Josef Polák: egy XX. századi életút Közép-Európában
2007. február 1. (15. oldal)
Új kiállítássorozat indult a Közép-európai Kulturális Intézetben Közép-európai életutak címmel. A tárlat Josef Polák életét mutatja be dokumentumok, fotók, képzőművészeti alkotások tükrében.
Ha a kiállítás képeire a tárlat megtekintése után visszagondol a látogató, kettőt bizonyosan fel tud idézni magában. Az egyiken a tárlat főszereplője hosszú ballonkabátban áll szemben a nézővel, s a kalapját fölemelve int neki. Jön vagy éppen távozik, vagy a távozót vagy az érkezőt köszönti? Éppen úgy lehetetlen választ adni e kérdésre, mint a másikra, amelyet a másik kép láttán tesz fel a tárlat szemlélője. Ezen a fotón ugyancsak Josef Polák látható, mégpedig kártyázóként, megkettőzött alakban. Ez a képtípus egyébként a XX. század művészetét megújító Marcel Duchamptól és az olasz futuristáktól egyformán ismerős, és még inkább költőivé teszi a kérdést: melyik figura az igazi, a dinamikus, derűsen mosolygó, vagy a vele szemben ülő, töprengő változat? S ha már kártyásról van szó: mi a tét, mire megy ki a játék?
Ha van a közép-európai kultúra XX. századi történetének jelentős képviselője, kinek sorsa az érem két oldalát az eszünkbe juttathatja, akkor az éppen ő, aki a monarchiabeli Prágában született zsidó családban, s aki élete utolsó éveiben, mielőtt eltűnt volna Auschwitz poklában, a megszállt Prágában létrehozta a Központi Zsidó Múzeumot. A két életszakasz között, mint Mónos Péter fogalmaz a katalógus előszavában (A férfi, aki önmagával kártyázott), tevékenysége „az első (1918-ban alapított) Csehszlovák Köztársaságban teljesedett ki… mégpedig a korábban német-ma-gyar kultúrájú Kassán, amelyet Márai Sándor művéből, az Egy polgár vallomásaiból ismerünk”.
A középkori műemlékek szerelmese, a cseh-zsidó mozgalom aktivistája a világháború éveiben véletlenül került a Felvidékre, s lett a Kelet-szlovákiai Múzeum igazgatója is az új államban. A gyűjtemények sorsáért aggódva fogadta el az ajánlatot, s maradt hivatalában egészen 1938-ig, a terület visszacsatolásáig. A helyzete nem volt könnyű, annak, amit az új hatalom várt tőle, az igazi kassai polgárok bizonyosan nem örültek. Tény azonban, hogy számos műemlék vagy értékes műtárgy akár el is pusztult volna nélküle, s az is tény, hogy több száz igen nívós képzőművészeti kiállítást rendezett, amelyek résztvevőit nem nemzetiségük, hanem a művek kvalitása szerint válogatta ki. Az is igaz viszont, hogy felvidéki pályafutását nem éppen dicséretes vállalkozással fejezte be: 1937-ben a prágai várban Régi művészet Szlovákiában címmel rendezett kiállítást, amelyről maga írta „a tárlat a kultúrpolitikai célnak és a népszerűsítő szándéknak is megfelelt. Az, hogy hasznára volt-e a tudománynak, miként a szervezők hirdették, más lapra tartozik.”
