2007.01.15., 2007. évfolyam, 2. szám
szerző: Gábor György forrás: 168óra
cimkék: CEDAW, Morvai Krisztina, rasszizmus, sírrongálás, vélemény
A karácsonyi ünnepek közvetlen elmúltával a Pécs belvárosában álló zsinagóga falára a minap ismeretlen kezek horogkereszteket, valamint Hitlert és Szálasit dicsőítő feliratokat pingáltak.
Horogkereszt a jászkarajenői zsidó temetőben A rendőrség ismeretlen elkövetők ellen indított eljárást. Valójában azonban ismerjük őket: ugyanazokról van szó, akik hol Franciaországban vernek szét és gyaláznak meg egy-egy zsidó temetőt, hol Németország valamelyik városában vagy épp Budapesten – kulturális egyesületként bejegyezve – masíroznak karszalaggal, fekete egyenruhában. Hol pedig Moszkvában félemlítik meg az istentiszteletre gyülekező zsidó híveket, hol az „Indul a vonat Auschwitzba” csasztuskával üvöltik teli a futballpályák környékét. Ismerjük honlapjaikat, amelyek olvashatóak magyarul és angolul, németül és oroszul, olaszul és szlovákul, a világ szinte valamennyi nyelvén.
Megvetésre méltó szörnyetegek, akik arra figyelmeztetnek (a törvényhozókat és a hatóságokat, a politikusokat és a hétköznapi embereket), hogy az antiszemitizmus több mint hatvan évvel a vészkorszak után is virulens szerte a nagyvilágban.
Magyarország nem vált szalonképtelenné a pécsi gazemberek miatt, helyesebben nem ettől válik (válhat) szalonképtelenné. Sokkal inkább attól, hogy egy állami egyetemen oktató, amúgy évekig az ENSZ egyik emberi jogi bizottságában tevékenykedő, emberi jogi aktivitásáról méltán ismertté vált közszereplő immár a legnyíltabb formában, minden további nélkül hirdeti, hirdetheti rasszizmusát, antiszemitizmusát. Nem Morvai Krisztina az érdekes itt, aki egyáltalán nem önmagáról megfeledkezve, ellenkezőleg, önmagát kiteljesítve osztja meg a közzel világképét, amely „magunkfajtából” és „magukfajtából” áll. Nem az kelti fel elsősorban a figyelmet (legfeljebb egy „magasan kvalifikált” hazai egyetemi oktató felkészültségéről árulkodik), hogy a jogásznő már ezt megelőzően a cionizmus fogalmát nagyjából a brezsnyevi-biszkui-komócsini terminológiai értelemben használta, kvázi szitokszóként, ócska kis denunciációként, ám az ideológiai-politikai kompromittálás eltökélt szándékával avégett, hogy az ENSZ-nek a nők hátrányos megkülönböztetése ellen küzdő CEDAW-bizottságában ellehetetlenítse az új magyar küldöttet. Mindenesetre az ENSZ mai állapotát jelzi, hogy Morvai sikerrel abszolválta a feladatot, ugyanis – jóllehet a világszervezet 1991-ben visszavonta a Szovjetuniónak még 1975-ben beterjesztett határozati javaslatát, amely a cionizmust rasszizmusnak és a faji megkülönböztetés egyik formájának mondta ki – egyes körök számára a szó változatlanul félelmet kelt. Ha másért nem, hát azért, mert akire mondják, az legalábbis zsidó.
Nem is az az érdekes, hogy valaki a „magukfajta” és a „magunkfajta” dualisztikus szembeállításában a másikról (a „magukfajtáról”) mint „égbekiáltó arcátlanságokat” terjesztő, a „magunkfajtát” „saját hazájában cselédnek”, „megtiprandó” és „besározandó szolgának” tartó, s vele „romlott húst” (?) etető „primitív” lénynek tekinti, aki „színvonaltalan szennylapjaival”, „tehetségtelen” és „kártékony tollforgatóival” „kiszolgálja a hazugságkormányt”.
A „magukfajta” ellenében felhozott vádak jól ismertek, hiszen a durva ókori zsidóellenes írásokkal polemizálva az ilyen és ehhez hasonló rágalmakból állított össze egy csinos kis regiszterre valót már az antikvitásban Josephus Flavius. Később ugyanezek a démonizáló vádak és előítéletek – hazugok, arcátlanok, idegenszívűek, kútmérgezők, a sátánnal cimborálók, megvetésre méltók, másokat lenézők és becsapók, idegen érdekekért munkálkodók, a gonosz hatalom elvtelen kiszolgálói stb. stb. – ismétlődnek a késő antik és középkori kereszténység teológiai antijudaizmusában, majd a faji alapon szerveződő antiszemitizmusban is.
Morvai Krisztina „magukfajtázik” Önmagában még az sem lenne probléma, hogy Morvai nyíltan és egyértelműen faji alapokra helyezte antiszemitizmusát (azaz esetében nem a hitvilágot érintő antijudaizmusról van szó), hiszen aligha valószínű, hogy – teszem azt – írásának címzettje, Várkonyi Tibor nyilvános konfesszió formájában vallotta volna meg hitét Morvainak. Kérdés persze, hogy milyen rasszjegyek alapján minősít az emberijog-védő jogásznő: a „zsidó az, akit én annak tartok” tradicionális vélekedéséről van-e szó, avagy a szépemlékezetű Stürmer boszorkányos kézügyességű karikaturistáinak antropológiai megfigyeléseit hasznosítja magvas téziseinek megalkotásakor?
Az igazi probléma egészen más: jelesül az, hogy egyetemi oktatóként, az ország első számú tudományegyetemének tanáraként, neves közszereplőként minden következmény nélkül mondhat immár bármit.
Nem a sírrongálók vagy a falra firkálók veszélyeztetik az ország méltóságát, hanem az az értelmiség, amely ilyenkor hallgat, s nem emeli fel a szavát. Emlékezzünk csak: a készülőben lévő „gyűlöletbeszéd-törvényt” sokan éppen arra hivatkozva utasították el, hogy a szólásszabadság elvét sértené egy ilyen kodifikáció. Ellenben minden ehhez hasonló esetben a társadalom egészének kellene hallatnia a hangját, világossá téve, hogy egy egészséges demokráciában tűrhetetlen és elfogadhatatlan a gyűlöletbeszéd, s persona non gratának minősül az, aki rasszista, antiszemita nézeteknek ad hangot. Hiszen az, hogy egy bírósági végzés mit mond antiszemitizmusnak (kit nevez antiszemitának), nem azonos – nem is lehet azonos – azzal, hogy a racionális közgondolkodás és közbeszéd konszenzuális (eszmetörténeti, kifejezés- vagy viselkedésbeli stb.) alapokon mit (kit) tart ugyanennek. A társadalmi kontroll nem függesztheti fel önmagát a bírósági gyakorlat vagy eljárás büntetőjogilag releváns, de morális szempontból nemegyszer irreleváns rendje mögé bújva.
Hol vannak hát a jogvédők?
Hol vannak a civil fórumok hangadói, akik máskor elsőként sietnek véleményüket megismertetni a társadalom egészével?
Hol vannak a hagyományos értékeikre oly büszke egyházak (különösképp, hogy Morvai idézett irományában öntudatosan hivatkozik görög katolikus pap nagyapjára), „a társadalom kiemelkedő fontosságú, értékhordozó és közösségteremtő tényezői”?
Hol vannak azok a jobboldali értelmiségiek, akik számára a konzervativizmus nem a történelem szemétdombjára való nézetek és vélemények revitalizációját jelenti, s akik személyükben, állampolgárságukban, vallásukban és világnézetükben érezhetik sértve magukat az efféle hang hallatán?
És talán a legfontosabb: vajon megszólal-e egyetemük integritásának védelmében a rektor és a dékán, akiknek azt is érzékelniük kellene, hogy a docensnő óráját egészen biztosan „magukfajta” hallgató is látogatja, akinek tán már nincs is köze a zsidó valláshoz, de akit faji alapon épp az imént alázott meg a kar oktatója?
Pedig meg kellett volna (meg kéne) szólalni. Jó lett volna, ha a trágárkodó jogásznőt – legalább görög katolikus nagyapjára való tekintettel – valaki felvilágosította volna arról, amit a Rómaiaknak írott levelében (11:18) Pál apostol ekképp tett egyértelművé: „Ha kérkednél, tudd meg: nem te hordozod a gyökeret, hanem a gyökér téged.”
Jó lett volna a rasszizmusát nyíltan hirdető elkötelezett emberi jogi harcosnak elmondani, hogy a „két fajta” valójában egy: az Örökkévaló teremtményeiként a „magukfajta” és a „magunkfajta” egyaránt imago Dei, Isten képmása. Zsidóság és kereszténység nem fajukban („fajtájukban”) elkülönülő entitások, hanem az egy emberiség két útja, az üdvözülés két lehetősége. Két nép, amelyek – tetszik, nem tetszik – egyszerre és együtt vagyunk „mi” és „ti”. Közös örökségünk, a nagy „mesterelbeszélés” (Biblia) a garanciája annak, hogy értjük egymást: egymás szavait, képeit, gondolatait és gesztusait, iróniáját, örömét és bánatát.
Ha a „magunkfajta” a „magukfajtát” eltaszítja, bárhonnan nézzük is, önmagunkat, azaz a „magunkfajtát” hasítjuk ketté.
Kár szembeköpni önmagunkat.
