A dokumentumfilmes ítészek szerint sok a jó alkotás, kevés a díj
2007. február 5. (14. oldal)
Varga Klára
A holnap esti díjátadási ünnepségig a zsűritagok természetesen nem szeghetik meg hallgatási fogadalmukat, arra azonban megkérhettük Csillag Ádám filmrendezőt, a dokumentumfilmes előzsűri elnökét és a zsűri tagját, valamint Karátson Gábor festőművészt, a dokumentumfilmes zsűri elnökét, hogy általánosságban értékeljék a látottakat.
Eredetileg harminc filmet delegált volna a szemlére nevezett 140 dokumentumfilmből a zsűri a versenybe, az alkotások kiugró színvonalára tekintettel mégis negyven filmet juttattak tovább. Ebből harminckilencet vetítettek a Mammut termeiben versenyfilmként. Csillag Ádám kiemelte, hogy a látott filmekben nincs jelen, nem érzékelhető az a politikai szakadás, amely a rendszerváltozás óta életünk szinte minden területét áthatja. A filmek legfőbb nézőpontja az emberiesség, az empátia és a hitelesség. Mint mondta, a legizgalmasabbak azok a filmek, amelyek történetet mesélnek el, akár úgy, hogy a kamera együtt utazik a cselekvő emberekkel, akár utólag meséli el a film a történetet. Sok a családi film, közel az ötvenedik évfordulóhoz több „56-os vagy a forradalom időszakát érintő alkotást is láthatunk. Megjelennek a filmeken sérült emberek, a leszakadó rétegek, a tanyavilágban élő öregek. Egészében a mai magyar kultúra rendkívülien értékes szeletét képviselik ezek a művek az ítész szerint. A szemle folyamán felvetődött az is, hogy a mai dokumentumfilmek módszereikben, szerkezetükben sokat változtak az eltelt évek során. A szemle és a verseny azonban Csillag Ádám szerint nem alkalmas arra, hogy műfaji kérdésekről és azok határairól gondolkozzanak.
A filmrendező szerint nyolc-tíz olyan mű is akad a mezőnyben, amely díjat érdemelt volna, de ennyi díj még úgy sincs, hogy egyet menetközben ajánlott fel az esélyegyenlőségi minisztérium.
Karátson Gábor szerint is sok szép film és néhány ragyogó alkotás volt látható az erős mezőnyben. Legfőképpen az emberi szenvedés óceánja zúdult a filmekből a nézőre. A hétköznapi fájdalom: betegség, beteg szülők, sérült emberek, szegénység, s azután két speciális magyar szenvedés: az üldözött zsidóság és az ötvenhatosok történetei. Nem hiányzott a filmekből azonban a derű és a vidámság sem. Az „56-os művek nem is annyira azért érintették közelről a zsűri elnökét, mivel maga is részt vett a forradalomban, hanem azért, mert a tavaly őszi események tükrében sokan érezhetik úgy, hogy „56 nem puszta történelem: nem változott valójában semmi, ma is az történik, ami ötven éve. Karátson Gábor hiányolta a mezőnyből a mai és a klasszikus dokumentumfilmes témákat: a szociofilmeket, amelyek a gyári munkások, vidéki egyszerű emberek életéről szólnak, nem látott alkotást a gazdatüntetésekről, s számos más fontos, olykor drámai, mindnyájunkat érintő eseményről sem. Mintha felhőkakukkvárban ülnénk, a filmeket nézve mintha minden, ami megrázó, valamikor nagyon régen történt volna. Úgy tűnik – mondta -, a fiatalok szívesebben nyúlnak a múltbeli tragikumhoz, mint egy olyan hétköznapi témához, amely mondjuk egy mai gázszerelő életét mutatja be.
Csillag Ádámmal együtt ő is nyolc-tízre teszi azoknak a filmeknek a számát, amelyek alkotói díjra érdemesek, lesznek azonban, akiknek a teljesítményét oklevéllel ismerik el.
