Forrás: MNO

Bródy János szerint Pokorni Zoltán kivételével az egész Fidesz-kormányt börtönbe kellett volna zárni

2007. január 10. (6. oldal)

Tóth Gy. László

Mit szeretnének valójában a Szeretem Magyarországot Klub tagjai?

A mozgalom szervezői állítólag nem bírják tovább elviselni az ország megosztottságát. Geszti Péter, az SZDSZ volt aktivistája hangulatváltozásban reménykedik. A Professzorok Batthyány Körének elnöke, Náray-Szabó Gábor azt mondja: „megosztott népnek nincs jövője Európában”. Ezért ő már csatlakozott is az Országos Civil Fórumhoz. Nem az a baj, hogy Náray-Szabó idézett mondata közhely, de ráadásul nem is igaz. Minden tájékozott ember tudja, hogy például Ausztria, Svájc és a Benelux országok politikai-ideológiai, etnikai és vallási téren is megosztottak, ám ez egyáltalán nem veszélyezteti az ott élő népek jövőjét. A szellemi népfront kezdeményezői egy új morális rendet szeretnének.

Solymosi Frigyes akadémikus szerint az MSZP szociáldemokrata párt, a jelenlegi kormánytagok már nem voltak az MSZMP vezetői, legfeljebb KISZ-esek. Ezért a jobboldalnak be kell fejeznie a háborúzást. Kár, hogy az akadémikus elfelejti megemlíteni, hogy ezek a KISZ-esek ugyanolyan alacsony erkölcsi és intellektuális színvonalon állnak, mint kommunista elődeik. Az SZDSZ-es szellemiségű Somogyi Zoltán, a Political Capital igazgatója úgy gondolja, az értelmiségiek öszszefogása a nyugati demokráciákban természetes, mert „ott az egymással szemben álló demokratikus pártok is összezárnak a szélsőségekkel szemben”. Szerinte a magyar művészvilágban ezzel a szervezettel megjelent a „nyugatias érték- és érzésvilág”. Nyilván ennek volt az előszele Bródy János 2000-ben megfogalmazott (és később letagadott) véleménye, amely szerint Pokorni Zoltán kivételével az egész Fidesz-kormányt börtönbe kellene zárni (lásd az Udvarhelyi Híradó 2000. május 9-én közölt interjúját).

Ezt mint független értelmiségi mondta. Most meg a békés, csendes többségre hivatkozik. Fábry Sándor felhívta Geszti Pétert, és azt ajánlotta: hozzanak létre egy vitaklubot. Addig is beindítottak egy levelezőlap-küldő akciót. Huszonötezer képeslapot gyűjtöttek, ezek az Erzsébet téri volt buszpályaudvar épületében megtekinthetők. A levelezőlapok íróinak egy jelentős része indulatos. A zavarba ejtő színvonalú kiállításon megtudhatjuk, hogy Klári nemcsak Magyarországot szereti, de a miniszterelnök urat is. Akad, aki Isten áldását kéri Gergényire…

A kényszeresnek tűnő magyarázkodások ellenére az egész megmozdulás nem tűnik túl hitelesnek, hiszen a most egymás nyakába boruló, fátyolos tekintetű művészek nemrégiben még egymást ócsárolták. Nem képmutatás ez így? Nem hazugság? Nem kellene előbb legalább egy kicsit koptatni a damaszkuszi út köveit? Nem nevetséges ez a levelezőlap-küldő akció? Miben különbözik ez a médiumok betelefonálós műsoraitól, ahol ugyancsak a csendes többség megtestesítőire várnak, de valójában csak a buta exhibicionisták jelentkeznek?

A csendes többségnek ugyanis éppen az a jellemzője, hogy soha nem küld értelmetlenül képeslapot, mert egyetlen politikusnak vagy médiasztárnak sem hisz. Az egész kezdeményezés átgondolatlanságára utal, hogy öt alapító máris kilépett, mert úgy ítélték meg, hogy az eredetileg független mozgalom túlságosan közel került a kormánypártokhoz. A politika pedig kivár, mert Trója óta mindenki tudja, hogy mekkora kockázatokkal jár a falovak elmozdítása.

Az általánosítás veszélyeiről

(Válasz Náray-Szabó Gábornak)

Hazudtunk, hogy lophassunk címmel tette közzé meglepő gondolatait Náray-Szabó Gábor, a Professzorok Batthyány Körének elnöke. Miután bevallja, hogy közvetve hitet tett a Kádár-rendszer mellett, nem küszködik apró ecsetvonásokkal, rögtön megrajzolja az egész képet: „Egy-két konok és perifériára szorított bajkeverő kivételével tízmillió ember emlegette, hogy a Kádár-Aczél-rezsim elfogadható, és ha nem ugrálunk, kaparhatunk valamit. (…) Így vagy úgy mindenki megkötötte a maga kis alkuját, ami általában tisztességtelen volt, mert a kényszer szülte.”

Ha komolyan vesszük a megállapításait, akkor el kell fogadnunk tényként, hogy a kommunista hatalomgyakorlók tevékenységét lényegében tízmillió kollaboráns segítette. Érdekes, és persze nem véletlen, hogy ez a rendkívül primitív helyzetleírás rendszeresen felbukkan: hol a baloldalon, hol a jobboldalon. Mint a Kádár-korszak egyik túlélő tanúja, határozottan állítom, hogy Náray-Szabó Gábor téved. Hogy tízmillió ember mit emlegetett, azt nem tudom, mert ekkora reprezentációs mintával én még soha nem találkoztam. Azt viszont tudom, hogy az én környezetemben szinte senki sem volt, aki hazudott és lopott. Azt persze nem tudhatom, hogy a szerző milyen szubkultúrában szocializálódott.

Ettől függetlenül: honnan veszi magának az erkölcsi alapot és a bátorságot bárki, hogy becsületes, magyar családokról ilyen lesújtó, gyalázatos ítéletet mondjon? Egyáltalán: kicsoda ő, és hogyan mer ítélkezni élők és holtak fölött? És kinek a nevében teszi mindezt? Magyarországon családok százezrei őrizték évtizedeken át a nemzeti, polgári és keresztény értékeket. Közös múltunkat. Közülük ma már sokan nem élnek. Náray-Szabó Gábor véleménye nyilvánvaló halottgyalázás. Tisztességes, becsületes emberek emlékének a bemocskolása.

A mindenre kiterjedő hamis általánosítás ráadásul mindig az MSZP és az SZDSZ aktuálpolitikai céljait szolgálja. A hajdani ifjúkommunisták szerint „mindenki KISZ-titkár volt”. Gyakran emlegetik azt az ócska hazugságot is, amely szerint fiatalkorában minden rendes ember baloldali (értsd: kommunista) volt. Ha ezt volt kommunistáktól halljuk, akkor ez rendben van: legalább tudjuk, hogy miért mondják. De miről beszél a szerző? Négy évtized alatt valóban nagyon sokan korrumpálódtak és kollaboráltak. De mindenki? Ezt azért nem hiszem. Gyerekkoromban nagyon sok tisztességes és becsületes embert ismertem, akik közül senki nem volt sem kommunista, sem kollaboráns, sem tolvaj. Igaz, nem volt hétvégi bodegánk meg Trabantunk sem, de ez utóbbiról már akkor is tudtuk, hogy valójában nem autó, hanem a Stasi bosszúja.

Emlékeim szerint a párttagok nagy része a paraszt származásúak köréből került ki. Ők azok, akik a városok vonzáskörzetében lévő környékbeli falvakból és tanyákból indulva lettek első generációs városlakók, majd később értelmiségiek. Ezt a folyamatot írták le sokan társadalmi mobilizációként. Nem akarok Náray-Szabó hibájába esni, ezért azt nem állítom, hogy minden paraszt származású, első generációs városlakó párttag lett. Az akkori helyzetről azért sokat elárul egy ifjúkoromban hallott mondás, mely szerint városi ember nem lép be a pártba, és nem megy el rendőrnek sem. A társadalomtudományokkal foglalkozók többsége akkoriban elmélyült a tudományos szocializmus, a marxizmus-leninizmus és a Szovjetunió történetének lázas kutatásában. Nagy részük kitartóan kereste az állampárt és a KISZ kegyeit. Annyi megalkuvást, jellemtelenséget és aljasságot sehol nem tapasztaltam, mint a karrierre vágyó humán értelmiségiek között. Miután itt a tudásnak nincs egzakt fokmérője, így aztán bárkiből lehet tekintélyes akárki, tanár úr, médiasztár vagy éppen professzor. Ezek az emberek ma vagy az egyetemeken, vagy a médiumokban egzisztálnak. Nem szívesen írok neveket, de sokszor szinte nevetséges, hogy milyen alacsony intellektuális és erkölcsi színvonalú emberek jelennek meg rendszeresen a nyilvánosság előtt. Tisztelet a kivételeknek!

Nem örülök, hogy erre az írásra reflektálnom kellett, de úgy érzem, elhunyt családtagjaim, barátaim, ismerőseim és a hozzájuk hasonló ismeretlenek emléke kötelez.

Spiró György vallomása

„Jönnek a dúlt keblű mélymagyarok megint, / fűzfapoéták, fűzfarajongók, jönnek a szarból, / csönd van. Senki se pisszen. Alantról / kevéske hűlt költő csontujja int. / Ó, ha gyilkolni szabadna újra, / csámcsogva, hersegve szívnák a vért – / miért is? Ki tudja. Trianonért? – / mered pár utcanév pici csontujja. / Ez olyan klíma: itt folyton beborul, / ez rendben van, de szégyen, szégyen, szégyen, / hogy mindenki kussol, hogy mindenki fél, / és nekünk kell jönnünk, pár csenevésznek, / hogy bebizonyítsuk, / nem csak a szemetek tudnak magyarul.”

(Jönnek című vers, 1987)

„Ami a verset illeti, alaposan megvizsgáltam a botrány után, és jelenthetem: nem zsidó vers. Semmi nincs benne, csak magyarságtudat. Aki lezsidóz érte, az náci. Sajnos, ha Magyarországon valaki a náci tendenciák ellen fellép, az egyesek szemében nem lehet magyar, csak »idegen«, például zsidó. Ez beteg, elvakult reagálás.” (Szombat, 2006. május)

Ez valóban „beteg és elvakult reagálás”.

Trianon

Évtizedek óta hallgatjuk az ostoba magyarázatokat, miszerint az Európai Unión belül majd megoldódnak az etnikai és kulturális problémák. Most EU-tagországként szembesülünk az igazsággal: a szintén uniós Szlovákiában egyre nehezebb a magyar kisebbség helyzete, a megoldásnak még csak a körvonalai sem látszanak. Románia még tagja sem volt a szervezetnek, de máris közölte: a területén élő magyarok nem kaphatnak sem kulturális, sem területi autonómiát. A cinikus, magyarellenes romániai elit tagjai valószínűleg kissé visszafogottabban viselkednének, ha nem számíthatnának Magyarországon tevékenykedő szövetségeseikre, a proletár internacionalizmus szellemi utódaira és a neoliberális Eörsi Mátyásokra. Az egész kérdéskörrel kapcsolatban rendkívül árulkodó a balliberálisok Trianonhoz való viszonya. Lendvai Ildikó szerint nem kell Trianon-emléknap. Fodor Gábor az „önmagába forduló és katasztrófába vezető” nacionalizmustól fél. Horn Gábor szerint egyébként is túl sok az emléknapunk, nem ez a megoldás.

Egyre nyilvánvalóbb, hogy a posztkommunista szocialisták és a neoliberálisok szerint: Trianon és következményei feledésre ítéltettek.

A szerző politológus

Comments are closed.