Gyerekkora óta az elnökségről álmodik, mégis lehet, hogy a túlzott akarásba bukik bele Nicolas Sarkozy, a francia konzervatívok elnökjelöltje. Sarkozy megállíthatatlan, mindent akar, de olyan, mintha akarná mindennek az ellenkezőjét is. A többség csodálattal figyeli akaratát, de megrémül rámenősségétől. Képregényekről, pólókról, táskákról mosolyog, óvszereken üzen és miközben a francia egységet testesítené meg, a végletekig megosztja az országot.
Vonzás
Sarkozy a karizmatikus, Sarkozy a tabudöntögető, Sarkozy az autoriter, Sarkozy a kis Bonaparte, Sarkozy a határozott, Sarkozy a konzervatív, Sarkozy a neoliberális, Sarkozy az agresszív, Sarkozy a törpe – szinte minden elképzelhető jelzőt ráaggattak már Nicolas Sarkozy francia belügyminiszterre. Lehet, hogy egyetlen dolog marad csak ki az életéből, pont az, amire a legjobban vágyik, amire 15 éves kora óta feni a fogát. Könnyen elképzelhető, hogy sosem lesz elnök.
Sarkozyt vasárnap jelölte a posztra a jobbközép UMP kongresszusa, örömre azonban semmi oka. Hiába volt ő az egyetlen jelölt, hiába jósolt neki mindenki a párton belüli széthúzás ellenére is 90 százalék fölötti eredményt, még a párttagok 70 százalékának szavazatát sem kapta meg. Külön megalázó, hogy a szintén párttag Dominique de Villepin kormányfő csak bekukkantott, Jacques Chirac elnök pedig egyszerűen el sem ment a kongresszusra.
Pedig Sarkozy szinte kétségbeesetten akarja az elnöki széket. „Én nem elnök akarok lenni. Nekem elnöknek kell lennem” – nyilatkozta, de hiába küzd a posztért foggal-körömmel, győzelme korántsem biztos.
„Látott minket hálóingben”
A problémák gyökere egészen Sarkozy politikai karrierjének kezdetéig, az 1980-as évek legelejéig nyúlik vissza. A most 56 éves, Párizsban született Sarkozy, vagy ahogy a franciák becézik, Sarko akkor robbant be a politikába, mint minden idők legfiatalabb olyan politikusa, aki – a városi tanácsosság után – nagyváros polgármestere lett.
Az elkötelezett gaulleista Sarkozy Párizs egyik külvárosát csípte meg, méghozzá a francia főváros egyre növekvő hatalmú polgármesterének támogatásával, aki történetesen Chirac volt. Sarkozy annak ellenére kedvenc lett, hogy messziről elkerülte a francia politikai elitképzőt, a Ecole Nationale d”Administrationt, ráadásul hányattatott sorsú bevándorló családból származott, apja magyar, anyja görög zsidó volt.
Politikai karrierjének kezdete óta legendák övezik az alakját, ezek közül az egyik leghirhedtebb szerint azért volt jó a viszonya Chiraccal, mert csapta a szelet lányának, nem is esélytelenül, bár végül a kapcsolatból semmi nem lett. 1995-ig többé-kevésbé zavartalan volt a két politikus együttműködése, akkor azonban Sarkozy elkövette azt a hibát, hogy Chirac ellenfelét támogatta az elnökjelöltségért folyó versenyben. Chirac ennek ellenére nyert, de sosem bocsátotta meg Sarkozynek az árulást.
Sarkozy átállása nem véletlenül érintette érzékenyen Chiracot. A legbelsőbb körhöz tartozó Sarko ugyanis mindenbe be volt avatva. „Látott minket hálóingben” – hüledezett egy alkalommal Chirac lánya. Mivel Chirac elnök lett, Sarkozynek eleinte mellőzés jutott, majd ahogy kezdett tekintélyt szerezni magának a gaulleista jobbközépen, úgy került egyre inkább újra az elnök látóterébe, aki 2002-ben bevette a kormányba: ha már megállítani nem lehet, akkor legalább legyen szem előtt.
A szemébe mondja Chiracnak, ha kell
Sarkozy egyik tanácsadója szerint az elmúlt négy év olyan volt számára, mintha Chirac betette volna a szekrénybe. Igaz ugyanakkor az is, hogy kétszer megcsípte a belügyminiszterséget, egy rövid időre a pénzügyeket is, de keresztülverte a chiracista UMP-n azt is, hogy válasszák elnökké. Most pedig már azzal kérkedik: ő vette egyedül a bátorságot, hogy kritizálja az elnököt.
Taszítás
A tavasszal esedékes választásokat közelről figyelők szerint azonban Sarkozy nem úszhatja meg Chirac bosszúját. Ha az elnök rábeszéli valamelyik közeli emberét (például Villepint vagy Michele Alliot-Marie védelmi minisztert), hogy induljon el ellene, akkor Sarkozy álmai gyors véget érhetnek.
A francia jobboldali szavazótábor ugyanis megosztott, Jean-Marie Le Pen szélsőjobbos vezér 12 százalékon áll, de 2002-ben 6 százalékos előrejelzés után ért el 17 százalékot az elnökválasztáson. Sarkozy szavazótáborát gyengítheti a centrista François Bayrou is, aki 8-9 százalékot gyűjthet be az elnökségért folyó versenyben. Egy chiracista induló akár meg is pecsételheti Sarkozy sorsát a baloldalt szinte egyedül uraló Ségolene Royallal szemben.
De nem lehet nyugodt Sarkozy akkor sem, ha Chirac hívei nem vállalják a nyílt konfrontációt. Chirac döntött már el választást úgy, hogy egyszerűen csak kihátrált a jobboldali jelölt mögül. A legendák szerint Giscard d”Estaing 1981-ben azért bukott el a szocialista Francois Mitteranddal szemben, mert Chirac nem nézte jó szemmel jelöltségét, és nem támogatta.
Ráadásul Chirac sokak szerint nyílt háborút indított Sarkozy ellen azzal, hogy szokásos újévi köszöntőjében kiállt a Sarko által támadott szociális vívmányok mellett, illetve nagyszabású ötéves adócsökkentési programot hirdetett, hogy visszaszerezze a saját maga és a kormány tekintélyét. A kabinetnek ugyan még tagja Sarkozy, de Chirac már pedzegeti, hogy fel kéne állnia a miniszteri székből az elnökjelöltség miatt.
„Nem elég nagy”
A sikerpropagandára és lehengerlő stílusra játszó Sarkozy szempontjából nem jó előjel az sem, hogy a közvélemény szemében is problémás figura. „Hiperaktív, ambiciózus, keményen dolgozik, munkamegszállott” – sorolta erényeit egyik életrajzírója. Mások azonban felhívják a figyelmet arra is, hogy hiába csodálja a franciák nagy többsége munkabírásáért, elszántságáért és magabiztosságáért, mégsem lelkesednek érte, sokan pedig kifejezetten ijesztőnek találják. Erre utal az is, hogy míg a közvélemény-kutatásokban rendre ő a legnépszerűbb vagy második legnépszerűbb politikus, az emebrek nem tudják összehozni a nyugodt erő képével, ami Royal nagy előnye vele szemben.
Jól jellemzi Sarkozy visszás megítélését az is, hogy még a korrekt tájékoztatásra kényesen ügyelő BBC is megengedte magának, hogy azt írja róla: ajándék a karikaturistáknak. Kétségtelen, hogy minden hatalmas feltünést kelt – legyen az akár önéletrajza, az arcképével díszített táskák vagy a szlogenjét sújkoló óvszerek és frizbik -, ami összefüggésbe hozható vele. Ugyanakkor nem véletlen, hogy a Sarkozyt kifigurázó képregény eladási csúcsokat döntögetett. „Sarko túl kicsi, fizikálisan és spirituálisan is. Túlságosan megosztó, túlságosan ideges, túlságosan törékeny és még csak nem is egy kiköpött francia” – fitymálta le Chirac egyik tanácsadója.
Impulzivitása pedig visszaköszön politikai megítélésén is. Sarkozy amiatt támadja Royalt, hogy sok fontos kérdéshez nem ért, nincs véleménye, az ő szemére pedig pont azt vetik, hogy túl sokmindenben domborít. Egyszerre ígéri a túlterhelt francia szociális rendszer reformját és egyes szociális juttatások bővítését. Egyszerre ígér liberális és protekcionista gazdaságpolitikát, egyszerre híve a pozitív diszkriminációnak és a bevándorlás visszaszorításának.
Jellemző példa, hogy míg hónapokig fasisztoid despotának kiáltotta ki a baloldal, mert csőcseléknek nevezte a 2005-ös külvárosi zavargásokban résztvevő rendbontókat, addig egyike volt azoknak is, akik – legalábbis eleinte – ellenezték a fejkendő tilalmát. Miközben Amerikabarát politikát ígér, az iraki háborút ellenzi. A törököket nem látná szívesen az EU-ban, de egyetértett a mecsetépítések állami támogatásával. Mentalitását tükrözi választási jelszava is: „Minden lehetséges”.
Nem látja még a végét
Sokan azt várják a megosztó személyisége ellenére is meggyőző népszerűségű Sarkozytől, hogy miután remek érzékkel építette fel magát és vette át az UMP vezetését, véget vet a lejárt szavatosságú chiraci politikának. Marcel Gauchet francia politológus szerint azonban könnyen rajta veszthet különbözni vágyásán. Gauchet szerint „Sarkozy se nem ortodox gaulleista, se nem chiracista. Volt egy pont, amikor úgy tűnt, egyfajta francia thatcherizmust testesít meg, de mostanra meg átcsapott valamiféle szociális gaulleizmusba. Eldönthetetlen, hogy ki is ő valójában”.
SálingGergő
[origo]
