2007. január 23. 8:59
Keresztes Lajos
A német uniós elnökség egyik kinyilatkoztatott célja, hogy megmentse a zátonyra futott uniós alkotmány ügyét. S ha ehhez a feladathoz a berlini kabinet számára rendelkezésre álló szűk félév kevésnek tűnik, ahhoz legalább elég, hogy menetrendet fogadtasson el a huszonhét tagállammal. A ma legvalószínűbbnek tartott forgatókönyv szerint a most kidolgozandó „útiterv” alapján a 2008-as francia elnökség véglegesítené az elfogadandó alkotmányszöveget.
Tanulságos az alkotmány ügyében a német kormány kommunikációs stratégiája is, mely az elmúlt hetekben elsődlegesen azzal foglalkozott, hogy óvjon a túlzott várakozásoktól. Berlin világosan felsorolta azokat az okokat, amiért nem szabad gyors eredményt remélni alkotmányügyben. Pl. a tavaszi francia elnökválasztásokat, ahol a legesélyesebb jelöltek egymással vetekedve elhatárolódnak az uniótól, s bírálják az alkotmányt. Hasonló, szinte feloldhatatlan nehézséget jelentenek az igen vontatottan haladó holland kormányalakítási tárgyalások is, ahol a felek szintén nem törik össze magukat, hogy az uniós alkotmány mellett kampányoljanak.
Ráadásul az is bizonytalan, hogy mit tartalmazzon az elfogadott alkotmány. Tovább folytassák-e a ratifikációt változatlan szöveggel, vagy egy rövidített, csak a közösség további működtetéséhez nélkülözhetetlen szöveget „zavarjanak” körbe a huszonhét fővárosban. Az alkotmánnyal eleinte az uniós polgárokat szerették volna az egyre inkább fáradó európai eszme mellett mozgósítani, megélhetővé kívánták tenni számukra Európát, az európai értékeket. Ma az EU – alapító tagállamaiban – példátlanul népszerűtlenné vált. Ezért a nagy ívű tartalmi viták helyett sokan úgy vélik, már csak a szervezet működőképességének megőrzése lehet az elfogadandó alkotmány célja.
Éppen ezért tanulságosak azok a kijelentések, melyeket a Focus hírmagazin hétfői számában Angela Merkel Karl Lehmannal, a német püspöki konferencia elnökével folytatott beszélgetésén lejegyeztek. A német kancellár az alkotmány kapcsán kijelentette, szívesen vette volna a keresztény gyökerek megemlítését. „Európának tovább kell foglalkoznia ezzel a kérdéssel” – fogalmazott Merkel. A kancellárasszony az interjúban ugyanakkor utalt arra a hozzájárulásra, amivel a zsidóság, a kereszténység és az iszlám gazdagította a nyugati kultúrát és úgy fogalmazott, „Európa nem keresztény klub” hanem „értékklub”. Ezekért az értékekért Európának késznek kell lennie harcolni.
Ezen szándékok tiszteletre méltóak. Ráadásul a pragmatizmust immár szinte egyetlen ideológiájává tevő CDU-nak sem árt időnként tisztázni viszonyát a nevében még szereplő kereszténységhez. Nem véletlen, hogy Joachim Meisner kölni érsek már a 2002-es választásokkor is javasolta a kereszténységre utaló C törlését a CDU nevéből.
A jelenlegi politikai konstellációban, mivel a kancellári szándék megvalósításának nincs számottevő esélye, Merkel óhaját legfeljebb jószándékú óhajnak érdemes tekinteni, mellyel, ha már az általános értékvesztést nem tudja feltartóztatni, legalább megemlíti, mit tartana ideálisnak. Persze azonnal felmerül: ha az elvek ennyire fontosak Merkel számára, akkor legalább kormányán belül tisztázhatná a kérdést. Nem véletlen, hogy ezekben a kényes ügyekben – mint pl. a török uniós csatlakozás kapcsán – a koalíciós béke érdekében sem törekszik a kancellárasszony álláspontjának tisztázására.
