulóján, 1896-ban Bánhidán felállították az első turul madaras emlékművet, ahol Árpád csapataival legyőzte Szvatoplukot. Talán emiatt nem szeretik mondabeli madarunkat egyesek – mondta búcsúzóul az idős úr.
Az emlékünnepségen képviseltette magát többek között Pálmai Béla, a Trianoni Társaság és a Nemzetemlékezés Harangja elnöke is. Neki a turulmadár magát a nemzetet jelenti, és ebben az esetben történelmi múltunk egy részét sok-sok ezer áldozattal, akik a második világháborúban elestek, hősi halált haltak.
Vándor Béla orvos és felesége, a „Határon túli magyarságért, Összetartozunk” Alapítvány vezetői a legnagyobb bajnak azt tartják, hogy a mai Magyarországon állandósult a fenyegetettség, a szervezett félelemkeltés, emiatt sok ember nem mert eljönni erre a tisztelgésre. Mint Vándor Béla mondta, a magyarság e csodálatos mitológiai madarának szobrát nem engedik elbontani, ha kell, alapítványukkal részt vesznek a már létező tiltakozó élőlánc újjászervezésében. Figyelik, számon tartják az emlékmű épségének biztonságát.
A második világháború XII. kerületi katonai és civil áldozatai előtti tisztelgés ökumenikus megemlékezéssel ért véget, amelyet Kocsis István tábori lelkész, az istenhegyi Szent László-templom plébánosa és Berta Zsolt református lelkész tartott.
Éppen amikor Kocsis István plébános arról beszélt, hogy hazánkban ma rettenetes indulatok feszülnek, egy kocsival arra haladó hölgy éktelen dudálásba kezdett. Jelezve, hogy nem ért egyet az emlékmű előtt tartott megemlékezéssel. A másokért életüket feláldozó magyar katonák, áldozatok emlékét meggyalázni szándékozó, a másként gondolkodást, a másságot elutasító hölgy cselekedetét azonban rezzenéstelen arccal vette tudomásul a népes hallgatóság. A plébános az intermezzo ellenére az emlékezést így folytatta: „egész életünket nem határozhatják meg az indulatok”. Jelenits István piarista atyát idézve kiemelte: „…sokszor kell úgy éreznünk, hogy szétcsúszó jégtáblákon állunk: fél lábbal itt, fél lábbal ott. Egy ember erejével képtelen összehúzni ezeket a jégtáblákat, híddá kell feszülnünk közöttük. Bizonyos, hogy ez nem mindig sikerül. De maga a vállalkozás, az a naponta megújuló erőfeszítés már sugároz hitet és bizonyosságot, hogy a jégtáblák szétcsúszása nem természetes.” Akármelyik jégtábla mellett kötelezi is el magát az ember, most már mindkét oldalon szenvednek. – S ez ellen közösen kell tennünk – emelte ki Kocsis István tábori lelkész az ökumenikus istentisztelet végén.
