2007.01.18., 2007. évfolyam, 3. szám
szerz: Buják Attila forrs: 168ra
cimkk: Centrum Párt, Kupa Mihály, politika
Ahogy a kampány végén sejteni lehetett: visszavonul a politikától a pártelnöki mezőny „nagy lazája”, Kupa Mihály. A szerepet, amelyet 2002-ben kitalált alakulata, a Centrum játszott – a táborlogikától elundorodók, a nagy pártok agresszivitásától riadók, az „apolitikus szelídek” összefogásának feladatát vállaló alkalmi választási pártocskáét -, tavaly a populár-konzervatív MDF vitte sikerre. De Kupa volt a mintaadó. 2006-ban az elnököt utolérte a felfedezők sorsa: mandátumközelbe sem jutott, miközben a hajdani önmagára már csak címerében emlékeztető MDF új tengerekre hajózik. A távozó pártelnök portréját rajzoltuk meg.
Ne feledjük, összeesküvőről van szó. A „nagy nemzedék” tagjaként, 1941-ben született Kupa tizenhét évesen, „58-ban Kádár János börtönében kezdi. Összeesküvés vádjával elítélik, ami eleve jelzi a korabeli politikai rendőrség reménytelen fantáziátlanságát. Összeesküvést feltétezni egy érettségi előtt álló, mégoly nagyszájú fiúról, aki melák termetével, csontos, busa fejével, cinikus beszólásaival első pillantásra kirí kortársai közül, enyhén szólva aránytévesztés. Lehet, hogy volt valami a rovásán, de nyilván nem az számított. Ahogy azt is csak sejteni lehet, hogy a brutális kamaszélmény (tíz hónapi sitt) nyomot hagyott hősünk karakterén, angyalföldies stílusán, ütemérzékén, a gyors beszédű médiaközgazdász-klán zsargonjától elütő blazírt fordulatain. „Hát ezt jól megszívták a kis északiak” – kommentálja fejét ingatva, amikor szóba kerül, hogy az észtek, egyetlen sovány tizeddel (3,1 helyett 3,2 százalék) kilógva a maastrichti „deficitkalodából”, nem vezethetik be az eurót.
Kupa politikai újítása az antipolitikus politikus. Taxisok, zöldségesek, kisegzisztenciák örök haverja, aki mindig „kimondja”, s kampányaiban közgazdászként nem ígér többet, mint egy kis összefogást, nyugisabb stílust (általában nyugalmat) az „ordasok között”. De térjünk vissza az ős-Kupához. A börtönből a Chinoinba, seregnyi „ellenforradalmár” javító-nevelő üzemébe vezet az útja, segédmunkás, szakmunkás, ám túl fiatal ahhoz, hogy „veteránként” megalkudjon a sorssal, vagy bekkelni kezdjen. Hat évet persze le kell húznia. „65 körül érkezik el a kádári „aki nincs ellenünk, velünk van”-politika arra a csúcsra, hogy kamaszfejjel „bekormolódott” hősünk a víz fölé kerüljön. Számos közbeeső állomás után 1975-ben már ő is pénzügykutatós (az intézet köztudomásúan a késő kádári, tétova reformkísérletek előszobája), 1984-ben pedig megnyílik előtte a PM kapuja is. Összeesküvés elfelejtve, felfedezik viszont sajátos, a közgazdasági fogalmakat emészthető formában tálaló televíziós előadókészségét. Neki kell bevezetnie a népet (naná, majd egy apparatcsik blamálja magát ilyen kétes üzenetekkel) a közvetlen, lakossági adózás és bruttósítás rejtelmeibe. Amiről akkor annyit sejtünk: adózni „nyugatos” dolog. Több, mint a primitív állami újraelosztás központosított rendszere. Ezzel is „beljebb vagyunk”. Azazhogy kijjebb – a blokkból. Kupa fordít a dolgon: az adóreform népművelő magyarázatával lesz ismert közszereplő.
Tudtuk, hogy „56 után ült, tudtuk, hogy életeleme a kamera, mégis meglepetést keltett a megjelenése az Antall-kormány második pénzügyminisztereként. Márpedig a tétova rabári sokkterápia-indítványok s a taxisblokád nyomán elszenvedett presztízsvesztés után az életvidám Kupával próbálkozott Antall, aki 1990 tavaszán még úgy mutatta be első kormánya mosolytalan, nemzeti gondoktól terhelt, varjúseregletre hajazó minisztereit, hogy valamennyien nős emberek, komoly családapák, és főként: egyikük sem volt párttag.
Kupa laza figurája, hányaveti argója élesen kirítt a nemzeti felelősség fekete seregéből. Már azt is furcsállottuk, ahogy gazdasági kilátásainkat definiálta a riporternek. „Idén megkapaszkodunk – mondta -, aztán ssssssss (itt a felszálló jetek hangját intonálta, s ívüket mutatta tenyerével), így startolunk fölfelé.” Írásunk címét levélírónktól kölcsönözzük (lásd Levélhullás rovatunkat), aki úgy határozza meg Kupa szerepét, mint akinek volt mersze szakmai megfontolásból közgazdászként ellentmodani. Ki is suhant a kormányból a következő pártválságot (Csurka-támadás) követően, s talán meg is sértődött. Egyébiránt mindvégig úr volt: az egyik éjszakai költségvetési szavazáson tanúja voltam, ahogy fáradtan igent bakizott egy ellenzéki indítványra (ötvenmillió plusz egy szimfonikus zenekarnak), majd észrevéve a tévedést biccentett, s helybenhagyta. Nyilván a borászat iránti olthatatlan vonzalma vezetett oda, hogy előbb „91-ben (majd „98-ban függetlenként is) képviselővé választották Hegyalján, a Londonba távozó Németh Miklós választókerületében.
2002-ben, Orbán bukásakor virradt fel Kupa politikai napocskája. (Logójuk narancssárga nap.) A két óriás blokk küzdelmében, surranópályán jelent meg az üdítően semleges (és üdítően semmitmondó) Centrum, amely afféle parlamenti lökhárító, politikai cordon sanitaire képzetét keltette a szavazóban. A számos apró roncsból, töredékből (Bartók-féle pszeudo-KDNP, a parlamenti patkót a rendszerváltás óta rohamozó Gyenesei-féle somogyi magánpárt, az MDNP s nem utolsósorban a Kupa Mihály baráti kör) hevenyészve összeszervezett, mikroköltségvetéssel üzemelő Centrum a kampány végfázisában meglepő közvélemény-kutatási tüneteket produkált. Néha mondták ugyan: már négy százalékon áll. Ki figyelt erre? A két nagy óva intette táborát a meddőhányós szavazástól. Kupáék mégis derekasan öszszekaszáltak négy százalékot, de ötig nem jutottak el. A jobboldal seregnyi fantasztikus okot sorolt elő veresége magyarázatául. (Csalás, izraeli légihíd, választásnapi mozgósítás.) Az egyik Kupa Centrumának két forduló közötti „árulása” volt. Maga az elnök lelkiismereti szabadságra küldte dezintegrált táborát, amely úgysem alkalmazkodott volna semmiféle ukázhoz.
A magyar választástörténet bizarr krónikájához tartozik, hogy a köztársaság kikiáltása óta a „pártóriásokhoz” képest mikroköltségvetéssel gazdálkodó Centrum az egyetlen magyar párt, amelyet a „törvényben engedélyezett kampányköltség túllépése címén” utólag megbírságolt a hatóság. „Bementünk, Kupa morózus volt. Kértük a számlákat, benyúlt valami szekrénybe, odavágott elénk kazalnyi gyűrött papirost. „Csesszétek meg” – mondta, és kizavart. Minimálisan túllépték a keretet. Nem volt mit tenni, ki kellett szabni azt a büntetést” – meséli a hivatalnok.
A két választás között – a választási pártok belső logikája szerint – szét is hullott a 2002-es Centrum. Kupa nem ambicionálta az ügyvitelt, az MDNP „visszaegyesült” az MDF-be, Gyenesei megtért balra. A megszoruló MDF pedig – menekülő útvonalként, s önálló ötlet híján – a felkért elemzőcég által javasolt kupai stratégiát követte: elállta a Centrum elől a napocskát, a szűköcske kis centrumot. Hátha.
Az elnök tavasszal már sejtette: csak becsületből indul. Pártjának akciórádiusza – szervezettség, pénz híján – Veresegyház és Göd térségére szűkült. Veresegyházi kampányzáróján nem is tett lakatot a szájára. „Ennél mocskosabb, aljasabb kampánnyal nem találkoztam a rendszerváltás óta” – mondta, és volt némi igaza. Kupa amúgy nem tartozik a nagyotmondó politikusok közé. „A programunk? Szóval az egy kicsit lopott, ha szabad így mondanom, mert van ilyen az osztrákoknál, finneknél is…” „Soha nem szerettem a teátrális dolgokat, van elég teátrális politikus, nem kellek ehhez én.”
Most, hogy visszavonul, szabadabban engedhet kritikai hajlamának. „Mindenki ígért. Na de, most eljön az igazság órája – mondta nyáron, de a szurka mögött inkább patrióta idegesség van, mint terméketlen cinizmus. – Épp most nincs összefogás, az ember ettől megőrül. Jó, a kormánynak kell cipelnie a terhet, ő a felelős. Elfogadom. De hát ez mégis nemzeti ügy, a szó nemes értelmében.”
Mellesleg megvan az a kínos képessége, ami a pénzzel sokat foglalkozó, szkeptikus, fejben mániákusan „költségvető” politikusok sajátja. Mindenben képes meglátni a hiányt. „Öreg taxisofőr haverommal jöttem a múltkor – meséli. – Elégedett volt, hogy csinálják az utcát, kátyúznak és köveznek. Én meg mondtam: ne örüljön. A deficitet rakják ki az útra. Meg kell egyszer fizetni.”
Kapcsold cikkek:
