2007.01.08., 2007. évfolyam, 1. szám
szerző: Krausz Viktória forrás: 168óra
cimkék: holokauszt, kiállítás, közélet
Hogy miként mentek el, arról számos monográfia, visszatekintés született. „Hazajönni” legalább olyan megpróbáltatás volt. A deportált magyar zsidóság 20-25 százaléka (ebben bizonytalan a statisztika) túlélte a haláltábort. A szabadulás után nem mindenki tért haza, s aki hazatért, nem mindig volt hova jönnie. Mi várta hatvan éve, 1945-46 Magyarországán azokat, akik úgy gondolták, hogy a történtek ellenére mégis ez a hazájuk? Mivel kellett szembesülniük, miközben hozzátartozóikat keresték, akiket az auschwitzi vasúti rámpán láttak utoljára? A Páva utcai Holokauszt Központ Visszatérés – újrakezdés című új kiállítását munkatársunk látta.
Kattintson a képre! „A magyar zsidóságot ért üldöztetés következményeinek enyhítéséről és a zsidótörvények hatályon kívül helyezéséről szóló 1946. évi XXV. törvénycikk hatvanadik évfordulója ihlette a kiállítást” – mondja Kovács Tamás történész, az intézet munkatársa. Papírmasé táblákon olvashatók a jól ismert adatok. Az 1941-es népszámlálás idején Magyarországon 400 980-an vallották magukat zsidónak. 1946-ban 143 624-en.
A régi, meddő, álságos vita a deportáltak számáról (437 ezer vagy 360 ezer, de ezeket a számokat is vitatják) a trianoni és a hongyarapított országterület népességkülönbségéből adódik. Persze senki sem tehet úgy, mintha a „visszacsatolt területetek” deportáltjai a „senki földjéről” indultak volna a halálba. A terület a kérdéses időpontban, a Sztójay-kormány idején – 1944 nyarán – Magyarország joghatósága alá tartozott. Nagyváradon éppúgy a magyar csendőrség „járt el”, mint Szegeden.
A vitrinben ócska micisapka, korabeli ruhák, orvosi vizsgálatok iratai, személyazonosságot igazoló papírfecni. Egy lágerújság első oldala. „Belső tájékoztatásra” szolgált, a táborlakók készítették az őröktől kölcsönkapott írógépen. A polcon régi cigarettásdoboz és – furcsa leírni – egy csomag hatvanéves rágógumi. Az érkező amerikaiak kínálták ezzel a felszabadítottakat.
Korabeli fotókon láthatjuk az európai és a magyar bűnösöket. Bakyt, Ferenczyt, Hain Pétert, Endre Lászlót, Jarosst, Reményi-Schnellert, Kundert, Sztójayt. Öntudatosan néznek velünk farkasszemet a vitrin üvegén át.
„Nem voltak könnyű helyzetben a túlélők – magyarázza a történész. – A magyar állam – ellentétben a »kiszállítással« – semmit sem tett a hazatérésükért. A legtöbben »önerőből« jöttek. Gyalog, szekéren, jobb esetben vonattal. Nagy részük annyira legyengült, hogy nem élte túl a hazautat. Akik valamiféle transzporttal jöhettek, kaphattak ideiglenes okmányt, irányítólevelet az amerikai vagy a szovjet parancsnokoktól, de a többségnek csak a táborból maradt orvosi igazolás szolgált személyazonosítóként.”
Lakásaikban közben „idegenek” jártak, elvittek minden mozdíthatót, vagy kibombázott emberek, „önkényes lakásfoglalók” vették be oda magukat. Ebből számos gyomorfordító konfliktus adódott. „Jobb esetben” csak elkergették a visszatérteket, akik nem kaptak sem munkát, sem élelmet, de fennmaradtak olyan hírhedt történetek is, mint az 1945-ös (!) diósgyőri és kunmadarasi pogrom, amelynek halálos áldozatai is voltak.
1945 nyarán szerveződött meg az Elhagyott Javak Kormánybiztossága, a Magyarországi Zsidó Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság (Degob) és a Joint (a háború sújtotta zsidók megsegítésére alakult szervezet), amely árvaházakat működtetett, segélyt osztott. Az utóbbinak 1946-ban ezer alkalmazottja volt. A Degob és cionista szervezetek jegyzőkönyvezték a túlélők beszámolóit. A Degob-jegyzőkönyvek nagy része hiányos, számos el is veszett. A fennmaradtakból részletek olvashatók. Leírták, kit mikor, honnan, hova vittek, mi történt vele.
Kattintson a képre! Ma már csak ezekből a jegyzékekből következtethetünk a kivándorlók számára, „az elhagyási hajlamra”. „A becslések szerint 60-75 ezren távoztak az Egyesült Államokba és a korabeli – brit mandátumnak számító – Palesztinába 1948 és „56 között – mondja a történész. – De olyan is volt, aki a táborból Dél-Amerikába vagy a mai Izraelbe hajózott.”
A szabad életet sokan kórházban kezdték. Gondot okozott lakásuk visszaszerzése, s a hagyaték intézése is bajos volt. Jobb híján zsidó önsegélyezés indult, amelyben önkéntesek is részt vettek: felmérték a megmaradt zsidóság lélekszámát, gondoskodtak gyógyíttatásukról, és szorgalmazták az 1946-ban – jogilag még érvényben lévő – zsidótörvények hatályon kívül helyezését.
A kiállítás utolsó két tablója a haza nem tért deportáltaknak, munkaszolgálatosoknak és a visszatérteknek állít emléket. Egytől egyig a magyar kultúra, sport és közélet nagyjai. Ismerős arcok mindkét csoportból. Petschauer, Goldberger, Radnóti, Goldmann, Szerb Antal, Rejtő, Büchler, Gelléri Andor Endre, Tolnai, akiket nem láttunk többé. És a hazatérők: Ligeti György, Ránki, Rényi, Mérei, Harsányi, Pándi, Buchinger, Pór, Malasits, Millek.
Az Igaz Emberekért Alapítvány 1992 óta kutatja az üldözötteket segítő embereket. Egy asztal mellett korabeli újságcikkek, dokumentumok. A Képes Figyelő 1945. novemberi számában szerepel a Hol vannak a deportáltak? című írás – és A magyar lovak már útban vannak hazafelé! című cikk. Nyomtatásban láthatjuk Tildy köztársasági elnök kijelentését: „A zsidóság fájdalmas sebei a magyar nemzet sebei is egyúttal.” A korabeli lapokban jellegzetes hirdetések: „Keresem édesapámat, Goldberger Jenőt, aki…” – és pontos személyleírás következik. „Ki látta lányaimat, Rózát, Emmát, akik…”
Kovács Tamás szerint az 1945-48 közötti időszak, a hazatérés és a visszatérés a holokauszttörténet kibontatlan része. Mostanában kezdik kutatni. Kényes téma, majdnem olyan fájdalmas, mint a deportálás. A jóvátétel és a kárpótlás a mai napig zajlik. Bár a „46-os XXV. törvénycikk elméletben megvalósult, a lelkek megbékéléséhez hosszú idő kell.
A vendégkönyvet lapozgatva a számos külföldi – héber, angol, német, lengyel – bejegyzés között megakad a tekintet egy mondaton. Szignálója „csak egy 16 éves lány”. „Fontos, hogy legyen ilyen… kiállítás, mert így lehet tisztában az ember a múltjával és önmagával. Fontos, hogy egyik ember a másik sorsa felett nem ítélkezhet.” A falon Márai-idézet, a kiállítás mottója: „Menteni, magyarázni nem tudjuk, ami történt, de bevallani igen. S e nemzedéknek ez lesz a feladata.”
A ruhatárnál barna kosztümben kontyos asszony áll botjára támaszkodva. Kabátjának bilétáját keresi, amely persze a táska alján lapul. Aztán együtt indulunk a kijárat felé.
Tizennyolcadik születésnapján, 1944 júniusában szüleivel, húgával, sokadmagával együtt „indult” a kecskeméti téglagyárból. Négynapos vonatozás után értek Auschwitzba. 1945 áprilisában szabadult fel az ausztriai Lenzingben.
„Már lábra állni sem tudtam, magas lázam volt, az amerikaiak egy vöcklabrucki kórházba szállítottak, két hónapig eszméletlenül feküdtem – meséli Zsóka néni. – Gondosan ápoltak. Amikor felépültem, mentővel vittek vissza Lenzingbe, onnan az egyik transzporttal érkeztem Pestre „45 októberében. Nem is emlékszem mindenre, de azt tudom, hogy a Keletiben szálltunk le. Nagyon sírtam. Hiába szerettem volna örülni, nem tudtam, mert a szüleim és a húgom Auschwitzban égtek el. Reméltem, hogy élve találom pesti rokonaimat. Az Ajtósi Dürer soron volt az átmeneti szálló, ahol két hétig laktam. Adtak ruhát, és enni is. Egy ujjlenyomatos „szertifikátom” volt, az igazolta, hogy deportáltak. A Degob 2500 pengőt juttatott segélyként, egy kiló szőlőt tudtam rajta venni. Megtaláltam rokonaim lakását, de ott már egy másik család lakott. Azt mondták, nekik a lakást az állam utalta ki.
Visszamentem Kecskemétre. A fogadtatás nem volt biztató: akadt, aki azt mondta, többen jöttünk vissza, mint ahányunkat elvittek. Mások lenéztek, kigúnyoltak. Kétségbe vonták a gázkamrákat is. Szerencsémre régi osztálytársam családja befogadott kis időre. Megismerkedtem későbbi férjemmel, Pestre költöztünk a rokonaihoz. Pszichiáterhez jártam, elektrosokkal próbált gyógyítani. Dolgozni kezdtem egy élelmiszerraktárban, ám mivel a pénz semmit sem ért, gyümölccsel, zöldséggel, krumplival fizettek. Nehéz volt szembenézni azokkal, akik örültek elhurcolásunkkor. De találkoztam olyanokkal is, akik mellettünk álltak, még csomagot is dobtak be a gettóba.”
