2007.01.05., 2007. évfolyam, 1. szám
szerző: Kartal Zsuzsa forrás: 168óra
cimkék: 1956, tüntetések, vélemény
Ennyire kiveszett volna belőlem az empátia? Hányszor tüntettünk a nyolcvanas években „törpe minoritásként”! (Az akkori Népszabadság gyakori megjelölése a demokratikus ellenzékre). Egy pártfunkcionárius szűk körben állítólag azt mondta: kétezer „belvárosi úrifiú” nem fogja megváltoztatni Magyarország történetét. Mi pedig? Miért ne? Fontos, mennyien vagyunk? Ha egyszer igazunk van? Kevesen voltunk, de elegen.
Akárki nem is tüntethetett velünk. Rang volt, ha valaki tudta, hol találkozunk. Megnéztük, kinek adjunk röpcédulát. Nemzetiszínű karszalagos rendészeink – e sorok írójának is kijutott egyszer e dicsőség – vigyáztak arra, hogy ne váljunk csőcselékké. Ittasan tüntetni ugyanis tilos. Nemkülönben olyasmit ordítani, ami nem való egy Duna-tüntetésre, március tizenötödikére stb. Fölösleges a „ruszkik haza” vagy a „vesszen Trianon”, a zsidóból pedig a zs hang sem hangozhatik el. Ennek az a módja, hogy szelíd, többnyire lány „rendgárdista” – aki minden sor mindkét szélén volt – megakadályozta, hogy a jelszót átvegye a tömeg. Kedvesen odahajolt az illetőhöz:
„Ugyan, bátyám, most nem erről van szó.” Ha „bátyám” kapatosabb volt a kelleténél: „Segítsetek hazavinni, az úr rosszul érzi magát.”
A tüntetés nyomát egy letaposott virágágy, eldobott papír zsebkendő sem jelezte.
Talán ezért nem éreztük át, hogy 2006. október 23-a tüntetői is úgy hiszik: nekik van igazuk. Hogy most is a „kommunisták” ellen tüntetnek, mint 1956-ban. Hogy aki az utcán tüntet, az „a nép”, akármennyien is vannak.
Hiszen az igazságot először csak egy „törpe minoritás” fejezi ki. És szerencse, hogy kisebbség, mert mi lett volna, ha tényleg százezrek táboroznak a Kossuth téren, foglalják el a televíziót? És „”56 tüntetői” nemcsak táblát, fáklyát vittek, hanem Molotov-koktélt, botot is. Minden bizonnyal két „56 történt. A Történelmi Igazságtétel Bizottság, amelyet a demokratikus ellenzék hozott létre, liberális demokrata szocialistákból állt, írókból és más értelmiségiekből. Az „igazi felkelők” bizonyára nem hallottak Illyés Gyuláról, nem olvasták az Irodalmi Újságban Déry Tibor, Zelk Zoltán írásait. Az értelmiségiek beszélnek, írnak, nem gyilkolnak. Lehet, hogy az a másik „56, a Molotov-koktélos nekem nem is kell.
„56 forradalmárai, későbbi börtönviseltjei kétségbeesve könyörögtek a forradalom tisztaságának megóvásáért, a vérontás befejezéséért, öngyilkos kétségek között hányódtak, vajon felelősek-e a Köztársaság téri vérengzésért.
De hát 2006-nak – hál” isten – nem volt halálos áldozata. Mert mostantól már lesz történelmünkben egy 2006-os évszám is. Még ötven évig zavarba ejt majd mindenkit. A „nép” fölkelt a parlamentáris demokrácia ellen. Bosszút akart állni saját elrontott életéért. A rendszerváltás győztesei közt ott látta régi urait vagy azok utódait hatalomban és pénzben. Boldogabb volna, ha tudná, hogy saját tehetetlensége, piti ügyeskedése juttatta a vesztesek közé?
Ha tudná, hogy intervenciós felvásárlásra nem érdemes termelni, földalapú támogatásból, segélyből, korrupcióval megszerzett rokkantnyugdíjból nem érdemes élni? Hogy egyetlen ország sem gazdagodott meg sok kisember kiskapukon besompolygó leleményéből? Hogy az igazi „magyar ember” olyat termel, ami eladható, addig dolgozik, amíg bírja, hogy akkor gazdagszik meg, ha másoknak is használ? Hogy nem érdemes fölszántani a Kossuth teret, mert azon nem lehet aratni?
A „létező szocializmus” azon bukott meg, hogy nem volt termelékeny. A „legvidámabb barakk” minden öröklakás-, autó-, hétvégiház-tulajdonosa a feketegazdaságból szerezte szerény jólétét. A háztáji gazdaságokban a disznók a téesz kukoricaföldjétől híztak, a hétvégi házak állami gyárakból lopott anyagokból épültek táppénzes, pontosabban táppénzcsalós napokon. Nem kellett telefon (hatjegyűek voltak a telefonszámok a több mint kétmilliós Budapesten!), hiszen a munkahelyen volt, sok munkás még a bojlert is megtakarította, hiszen volt meleg víz a gyári zuhanyzóban, nyaraló helyett SZOT- beutaló, és a veszteséges gyárak fenntartották az óvodákat, üdülőket, könyvtárakat, színházakat, míg csak ki nem derült, hogy veszteségből nem lehet egy országot fenntartani.
Mit érezhetnek azok, akik ráébrednek, hogy versenyképes tudással a régi rendszer elvtársai rendelkeztek, a diplomáciai testület gyermekei tanultak meg nyugati nyelveket, jutottak külföldi diplomához? Hogy csak azokkal tudunk felzárkózni Európához, akik vannak, és amint „48-ban a kisnemeseknek kellett megvívniuk a polgári forradalmat, ezt az új világot is csak a régi világ „nemesei” építhetik fel?
Íme: a diktatúrák öröksége. Nem alakulhat ki más elit, csak a diktatórikus rendszer elitje. A többi, a kisember csak annyit tanul meg, hogyan rágja ki a maga sajtlyukát az adott körülmények között. Ha ügyeskedés, lopás, csalás nélkül, közhasznú tevékenységből is lehetett volna gyarapodni Magyarországon, talán nem is bukott volna meg a szocializmus. De ha ez a demokrácia is megbukna, folytatódna az őshonos magyar feudalizmus. A „követek” lovon járnának a vármegyeházára, hogy az urak egymás közt szavazzák meg, mi jó a magyarnak, magyar pedig csak az, akinek magyar földje van, ő a magyar úr. Választójoga csak neki van. A parasztnak alázat, asszonynak konyha, különben kiközösíti a falu papja, amire gondolni se jó.
Mi azért tüntettünk oly szelíden, mert egy rossz mondat, egy véletlenül betört kirakat a rendőrség beavatkozását jelentette volna, letartóztatnak, a tüntetés pedig célját téveszti. A mi célunk Európa volt. Most lehet vadul tüntetni, csak nincs mi ellen. Semmiből se lesz több, sőt, kevesebb lesz. A tüntetők Európa zászlaja helyett kitűzték az árpádsávosat. Nagyon jól tudják, a kettő nem fér össze.
Valószínűleg ilyen is lehetett volna „56, ha a „szovjetek” lemondanak rólunk. De ebbe már belegondolni sem merek. Még meggyaláznám a forradalom emlékét.
