2007.02.12., 2007. évfolyam, 6. szám
szerző: Ungváry Rudolf forrás: 168ra
A politikai szereplők erkölcsi megtisztulásáról beszélni: mellébeszéd. Nem mintha valakivel ne fordulhatna elő, hogy belátóbbá válik, és elutasítja azt, amit korábban követett.
Ez még társadalmakkal is előfordulhat, amire az 1945 utáni Nyugat-Németországé a példa. Ma erre semmi esély. Magyarországon 1945 nem a fel-, hanem csupán a megszabadulás fordulata volt. A kommunistáknak a baloldali megváltás „erkölcsiségébe” csomagolt diktatúrája csírájában fojtott el minden szembenézést bármiféle politikai felelősséggel, lett légyen az jobb- vagy baloldali. Ami akkor elmaradt, az ma – újabb katasztrófa híján – nem pótolható. A magyar politikai kultúra színvonalának fejlődése évtizedekig tartó keserves, szégyenteljes vergődésekkel tarkított folyamat lesz. A minőségi változást nem a kortársak, hanem csak a késő utódok fogják észlelni.
Ha a köztársaság elnöke csak általánosságban beszél „a nyilvános politikai viták elkeserítő színvonaláról”, akkor annak a politikai erkölcsnek a foglya, amelyet bírál. Igaz ugyan, hogy a pártállami nómenklatúra nagyrészt lenyúlta az állami vagyont. Igaz, hogy az egykori titkosszolgálat politikai bűnözői beépültek a mai szolgálatokba, és kapcsolati tőkéjük mozgósításával megakadályozták, hogy a besúgók résztársadalmának egykori és mai befolyására érdemlegesen fény derüljön. Igaz, hogy a mai miniszterelnök képes volt egy volt besúgó kérésére egy vezető állásra egyszer már kiírt pályázatot egy hónapon belül visszavonatni. Igaz, hogy a liberális értelmiség egy része mélyről fakadó ellenszenvvel fordult azok ellen, akik a körükhöz tartozó, bálványozott filmrendező besúgói múltjával s hazug védekezésével foglalkoztak. Valóságos mosdató- és aláírásgyűjtő brigádok alakultak prominens spiclijük védelmében. Őket is mélyen áthatja a pártállam züllött szelleme, nemcsak a magyar szocialisták pártállami kötődésű részét. Megérdemlik jobboldali ellenfeleiket.
De az is igaz, hogy a baloldali és liberális politikai elit és holdudvara – legyen az pártállami kötődésű vagy sem – nem gyűlölködéssel, nem „elkeserítő színvonalon”, nem „agresszív, a tárgyszerűséget figyelmen kívül hagyó módon” reagál arra, amit jobboldali politikai ellenfeleinek egy része produkál, hanem megdöbbenéssel, tanácstalansággal. És bizony vannak közöttük, akik rémülettel. Erre minden okuk megvan.
Szándékos politikai félrenézésről tanúskodik az olyan – az elnök részéről is megfogalmazott – állítás, hogy (baloldali részről) „a politikai ellenfél démonizálásáról” lenne szó. Nem démonizálás arra utalni, hogy a jobboldal jelentős részének láthatóan nincs kifogása sem az árpádsávos zászlók lobogtatása, sem az immár nyílt, utcai zsidózás ellen. Holott abban, hogy eddig fajultak a dolgok, súlyos felelősségük van mindazoknak, akiknek azellen sem volt kifogásuk, hogy a vezérük közel egy évtizede ad lovat a szélsőjobboldali reminiszcenciák hordozói alá a liberálisokra és baloldaliakra vonatkozó célzatos utalásaival, mint „idegenszerűek”, „genetikailag meghatározottak”, meg hogy „a baloldal immár másodszor ront rá nemzetére”. Az utóbbi vád azért kártékony, mert eltakarja vele, hányszor is rontott már rá nemzetére a jobboldal – többek között 1944-ben. A Kossuth téri zsidónévsorok készítőit, a kurucinfo neonyilasait ez az „eltakarás” szabadítja fel fokozatosan. Sok múlik azon, hogy hányan akadnak majd jobboldaliak, akik erre a „felszabadításra” nyíltan nemet mondanak.
Az „elkeserítő színvonalat” nem azok okozzák, akik ezeket a tüneteket szóvá teszik, hanem azok, akik produkálják.
A társadalom többsége azonban éli a maga életét, és őrzi a tisztességét. Vagy nem szavaz, vagy fogcsikorgatva az általa kisebbik rossznak tekintett pártra szavaz, és sokan vannak, akiket tiszta szívűeknek is nevezhetünk, mert indulatmentesen, kötelességérzetükre hallgatva szavaznak, mindegy, hogy melyik pártra. El fogják viselni a következő évtizedek lassú, visszaesésekkel járó fejlődését. Annál is inkább, mert ez azért még mindig jobb lesz, mint egykor a nyilasuralom és az azt követő pártállam.
