Bollók Csabáé a legjobb szerzői film · Díjátadással fejeződött be tegnap a 38. Magyar Filmszemle
2007. február 7. (14. oldal)
Muray Gábor – Varga Klára
Nem jött be a papírforma a 38. Magyar Filmszemlén: a legjobb szerzői film Bollók Csaba Iszka utazása című alkotása lett a lelki mélység realista és őszinte megközelítéséért, Szász János az Ópiumért viszont „csak” rendezői és operatőri díjat kapott. A szemle legjobb műfaji filmnek járó díját Rohonyi Gábor kapta a mozikban sajnálatos módon elhasalt Konyec című filmért. A legjobb dokumentumfilm Kincses Réka Balkán bajnoka, a legjobb kisjátékfilm Nemes Jeles László Türelem című alkotása lett.
A 38. Magyar Filmszemle fontosabb díjai. Legjobb szerzői film: Bollók Csaba – Iszka utazása. Legjobb műfaji film: Rohonyi Gábor – Konyec. Legjobb rendező: Szász János – Ópium. Legjobb operatőr: Máthé Tibor – Ópium. Simó Sándor elsőfilmes díj: Bogdán Árpád – Boldog élet. Legjobb látvány díja: Kamondi Zoltán – Dolina. Legjobb forgatókönyv: Elek Judit – A hét nyolcadik napja. Legjobb női alakítás díja: Kovács Kata – Kythéra. Legjobb férfi alakítás díja: Zsótér Sándor – Töredék. Legjobb kisjátékfilm: Nemes Jeles László – Türelem. Legjobb dokumentumfilm: Kincses Réka – Balkán bajnok. Legjobb dokumentumfilm-rendező díja: Kőszegi Edit – Menekülés a szerelembe. Legjobb dokumentumfilmes operatőr díja: Talán Csaba – Elboronálva. Legjobb tudományos-ismeretterjesztő film: Kóthy Judit-Topits Judit – Forró ősz a hidegháborúban. Zöld Holló, az Országos Diákzsűri fődíja: Bollók Csaba – Iszka utazása. Gene Moskowitz-díj: Szász János – Ópium.Most először két játékfilmes fődíjat is kiosztottak a szemlén, hogy a szerzői és a zsánerfilmek konfliktusát ezzel is oldják. Márpedig ez nem túlságosan célravezető, hiszen hogyan is lehetne Herendi Gábor művészkedő, romantikus Loráját Szőke András súlytalan komédiájával, a Hasutasokkal zsánerfilmként összevetni (pedig mindkettő az), vagy Maár Gyula Töredék című, Simone Weil- és Pilinszky-szövegeken alapuló drámáját Kamondi Zoltán Bodor-adaptációjával, a szürreális-szuggesztív Dolinával? Hát jó a film vagy nem jó? A Mammut folyosóin végzett röpke közvélemény-kutatások azt mutatták: a nagyérdemű könynyen eldönti, szeret-e vagy utál valamit; kijön-e vagy bent marad. A Konyecre például be se ültek az emberek, mégis megkapta a legjobb műfaji film díját. Keres Emil és Földi Teri zseniális alakítása nagyban hozzájárulhatott ahhoz, hogy Rohonyi filmje a Lorát és a Hasutasokat is kiüsse. A nyomozók elől menekülő, nyugdíjas benzinkutas-rablók drámai vígjátéka a mozikban talán a rossz időzítés miatt januárban elhasalt, a nem várt nagydíj most talán megmentheti a meg nem érdemelt közönytől.
Ha már muszáj, hát kategorizáljunk. Az idei zsánerfilmeket nem szerettük. Pedig ötlet volt bőven, történet is, de a filmeken pöffeszkedő produceri szemlélet még Szőke András vígjátékából is show-t csinált, Sándor Pál nyitófilmje, a Noé bárkája véget érni nem akaró RTL Klub-imázzsá lett, Herendi Gábor Lorája pedig önmagában egy nagy reklámfelület volt. Magyar zsánerfilm tehát nincs reklámhab nélkül, ebbe bele kell törődni, és helyenként abba is, hogy a rendezői szemlélet eltörpül a produceri mögött: Szőke Hasutasok-jában alig találtuk meg Szőkét, pedig miatta ültünk be rá. Hosszan keseregni ezen maflaság, mégiscsak egy üzletházban vagyunk, a konzumvallás szentélyében, nem holmi díszes-nosztalgikus filmszínházban. Herendi pedig nemcsak rendező, de producer is, reklámszakember, aki megszerzi, amit akar. A Lora, bár felejthető, mégsem rossz: egy jól megvariált, lineárissá simítva nagyon szimpla szerelmi történet, jó ritmusban, fiatalosan elmesélve, közel a Valami Amerikához, egyelőre távol a remélt kasszacsúcstól.
No nem a producerekkel van baj, a Noé bárkáját egy legyintéssel elfelejtve Sándor Pálról inkább az Ópium kapcsán kell megemlékezni: ahogy azt a film rendezője, Szász János is említette, hunniás producerének köszönhette, hogy két év alatt megvalósulhatott Csáth-filmálma. Szász János három díjjal is jutalmazott Ópiuma olyan, amilyet tőle elvárhat a filmbarát. A zseniális tehetséggel megáldott, kényszeres függőségekkel sújtott író-orvos önvallomása és az Egy elmebeteg nő naplója című, disszertációnak is beillő értekezés adta az irodalmi alapot, amelyből mérnöki pontossággal megtervezett alkotás születhetett.
Szalai Györgyi és Dárday István Márai-filmje az író utolsó naplója alapján készült. Szásztól eltérően a dokumentarista szerzőpáros a tőlük megszokotthoz képest valami egészen mást, újat hozott a szemlére. A Bács Ferenc által megformált Márai több mint hiteles: új, eddig nem ismert részletekkel gazdagítja az íróról kialakult képet.
Míg Szász János filmjét már a szemle előtt is befutónak tartották, nagy meglepetésként hajózott a szemlére a szerzői nagydíjjal elismert Bollók Csaba. Nem csak mesél: dokumentarista érzékenységgel viszi el majd mostantól a világ fesztiváljaira Kelet-Közép-Európa nyomorban tengődő névtelen gyerekeit. Erdélyben forgatták Kamondi Zoltán Dolináját is, amelynek magasművészeti értékét éppen a szuggesztív látvány, a túlzó díszletközpontúság gyengíti – már ha Bodor Ádám regényének, Az érsek látogatásának a világát keresnénk benne.
Egy mostoha körülmények között, méltatlan helyzetben tengődő, egyre inkább ellehetetlenülő szakma kifejezetten jó, illetve csúcsteljesítményeit láthatta egy héten át a szemle dokumentumfilmjeinek közönsége. A színvonalat az is jelzi, hogy a zsűri kérésére a tervezett harminc helyett negyven – illetve a visszalépés miatt harminckilenc – filmet vetítettek a versenyprogramban – számos esetben telt házzal.
Láthattunk beszélő fejes, inkább riport- vagy interjúszerű alkotásokat, filmes művészportrékat, nyomozós családi filmeket, kitárultak előttünk a szegénység, a betegség, a feldolgozatlan történelmi múlt bugyrai. Tragikum, hősiesség, ártatlanok szenvedése, halála vagy épp a szereplők kikezdhetetlen túlélőképessége mutatkozott meg az „56-os és a zsidóüldözésekről szóló vagy ezeket a témákat éppen csak érintő filmekben. Több alkotás ábrázolt mára eltűnt vagy eltűnőben levő szakmákat, életmódokat. Sok izgalmas alkotás mesélt el történetet a játékfilmes dramaturgiához közelítve, ügyesen, de jó értelemben kihasználva az emberek örök kukkolási hajlamát.
Viszonylag kevés mozgókép foglalkozott viszont mai hétköznapi emberekkel, a vidék, a falvak helyzetével. Még modernizált formában sem jelentkezett a húsz-harminc éve még oly népszerű szocioműfaj. A kor emberéről szóló filmekben inkább marginális csoportok, szélsőséges élethelyzetek kerültek fókuszba, s az ilyen témájú filmek nagy részét versenyen kívül vetítették. Egy nem túl szerencsés kivételt leszámítva nem láthattunk esszészerű, filozófiai klipszerű filmeket, pedig több magyar filmes műhelyből is kerülnek ki kitűnő darabok a műfajban. A rendszerváltozás óta eltelt bő másfél évtized egyre abszurdabb magyar közéleti valóságának megjelenítésére sem vállalkoztak a vetített filmek alkotói. Szívesebben kerestek ki megrázó eseményeket a messzi múltból, mint a mából vagy tegnapunkból. Hiányoztak egy másik fontos problémakör, a ma járható vagy nem járható szellemi utakat, az eleven szellemi hagyományt érdemben feltérképező művek is, „melléktermékként” többnyire mégis kaptunk valamicskét útravalóul a világ és az ember szent titkaiból, az örök emberi bölcsességből. De nem érdemes túlzott múltba fordulással vádolni dokumentumfilmeseinket, hiszen olyan nagyon feltorlódott a feldolgozatlan, kibeszéletlen, kikutatatlan személyes és kollektív történelem, inkább azt a kérdést kell feltenni, hogy a jelen miért marad irdatlan vakfolt. Mennyi ebben a szerepe a földi sugárzás kiváltságait élvező, de az ezzel járó kötelességet nemigen vállaló kereskedelmi csatornáknak és népbutító műsorkínálatuknak, amely azt sugallja, mi, hétköznapi magyar emberek nem is létezünk, tehát beszélni sem érdemes rólunk? Mekkora mulasztás varrható joggal a kulturális és politikai kormányzat nyakába, amely nemcsak ellenérdekelt abban, hogy a mai magyar valóságot lássuk viszont színről színre a mozgóképeken, hanem többnyire műveletlen és felkészületlen is a valós feladatára? S végül a belső szakmai ellentétek, eltérő érdekek, látásmódok, szellemi hátterek, a filmesek hiányos alapképzése mennyire játszanak közre a hiátusok keletkezésében? Mert amiket hiányolok, azok közt lehetnének a filmek, amelyekre be lehet vinni a közönséget.
Az egy hét dokumentumfilmes kerekasztal-beszélgetéseiből az derült ki, hogy az állam a dokumentumfilmekkel kapcsolatban elmulasztja a kötelességét, hiszen a filmek java az adófizetők pénzéből készül, az állam mégsem biztosítja, hogy az alkotások a legkülönbözőbb formákban hozzáférhetők legyenek. Bár egy dokumentumfilm gyakran alig kerül kevesebbe, mint egy játékfilm, sokkal több pénz jut a többnyire színiakadémiai szűznemzéssel létrejövő, se hús, se hal produkciókra, mint a valóságízű mozgóképekre. A külföldi filmfesztiválok szervezői szerint lehetne gyökeresen más a helyzet minden szempontból. A dokumentumfilmeknek igen sikeres saját csatornája működik Franciaországban, ugyanitt és Németországban a mozik közönségét is vonzza a műfaj, interneten, DVD-n is szívesen megvásárolják ezeket az alkotásokat.
