A múlt század utolsó évtizedének gondolkodásában megrekedt elit nem érti az új kor kihívásait
2006. december 30. (8. oldal)
A Time idén a globalizációt emelte trónra, amikor lényegében az internet előtt ülő polgárt, „Téged” tett meg az év emberévé. Mindezzel egyben jelezni is kívánta, hogy új korban élünk. A búcsúzó esztendő eseményeit figyelve úgy tűnik, ez a felismerés egyedül a jövőt alapvetően meghatározó uralkodó elit tudatáig nem ért el. Reményre csupán az adhat okot, hogy egyértelműen politikai generációváltás előtt áll a világ.
Különösebb megrázkódtatások nélkül telt el az esztendő. Azt is mondhatnánk, az utóbbi évek viharai után remélhetőleg némi kijózanodást jelez a nyugalom, nem lehet azonban nem észrevenni, hogy a világ 2006-ban sem volt képes komolyan szembenézni a XXI. század kihívásaival, s vezető hatalmai továbbra is úgy tesznek, mintha a XX. század utolsó évtizedében élnének. Ennek volt eredménye, hogy az egyedüli szuperhatalom egyre inkább hasonlít egykori ádáz ellenfelére, a Szovjetunióra. Az amerikai-orosz kapcsolatok hidegháborús bohózatot idéztek, folytatódott az Európai Unió veszszőfutása, mélyült a szegények és a gazdagok közötti szakadék, egyre súlyosabbak mindkét oldal demográfiai problémái, a nagy nemzetközi szervezetek pedig mind kevésbé találták helyüket az új körülmények között. S bár az atomhatalmak köre bővült, ami ma sem megy viták nélkül, a XXI. század stratégiai játszmáinak központi eleme ma már egyre kevésbé a nukleáris ütőerő. Helyét az energetika vette át, s a tartalékok feletti ellenőrzés foka alapvetően határozza meg egy ország súlyát.
Ha a hagyományos módon közelítünk az elmúlt év történéseihez, s személyekben gondolkodunk, akkor meg kell említenünk, hogy küldetéstudatától hajtva George W. Bush nem nagyon akarja észrevenni, hogy ideje szép lassan lejár, magyarán: emelt fővel halad a bukás felé. Ezzel szemben a másik póluson ott van a pragmatikus Vlagyimir Putyin, akinek vezetésével valós súlya felett teljesített Oroszország. Távozóban van a világpolitika színpadáról Fidel Castro, de Amerika nem nyugodhat meg, hiszen már ott van az új kihívó, az olajoshordókon ülő Hugo Chávez.
A világ nagy geopolitikai súlypontjai között meghatározó elmozdulás idén nem történt, legfeljebb megerősödtek a már tavaly is jól kivehető trendek. A világ talán legnagyobb balszerencséje, hogy vezető hatalma mind mélyebb válságba kerül. Az Egyesült Államok pozícióját komoly veszély nem fenyegeti, a demokráciaexport mögé bújtatott ámokfutás, más olvasatban az energiabiztonságot szem előtt tartva bizonyos geopolitikai kulcspozíciók elfoglalására tett egyre kevésbé sikeres, így mind idegesebb és agresszívebb kísérletek nem tesznek jót a világ közérzetének. S mivel a baj nem jár egyedül, hosszú évtizedek után Libanonban a szövetséges Izrael is elszenvedte első komoly vereségét. Ezzel szemben az energiaéhség hullámán Oroszország szép lassan visszaevez a nagyszínpadra. Mi sem jelzi ezt jobban, mint a Putyin rendszerét idén folyamatosan érő támadások, amelyek mögött a legtöbbször e lendület megtörésére tett kísérlet állt. Nincs jó sajtója Latin-Amerika régi-új urainak sem, mindinkább számolni kell azonban Hugo Chávezzel és követőivel. A világ Amerika melletti második pólusának szerepére mindemellett továbbra is a globalizáció előnyeit egyre jobban kihasználó Kína pályázik a legnagyobb eséllyel. Látja ezt Washington is, s ázsiai ellenpólusként igyekszik erősíteni Peking mellett Indiát. A harmadik nagy pólus az Európai Unió lehetne, belső problémáival küszködve ezért azonban idén sem tett sokat. Az egyetlen, némi víziót felvillantó lépésnek talán az tekinthető, hogy nem halasztotta tovább Románia és Bulgária csatlakozását. Ám a bővítés sem recept mindenre. Jól mutatja ezt a nemrég még példaként emlegetett közép-európai országokban növekvő bizonytalanság s a jórészt a kiábrándultságból táplálkozó populizmus.
Hasonló vagy még rosszabb a helyzet, ha a többi nagy nemzetközi szervezetet nézzük. Az ENSZ-en már rég túlfutott az idő, de a NATO is valahol még a hidegháborúban jár. Így aztán tényleg itt az ideje a Schröder, Chirac, Blair vagy Bush nevével fémjelzett korosztály távozásának, hiszen a generációváltással porondra lépő új elit talán már jobban érti a XXI. századot.
