2007.01.09., 2007. évfolyam, 1. szám
szerző: Sándor Zsuzsanna forrás: 168óra
cimkék: közélet, Székely Éva
Az egykori olimpiai úszóbajnok decemberben nemzetközi fair play díjat kapott sportolói életművéért. A díszvacsorára nem akart elmenni, azt mondta: amit erre költenének, adják inkább a szegény gyerekeknek. Úgy érzi, a sport segítette abban, hogy megússza a 20. századot.
– Öt hete. Amióta elestem, nem voltam az utcán. Nézze, hogy elpetyhüdtem!
Mutatja izmos, inas, vékony karját. Székely Éva olimpiai úszóbajnok áprilisban lesz nyolcvanéves. Melegítőben kuporog a fotelban, a lakásban mindenütt serlegek, kupák.
A Horthy-korszakban állt először rajtkőre, hamarosan már sokszoros magyar rekorder, az ötvenes évek sztársportolója, vezetőedző a puhuló diktatúrában. Kartempóval méri a 20. századot. Számára a víz a legbiztonságosabb közeg. Ott nem számít rang, származás, vallás. Csak a teljesítmény.
– Sportembernek lenni erkölcsi kategória: tisztességet, felelősséget jelent. De én a szüleimnek köszönhetek mindent.
Székely Andor vas- és műszaki nagykereskedő volt, felesége jómódú felvidéki lány. De az úri flancolást mindketten utálták. A húszas években az Újlipótvárosba költöztek, s bár futotta volna fiákerre, gyalogosan jártak. Két lányuk született, a kisebbik, Éva „27-ben. Apjuk sokszor mondogatta: „Becsüljétek meg, amitek van, a szegény gyerekeknek még enynyi sem jut.” A zsidó ünnepeket megtartották otthon, de az apa a Szociáldemokrata Pártba is eljárt. Gyakori vendég volt náluk Kéthly Anna.
Az édesapa csak egy dolgon nem spórolt: a lányok taníttatásán. A Damjanich utcai Német Birodalmi Iskolába jártak, amely akkoriban liberális intézménynek számított. Jó néhány zsidó is tanult ott. Éva osztálytársa volt például Kende Péter, a később Franciaországba emigráló szociológus, vagy Kornai János, a majdani világhírű közgazdász.
Idővel aztán változott a német iskola szellemisége. Bevezették a Hitlerjugend-órákat: árja gyerekek tornáztak, nótáztak kedvükre. Székely Éva, az osztály élsportolója sóváran nézte „különtornára” vonuló pajtásait. Boldog volt, amikor osztályfőnöke – kivételezve – neki is megengedte, hogy részt vehessen a foglalkozásokon.
Aztán egy este, vacsora közben azt mondta neki az apja: „Ez a mázoló lángba borítja a világot.” Éva csodálkozott: miféle mázoló? „Hát Hitler!” A lány felpattant, karját lendítve: „Heil Hitler!” Székely Andor még a kanalat is leejtette
ijedtében. Akkor kiderültek a titkos „különórák”, és Éva „41-ben otthagyta az iskolát.
Más is történt abban az évben. Évának mindene volt az úszás. Kölyökkora óta olimpiai bajnok akart lenni.
Tizennégy évesen már sorra megdöntötte a felnőtt hazai csúcsokat mellúszásban. Lelkesen edzett, hogy a magyar válogatott tagjaként induljon a „41-es úszó-világbajnokságon. Ám egy új kormányrendelet alapján – mivel nem volt „fajtiszta” – nem versenyezhetett tovább. A zokogó lányt édesanyja vigasztalta: „Évikém, meglátod, leszel te majd olimpiai bajnok!”
Egyikük sem tudta, hogy még túl kell élniük a háborút.
– Naivak voltunk. Azt hittük, Magyarországot nem fogják megszállni a németek. De nem féltem az ostrom alatt sem. Rögeszmésen csak arra tudtam gondolni, hogy olimpiai bajnok leszek. Egyszer nekem fogják játszani a Himnuszt. Ötemeletes „védett házba” vittek minket, s hogy ne gyöngüljek le teljesen, naponta százszor megmásztam a lépcsőket. A sport mentette meg az életemet.
A Szent István téri ház kétszobás lakásába negyvenketten zsúfolódtak. A háború végét csak tizenketten érték meg közülük. A többieket a nyilasok elhurcolták, a Dunába lőtték. Egy alkalommal Évát is vinni akarta a keretlegény. „Nem látja, hogy csupa seb a lába?!” – könyörgött az apja. „Nem visszük meszszire” – vigyorgott a fegyveres. S már megragadta volna a lányt, amikor édesapja kétségbeesve kiáltotta: „Ő Székely Éva, a legnagyobb magyar úszó. Egyszer még büszke lesz, ha meghagyja az életét.” A nyilas döbbenten bámult. Furcsa szemei voltak: az egyik barna, a másik szürke. „Na jó. De még visszajövök magáért!” – mondta.
Nem jött vissza. Évekkel később már a honi úszósport büszkeségeként állt a dobogó tetején Székely Éva. A serleget egy ávós őrnagy adta át – egyik szeme barna volt, a másik szürke. Éva kiderítette: a „nyilasávós hazafi” egykor maga is sportolt. A védett házban azért engedte el őt, mert emlékezett a nevére az újságból.
A kommunista diktatúrában újra az úszás mentette meg a bajnokot. Az osztályidegenre lesújtott volna a hatalom, de az élsportolót piedesztálra emelte. Amikor a háború után megnyílt a Sportuszoda, Éva rögtön magyar csúcsot javított, s aztán éjjel-nappal arra készült, hogy a „48-as londoni olimpián megvalósíthassa álmát. De nem sokkal a verseny előtt mellhártyagyulladást kapott, és a 200 méteres mellúszás döntőjében „csak” negyedik lett. Összeomlott. Úgy gondolta: abbahagyja az egészet, nincs értelme tovább küzdeni. Londonból hazafelé a vonaton edzője, Sárosi Imre egyfolytában győzködte: folytassa, induljon a következő olimpián. De ő hajthatatlan maradt.
Végül az edző dühösen felcsattant: „Nem hittem volna, Éva, hogy éppen maga fogja cserbenhagyni a csapatot!” Tanítványa hallgatott. Őt úgy nevelték: a legnagyobb bűn családot, barátokat cserbenhagyni. Amikor Budapesten leszálltak a vonatról, Sárosihoz fordult: „Rendben, folytatom. De ha a következő olimpián sem nyerek, megölöm magát!”
Unokájával, Hesz Mátéval Az „52-es helsinki olimpián új olimpiai csúccsal nyert Székely Éva. Amikor tiszteletére fölcsendült a magyar Himnusz, arra gondolt: bár örökké tartana a pillanat. De az összes magyar olimpikon fantasztikusan szerepelt akkor. A nemzetek ranglistáján harmadikok lettünk.
– Zsidó, cigány, sváb, tót, még egy gróf is volt abban a csapatban. Mégis abszolút összetartottunk. Csak az számított, hogy győzzünk. Egymás nélkül nem tudtuk volna mindezt elérni.
A Nyugati pályaudvaron több ezren várták Helsinki bajnokait. A párt is elégedett volt: élsportolóink bizonyították a világnak a „nagy eszme elsöprő erejét”. Különben Székely Évát az olimpiai döntő után azonnal a magyar rádiósokhoz cipelték. Egyikük a „kész nyilatkozatát” tette elé, hogy beolvassa a mikrofonba: „Köszönöm a Magyar Kommunista Párt nagy vezérének, Rákosi Mátyásnak…” De Éva félretolta a papírt. Mást kevesebbért is letartóztattak volna, ő ezt is megtehette.
Az ötvenes években az élsportolók kivételezett helyzetben voltak, Nyugatra is utazhattak. Igaz, minden lépésüket ávósok lesték. A Helsinki-csapat tagjai mellé egy-egy „néptáncost” is küldtek. Persze mindenki tudta róluk, hogy a BM-ben „táncolnak”.
Éva férjhez ment Gyarmati Dezső olimpiai bajnok vízipólóshoz, „54-ben megszületett lányuk, Andrea. Nem sokkal később Éva ismét úszott: jobban, mint valaha. Minden esélye megvolt rá, hogy az „56-os melbourne-i olimpián is nyerjen. Cseh edzőtáborban volt a férjével, amikor kitört a forradalom. Éva azonnal haza akart jönni, hiszen kislánya és szülei Pesten maradtak. Megfenyegették: ha lemondja az ausztráliai versenyt, családja is bajba kerülhet. Nem tehetett mást: utazott. És ebben a lelkiállapotban is másodikként úszott célba.
Az aktív sportot 1960-ban hagyta abba. Akkor már rég okleveles gyógyszerész is volt. Napi két úszó- és tornaedzés mellett summa cum laude diplomázott. Ám a fehér köpenyt nem sokáig viselte: visszatért a medencéhez.
– Húsz évig versenyeztem, azután több ezer gyereket tanítottam meg úszni. De életem legboldogabb tíz éve az volt, amikor Andrea edzője lehettem. Tehetségesebben úszott nálam. Minden vágyam az volt, hogy ő is olimpiát nyerjen.
A kis Gyarmati Andreával A legboldogabb tíz év a legnehezebb is. Anyának és edzőnek lenni egyszerre alig egyeztethető. Amikor Andrea kijelentette, ő is élsportoló akar lenni, anyja két feltételt szabott: „Csak addig csináld, amíg örömet szerez. És tanulnod kell, mert a sport nem tart örökké.” Gyarmati Andrea már Európa-bajnokként utazott ki szüleivel a „72-es müncheni olimpiára. Két versenyszámban is „aranyvárományos”-ként. Csakhogy a 100 méteres pillangó rajtján „beragadt”: harmadik lett. Majd 100 háton ezüstérmes. Tizedmásodpercnyi zavar évtizedekig elemezhető. De talán így volt sorsszerű: Andrea már nem az életéért úszott.
Két évvel később kiszólt mamájának a medencéből: „Már nem öröm.” És ezzel közös pályafutásukat befejezték. Andrea orvosegyetemet végzett, ma sikeres gyerekgyógyász.
Amikor Andrea abbahagyta az úszást, Éva légüres térbe került. S hogy összegezhesse mindazt, amit a sportról gondol, írni kezdett. Első kötete, a Sírni csak a győztesnek szabad, jóval több lett sportkönyvnél. Útmutató: hogyan lehet megúszni a 20. századot.
Éva közben elvált, aztán a szüleit is elveszítette. Majd kis híján a szeme világát is. Megemelte magát, levált a retinája. Többször műtötték itthon – sikertelenül. Végül egy német professzor megmentette a vakságtól.
– Három hónapig feküdtem a német klinikán. Ha versenyzőként nem tanulom meg fegyelemmel viselni a fájdalmat, nem bírtam volna ki. A lányomért és az unokámért, Móciért akartam túlélni ezt is.
Móci: Hesz Máté, junior-Eb-aranyérmes vízipólóban.
Amikor Székely Évát 2004-ben A nemzet sportolójának választották, azt mondta: örül, hogy már ő is a nemzethez tartozhat. Az úszás időskorára még fontosabbá vált számára. Hajnali hatkor mindennap az uszodában volt. A fal mellett tempózott: ne lássa, ahogy a fiatalok elhúznak mellette. Igazi versenyző hetvenen túl sem viseli jól a vereséget.
Amúgy Éva otthon „telefonügyeletet” tart. Ötven éve lakik a Kolosy térnél, a fél kerület ismeri. A környékbeli magányos öregek rendszeresen felhívják, ha gondjuk-bajuk van. Éva pedig meghallgatja őket, tanácsot ad.
Az olimpiai bajnok azt mondja: ha újrakezdhetné, már nem versenyezne. Ma már a pénzről, az üzletről szól a sport. Éppen a lényeg veszett el. Mint annyi minden másból is.
– Ha rendbe jön, megint eljár majd úszni?
– Nem tudom, bírom-e még, de Andrea és Móci rám parancsolt: ne hagyjam abba.
