Komédiába fúlt párbaj hőseként került az élclapok címoldalára egykor Wahrmann Mór, az első zsidó vallású magyar képviselő. A dualizmus
korának befolyásos, ám elfeledett személyiségének nem mindennapi fordulatokban gazdag életét egy minap megjelent kötet is bemutatja.
„Olyan ember, aki e házban az ultima ratióról szól, aki nem elégszik meg egy csomó zsidónak imitt-amott megölésével (…) az, megengedem, hogy mint képviselő az immunitás védpajzsa alatt ilyen szónoklatokat e házban mondhat, de jogot arra, hogy én vele szóba álljak, nem tarthat.” Ezek a körülményeskedő szavak Wahrmann Mórnak, az első zsidó képviselőnek a szájából hangzottak el 1882. június 9-én a Sándor (ma: Bródy Sándor) utcai régi képviselőházban, és bár a dualizmus utáni évtizedek békebeli hangulatát idézik, a (válasz)felszólalás politikai skandalumhoz vezetett.
A kifakadás előzménye – mint arról a 19. század kedélyesen szarkasztikus parlamenti krónikása, a képviselőként is tevékenykedő író, Mikszáth Kálmán már másnapi karcolatában tudósított – az „antiszemita próféta” beszéde volt. Istóczy Győző a „maga kenetteljes, patetikus modorában szavalt a paraziták (…) a nemzet testét undokító kelevény ellen, ahogy ő a zsidókat nevezi”. Szónoklatának hevében „sokszor fordult fenyegető taglejtéssel” pártbéli társa – a zsidó hitközség elnöke -, Wahrmann felé. Az korántsem volt szokatlan, hogy a Tisza Kálmán nevével fémjelzett Szabadelvű Pártban megtűrt Istóczy kirohanást intéz a „tiszaeszlári-féle népség” ellen és szorgalmazza Palesztinába való száműzésüket, az viszont mind a kormánypárti, mind az ellenzéki honatyák körében felháborodást keltett, hogy a konkrét ügyben, a 20 ezer galíciai menekült zsidó befogadásának tárgyában nemcsak a menedékjog általános megtagadását szorgalmazta, hanem az orosz és a lengyel pogromok követésére buzdított.
Bár minderre reagálva Wahrmann szintén az „állam czéljainak kockáztatását” látta a befogadásban, a tekintetben viszont határozott volt, hogy „a magyar nemzetnek minden traditióival ellentétben állana”, ha a szerencsétleneket „a biztos halálnak” szolgáltatná ki. Kissé patetikus beszéde végén Istóczy felé fordulva, de a karzatnak beszélve jelentette ki: bízik a magyar nép józanságában, s abban, hogy az nem hagyja magát félrevezetni, „még ha egyesek iparkodnak is a talajt arra mindenféle ganajtrágyával előkészíteni”.
A jelek szerint Istóczy ezen utóbbi megállapítás miatt küldte el segédeit Wahrmannhoz, aki újabb üzenetével még tovább bőszítette kihívóját: „A mentelmi jog eleve kizárja, hogy beszédemet személyes támadásként értelmezzék.” E kikosarazás után Istóczy a képviselőház folyosóján már egyenesen nyakon vágta Wahrmannt, ezt követően – a kaszinói etikett szerint – már nem lehetett kitérni a pisztolypárbaj elől.
A duellum, mint azt a korabeli rajzos vicclap, a Borsszem Jankó címlapja (nyitóképünkön) is sugallja, végül is komédiába torkollott. Ezt támasztja alá a Honszeretet és felekezeti hűség című, a minap megjelent tanulmánykötetben a magyar származású amerikai történész, Mary Gluck is, akitől tudható, hogy a 19. század második felében arra akadt ugyan példa, hogy a lovagias ügy résztvevői segédeiktől olyan pisztolyokat kaptak, amelyekkel nem tehettek kárt egymásban, arra már kevésbé, hogy a hivatalosan tiltott párbajt hatósági (minden valószínűség szerint a kormány instruálta) fellépéssel próbálták megakadályozni. A pesti lóversenytérről egy lovas rendőrrel szétrebbentett társaság ezt követően az Ercsi közelében lévő Brunszvik-birtokra vonatozott ki az affér lovagias rendezésére. „A két lövés csaknem egyszerre dördült el, és senki nem talált” – számoltak be a párbajról az esti lapok, nem mulasztva el hozzátenni, hogy ez alkalommal nem történt meg a kibékülést jelző kézfogás Wahrmann és provokálója között.
A lövésváltáshoz vezető 1882. júniusi képviselőházi szóváltást a történetírás mindazonáltal fordulópontként tartja számon, már csak azért is, mert az antiszemita hangokkal szemben addig meglehetős türelmet tanúsító kormányfő és pártvezér, Tisza Kálmán közvetlenül ezen skandalum után záratta ki Istóczyt a gyűjtőpártként funkcionáló Szabadelvű Pártból. A „magyarországi fajvédelem úttörője” ezt követően alapította meg a kérészéletű, politikailag súlytalan Országos Antiszemita Pártot. Az 1867-es, „az izraeliták polgári és jogi egyenjogúságát” kimondó úgynevezett emancipációs törvény gyakorlati megvalósulását jelképező első zsidó vallású honatyának, Wahrmann-nak egyébként sem ez volt az igazi győzelme, hanem hogy az intézményes antiszemitizmus az ő működésének is köszönhetően még több évtizedig nem tudott lábra kapni.
Az utókor által jószerével elfeledett Wahrmannt kortársai – mint az a már említett, Frank Tibor történész szerkesztette vaskos kötetből is kiderül – igen magasan jegyezték. Amikor például 1892 decemberében, 60 éves korában meghalt, országra szóló – Kossuth Lajos két évvel későbbi temetése előképének tekinthető – állami pompában részesítették. Holttestét az általa a végrendeletében 20 ezer aranyforinttal támogatott Magyar Tudományos Akadémia előcsarnokában ravatalozták fel, majd kettős érckoporsóba téve gyászhintósor vitte végig a megszámlálhatatlan tisztelgő koszorúval együtt a fekete drapériába borított fővároson a Salgótarjáni úti izraelita temetőbe. S noha ezek a külsőségek a neológ zsidó vallás rítusaival összeegyeztethetetlenek voltak, Wahrmann esetében még efölött is szemet hunytak. Annál is inkább, mivel a „magyar zsidóság Deák Ferencének a főváros hálás közönsége” már 1893-ban utcát adományozott. A mai Victor Hugo utcát örök emlékezetül keresztelték el róla, amiért Pest, Buda és Óbuda 1873-as egyesítésének törvényjavaslatát Házmán Ferenccel együtt beterjesztette.
A dualista Magyarország elszánt híveként számon tartott Wahrmann politikai karrierje egyébként csak 1869-ben ívelt fel, közgazdasági tehetségét viszont már korábban megcsillogtatta: módos textilkereskedő apja örökségét az ipart és a bankszférát is átszövő birodalommá növelte. Kövér György történész vagyonleltári kutatása szerint többek között alapítója és résztulajdonosa volt a piacot uraló Pannónia Gőzmalom Társaságnak, a pénzváltásban jeleskedő Angol-Magyar Banknak és a cégóriássá növekvő Ganz Gépgyárnak. 1869-ben azonban mégsem pénzének és befolyásának volt döntő szerepe abban, hogy Deák Ferenc személyes támogatását bírva képviselő lett, sokkal inkább annak, hogy – Welker Árpád történész szavaival – „az asszimiláció rögös útját járva nem fordított hátat ősei vallásának”. Történt ugyanis, hogy a deáki kormánypárt újlipótvárosi támogatói rajta kívül a nála fél évtizeddel idősebb s jóval ismertebb lapszerkesztőt, a kikeresztelkedett Falk Miksát is támogatták. Utóbbi mellett szólt a legnagyobb magyarral, Széchenyi Istvánnal való egykori barátsága, valamint Ferenc József császár magyarbarát felesége, Erzsébet királyné melletti társalkodói szerepe. Wahrmann vállalt származása mégis erősebb érvnek bizonyult. A nyolc cikluson keresztül képviselőként tevékenykedő Wahrmann hitközségi elnökként meghatározó szerepet vállalt ugyan a zsidó vallás világiasításában, a zsidóság asszimilálódásának meggyorsításában, a parlamentben azonban a legritkább esetben foglalkozott felekezeti vagy „zsidó” ügyekkel. Az ominózus attakig még Istóczy egyre vadabb, az ő személyét is célba vevő antiszemita felszólalásaira sem reagált, azok „helyretételét” rendre másoknak engedte át.
A nevezetes 1882-es affér utókori értékeléséhez az is hozzátartozik, hogy Wahrmann – elvi megfontolásból is, meg azért is, mert közismerten gyengénlátó volt – kezdetben mindent elkövetett, hogy ne kerüljön sor a (szavaival) „középkort idéző” lovagias összecsapásra. Amikor azonban ez elkerülhetetlenné vált, nemcsak egy félnapos gyorstalpaló lőgyakorlaton vett részt, hanem – jelzéseként annak, milyen érzésekkel készült szokatlan szereplésére – végrendelkezett is, mondván, „életem pályája oly határkőhöz érkezett, ahol a közeljövő hirtelen kimúlásomat hozhatja”.
MURÁNYI GÁBOR
