2006. december 23. (12. oldal)
MN
A magyar jogtudat erős, de a civil kurázsi, a bátorság, az önszerveződés, az összefogás képessége gyenge. Persze nem vagyunk könnyű helyzetben, hiszen hirtelen ránk tört a globális erők vihara, amiben nem könnyű talpon maradni. Vagyis összességében a magyar társadalom nem vizsgázik jól, de erre vannak mentségei – mondja a szociológus. Ha a kisember nem hajlandó tudomásul venni az áthidalhatatlan különbséget a maga békaperspektívája és a tudományos-technológiai, de legfőképpen gazdasági haladás globális perspektívája közt, ha ragaszkodik ahhoz az értelemhez, amit a maga szűkös tapasztalatai alapján a dolgoknak tulajdonít, akkor menthetetlenül nevetségessé válik – mondja az író. Mit tehet akkor a civil? A polgár. A kisember.
Dühből jövő segítség
Karlheinz Böhm német színész: – Az „Emberek az emberekért” mozgalomban találtam meg életem értelmét, amit dühömben hoztam létre, még 1981-ben. Afrikában, egy luxusszállodában figyeltem az embereket, s nagyon felháborított az a hatalmas különbség, ami a vendégek és az alkalmazottak között mutatkozott. Az ott élők nyomora és a kilátástalansága sokkoló volt, ezért úgy döntöttem, mindent megteszek azért, hogy segíthessek. Azóta 275 millió eurónak megfelelő összeget sikerült összegyűjtenünk, amit a föld legszegényebb területeinek megsegítésére fordítottunk, főként az etiópiai aszálykatasztrófa okozta bajok enyhítésére. Büszkén mondhatjuk el, hogy az idén huszonöt éves alapítványunk eddig három és fél millió ember életkörülményeiben hozott érezhető javulást. Egyik rendezvényünkön Günter Verheugen, az Európai Bizottság alelnöke úgy fogalmazott, egy színész, mint civil ember a népszerűségével semmi jobbat nem tudott volna elindítani. (Verheugen szerint Karlheinz Böhm a mai idők egyik legnagyobb európai egyénisége – a szerk.)
De mit is tehettem volna, amikor az Afrikában látottak nem hagytak nyugodni. Pontosan emlékszem, 1981. május 16-a volt, amikor a közszolgálati ZDF tv-állomás „Fogadjunk, hogy…” című műsorának vendégeként azt találtam ki, hogy a nézők egyharmada sem lesz hajlandó egy német márkával, svájci frankkal vagy annak megfelelő hét schillinggel segíteni a világ legszegényebbjeit. Nyertem, ugyanis a képernyők előtt helyet foglaló tizennyolcmillió tévénéző közül mindössze egymillió-kétszázezer adakozott. Egymillió-kétszázezer márka volt tehát a nyereményem, ebből a pénzből indítottam útjára a segélyszervezetet. Azóta az életem száznyolcvan fokos fordulatot vett, felálltam a karosszékből, s minden évben hónapokat töltök el Etiópiában. A fennmaradó időben a világ szerencsésebb felét járom, hogy különféle programokkal, előadásokkal népszerűsítsem civil mozgalmunkat. Salzburg mellett egyébként van egy házam, hivatalosan ott lakom, de alig vagyok otthon.
A munka kezdetben igen nehéz volt, hiszen a pénz nem elég, amellett valamiféle tudást is kell az emberek kezébe adni. Félnomád csoportokat kerestünk fel, akikről ma már nyugodtan elmondhatjuk, hogy földművesek. Tapasztalataink azt mutatják, hibás feltételezés az, hogy az afrikaiak lusták és kevésbé intelligensek. Csak meg kell nyitni előttük a kaput, s ugyanarra lesznek képesek, mint mi. A célunk pedig éppen az volt, hogy öngondoskodóvá tehessük ezeket az embereket. Több mint ezer vízgyűjtőt építettünk, hatvanhétmillió facsemetét ültettünk, berendeztünk három kórházat és felépítettünk száznegyven iskolát.
Olyan vidékekre jutottunk el, amelyek lakosai a világtól hermetikusan elzárva élnek, így például a közép-etiópiai felföldre, ahol már szintén megindultak az alapítvány akciói. Az „Emberek az emberekért” projekt jelenleg már harmincnyolcezer négyzetkilométeres területre terjed ki. Ez azonban még mindig nem elég, gyakran fel kell emelnünk a szavunkat az önző politika és a fenntarthatatlan hagyományok ellen is. Nem tartjuk például elfogadhatónak a gyermeklányok házasságát. Müncheni központú alapítványunk súlyponti feladatául az oktatás, az egészségügy, a mezőgazdaság, az infrastruktúra fejlesztését, a vízellátás biztosítását és felvilágosítást jelölte meg. A vágyam az, hogy egyszer eljöjjön hozzám az etiópiai kormány képviselője, és közölje velem: Karl, oly sok időt töltöttél már el nálunk, köszönet érte, de problémáinkkal mostantól kezdve már magunk, saját erőnkből is meg tudunk birkózni. Sajnos azonban ahol eddig az aszály keserítette meg az emberek életét, most árvíz és malária pusztít, úgyhogy álmaim beteljesülésétől még nagyon messze vagyok.
A kisember rettegése
Lányi András író: – A kisember a XX. század találmánya. Maga a kifejezés is. Odáig az ember nem volt kicsi. Épp akkora volt, amekkorának lennie kellett. Emberi léptékű veszélyekkel, gonoszsággal és szenvedéssel kellett megküzdenie. (A félreértések elkerülése végett: nem volt ettől se boldogabb, se boldogtalanabb, mint manapság.) De egyszer csak minden növekedni kezdett: a sebesség, a távolság, a hangerő, a lóerő, a GDP, a város és az információ. Az ember meg maradt akkora, amekkora volt. Csak a félelmei növekedtek: az új világrend léptéke és az elveszített emberi lépték közötti különbség emelkedésével arányosan. A kisember, mondhatnám, meghatározása szerint fél; azért kisember, mert olyan világban él, amelyet átlátni, befolyásolni túlságosan kicsiny, és ez mérhetetlenül kiszolgáltatottá teszi. Minden oka megvan rá, hogy féljen. Kisembernek lenni annyi, mint félni.
Ha a kisember nem hajlandó tudomásul venni az áthidalhatatlan különbséget a maga békaperspektívája és a tudományos-technológiai, de legfőképpen gazdasági haladás globális perspektívája közt, ha ragaszkodik ahhoz az értelemhez, amit a maga szűkös tapasztalatai alapján a dolgoknak tulajdonít, akkor menthetetlenül nevetségessé válik. Előbb nevetségessé, azután hőssé. A kisember helytállását rendszerint nem a megtorlás, hanem a komikum fenyegeti. Mit képzel magáról? Kisember (kis nemzet) nem győzhet. Diadala, ha győzi, amit legyőzni képtelen. Civil kurázsi: az esélytelenek magabiztos nyugalmával kiállni az igazunk mellett. Mi adna ehhez erőt? Mi az, ami erősebb a félelemnél? A rettegés.
Látom, amit bárki láthat, ha van mersze egy pillanatra levenni a képernyőről a tekintetét: az aznap éhen halt ötvenezer gyermeket, elsivatagosodó földeket, kiirtott erdőket, húsgyári ketrecekbe zsúfolt lények millióit, látom az örömtelen igyekezetet, hogyan próbálják a világot egyre sebesebben átalakítani hulladékká, az embert géppé, vágyait szükségletté, szükségleteit keresletté, látom a hulladéktemetőket: szemétkor piramisait a városok körül. Látom az őszszel ártatlanul félholtra vert, megkínzott, végül elítélt pesti srácokat, kiirtott őserdei törzseket, Litvinyenko sugárzó tetemét, mi történik azokkal, akik akarva-akaratlan a birodalom útjába kerülnek. Látom nemzedékem írástudóit, hazudni gyűlöletből, hazudni számításból. Tudom, hogy minden megtörténhet velünk, és rettegek, hogy meg is történik.
Civil kurázsi? De hát honnan veszitek a bátorságot – a hallgatáshoz?
A kisember kifejezésnek egyébként más jelentése is van: a gyermek. Erről pedig karácsony táján eszünkbe jut a Gyermek, akinek születése, példázatos élete és halála segít a félelmünket legyőzni. Megtanít, mennyivel jobb egymásért szenvedni, mint egymástól.
Hétköznapi bátorság
Hegedűs Zsuzsa szociológus: – Számomra a civil kurázsi ma nem a civilek hősiességét, hanem a hétköznapi emberek bátorságát jelenti. Azt a hétköznapi bátorságot, ami ahhoz kell, hogy valaki szakítva a többségi szokással, a mindennapok kényelmével, rutinjával, a fennálló normákkal, elvárásokkal, cselekvő alanyként vállaljon felelősséget olyan dolgokban, amelyek a fennálló szabályok, elvárások alapján nem tartoznak rá. Ez lehet egyszeri, hétköznapi esemény által kiváltott egyéni felelősségvállalás, például amikor valaki az utcán, vonaton, metróban azt látja, hogy valakit bántalmaznak, és bár menne tovább a dolgára vagy esetleg maga is fél, mégis közbelép, mert úgy érzi, nem teheti meg, hogy nem segít. De ugyanez a „hétköznapi bátorság” manifesztálódik, amikor az emberek úgy érzik, bármilyen kényelmetlen vagy netán veszélyes is, be kell avatkozniuk, méghozzá közösen a köz dolgainak menetébe, mert amit tapasztalnak, sérti az igazságérzetüket, meghaladja a morális ingerküszöbüket vagy egyszerűen csak felháborítja őket. Magyarán, szemben az ipari társadalom osztályalapon szerveződő mozgalmaival, ebben a globálisan szerveződő tudásalapú információs társadalomban ez a belső kényszerből fakadó „egyénileg vállalt hétköznapi” bátorság biztosítja számunkra, hogy manipulált fogyasztóból, szenvedő alanyból, a közös jövőnket alakítani tudó felelős aktorokká váljunk. Ez persze időt, energiát és némi elszántságot igényel. De mivel, hála a műholdaknak, az internetnek, ma valóban egy globális faluban élünk, néha elég egyetlen, tőlünk több ezer kilométerre élő civil hétköznapi bátorsága ahhoz, hogy a világ megváltozzon. Gondoljunk csak a civil right mozgalom sikerét megalapozó montgomeryi autóbuszbojkottra. Ezt nem valamiféle tudatos akció indította el, hanem egy fiatal fekete asszony, Rosa Park, aki az Egyesült Államok déli államaiban dolgozó fekete nők többségéhez hasonlóan takarítónőkent dolgozott. Egy hosszú munkanap után fáradtan buszra szállt, s mivel a feketéknek fenntartott rész – a megszokott módon – zsúfolt volt, míg a fehéreknek fenntartott rész üres, ezúttal úgy döntött, ő leül. A folytatás már történelem. Rosa Parkot ugyan lecibálták és lecsukták, de másnaptól egyetlen fekete sem vette igénybe a buszjáratot. S néhány napon belül egész Amerika a buszbojkottról beszélt. Az akkor még szinte ismeretlen Martin Luther King által indított civil right mozgalomhoz tömegével csatlakoztak az addig sorsukat reménytelennek érző feketék és a szegregáció valóságával szembesülő felháborodott fehérek.
A civil kurázsi ma azt jelenti, hogy a hétköznapi emberek a leghétköznapibb szituációkban felemelik a hangjukat, és ezzel cselekvő szereplőivé válnak a saját történetüknek ahelyett, hogy csupán egyszerű fogyasztók vagy szenvedő alanyai maradnának. Az élet tele van ilyen esetekkel, és sokszor a civil kurázsi teszi lehetővé azt, hogy egy társadalom megtanulja, miként veheti a kezébe saját sorsát. Nem a politika területén történnek meg ezek a hétköznapi csodák, hanem ott, ahol az élet zajlik, ahol a társadalom egyfelől felállítja a korlátait a hatalommal szemben; másfelől ezek a civil kezdeményezések indítanak be lentről olyan alternatívákat, amelyekkel de facto véget vetnek a hatalom döntési monopóliumának. Erre láthatunk ma példákat a magyar társadalomban, amikor a kórházbezárások ellen a betegek az ápolónőikkel, az orvosaikkal és az önkormányzati képviselőikkel közösen írnak petíciót vagy alkotnak élőláncot, társadalmi korlátot képezve, míg a másik oldalon a szakszervezetek, az orvosi és a gyógyszerészkamara a helyi önkormányzatok szakértőivel közösen dolgoznak ki alternatív megoldási javaslatokat.
Mivel szolgálhatok?
Krzysztof Zanussi filmrendező: – Máig ott ül mindannyiunk lelkében csendesen meghúzódva, elrejtőzve a homo sovieticus. Ezzel szemben áll a felelősségteljes polgári vagy civil gondolkodás, amely egyszerre jelenti az örök gyermeki létet és az érettséget. A szovjet típusú ember ugyanakkor állandó infantilitásban leledzik, mert ebben a társadalmi képződményben az állam az apa és az anya, a polgár pedig a gyermek. Megmondták neki, mi a helyes és mi nem, helyette döntöttek, gondolkoztak, öltöztették. Ez azonban bénítóan hatott a fejlődésre. Ma a nyugati kultúrát szintén a társadalom infantilizálódásának veszélye fenyegeti, az, hogy megáll a fejlődésben. Nézzék a farmerban feszítő idős urakat, vagy a magukat tininek érző, ennek megfelelően is öltözködő, az idő múlását észrevenni nem akaró hölgyeket. Mindez nem más, mint éretlenség. A polgári, a civil társadalom ezzel szemben nagyon is érett, amelyben az ember felelősséget vállal önmagáért és másokért. A különböző társadalmi berendezkedések harca ez. Úgy látom, az emberek ismét vonzódnak a homo sovieticushoz, tetszik nekik a felelősséget semmiért vállalni nem köteles gyermeki lét, s minden bajért, problémáért a szülőket okolják. Az érett, felnőtt ember azonban vállára veszi a felelősség terhét, s ha valami nem sikerül, azért nem kezd rögtön mást hibáztatni. Csakis ez, a felelősség vállalása mozdítja elő az emberiség fejlődését. E nélkül elveszünk.
Más kérdés, hogy az állam, a politikusok természetesen mindig atyáskodni akarnak polgáraik felett, nem pedig szolgálni őket. Nem tetszik nekik, ha az emberek nem úgy gondolkodnak, mint ők. Elképzelhető persze, hogy a polgár hibázik, amikor valami miatt tiltakozik. Ekkor azonban meg kell győzni, nem pedig becsapni, „megvezetni”. Mint a kisgyereket, akit azzal szédítünk, s valahol el is várja, hogy itt repül a kismadár, aztán mikor félrenéz, jön a fájdalmas injekció.
Jól érzékelteti a mai helyzetet a nyelv is. Nem véletlen, hogy az angolból fordított „Miben tudok segíteni?” kifejezéssel fordulnak már nálunk is a betérő vendéghez, vásárlóhoz a szállodákban, üzletekben. A lengyelben erre más szó van. Abben az esetben, amikor én a munkámat végzem, a „Mivel szolgálhatok?” kifejezéssel fordulok a másikhoz. Az emberek azonban manapság nem akarnak mások szolgálatára lenni, így hasznossá tenni magukat. Kényelmesebb ehelyett azt mondani, „Miben segíthetek?”, aztán valójában nem segít senki a másikon. A politikusnak szintén nem az a feladata, hogy segítsen rajtunk, hanem hogy szolgáljon minket. Ez a munkája! Ez azonban láthatóan nem nagyon akaródzik. Jobb atyáskodni, mint szolgálónak lenni!
(Interjúnk Krzysztof Zanussival a 31. oldalon)
Eltaposott polgárosodás
Hankiss Elemér szociológus: – A magyar emberek valamilyen oknál fogva nem annyira agilisek, mint például a lengyelek. Elég csak arra gondolnunk, hogy közülük hárommillióan mentek Nyugatra dolgozni, míg tőlünk alig néhány tízezren. Persze nekünk nincs tengerünk, s úgy tűnik, a tengerjáró népek még ma is bátrabban mozdulnak meg. Pedig a történelem a lengyeleket talán még nálunk is keményebben sújtotta, menekülniük kellett, gyakran nem lelték honjukat saját hazájukban. Ma mégis nálunk hiányzik inkább valami a társadalomból, ami miatt nem képes a maga útján járni a polgárosodás. A probléma okait a történelemben kell keresnünk, hiszen az előbb említett folyamat sokszor megszakadt. 1820 táján elindult például egy nemesi polgárosodás, ami azonban „67 után egyfajta középosztályosodásba ment át. Sokan elveszítették anyagi hátterüket, vagyonukat, s betagozódtak az állami juttatásoktól függő hivatalnoki középosztályba. Ez a réteg kívülről nézve sok tekintetben még mindig polgári jellegűnek tűnt, de nem volt független, szellemisége megváltozott. A kiegyezést követően, főleg üzleti és kulturális vonalon a zsidósághoz kötődő polgárosodási folyamat fejtette ki igen erős hatását. Ezt a vonalat azonban a negyvenes években a magyar társadalom megtagadta, s nagyon jelentős hányadát hagyta elpusztulni.
A XVIII. századtól, vagy talán valamivel még korábbi időponttól kezdve nagyon fontos szerepet játszott még a polgárosodásban a német bevándorlás is, de „45-ben őket is szétverték, százezrével telepítve ki, zavarva el őket. Meg kell viszont említünk a hetvenes-nyolcvanas években lezajlott kádári kispolgárosodást, amelynek a koldusország proletárjai is nyertesei lehettek. Hasonló folyamat játszódott le a Horthy-korszak idején is, amikor főként a nagyvárosok munkássága kezdett polgárosodni, benépesítve például a Pest körüli kertvárosokat. 1989 után azonban a korábbról fennmaradt kispolgári rétegek veszélybe kerültek, nagymértékű reproletarizálódás vette kezdetét. Ezzel párhuzamosan viszont kialakult egy burzsoá réteg, ami fontos eleme lehetett volna ugyan a polgárosodásnak, ám míg Nyugaton az alsó és felső réteg együtt fejlődött, addig nálunk nem épült ki az egységes „citoyen” társadalom, vagyis azoknak a polgároknak a közössége, amely komoly állampolgári felelősséget is érez. Kettészakadt a társadalom, a polgárosodás pedig a burzsoázia felé billent meg. E tekintetben még aligha nevezhetjük európainak magunkat.
A politika ráadásul kisajátította magának a döntéseket, és még mindig nem veszi igazán komolyan a társadalmat. Azt hiszi, mindent tud, s eldöntheti, mi jó az embereknek. Egyfajta felülről irányított államban élünk tehát, amely semmibe veszi az állampolgárokat. Ennél is szomorúbb azonban, hogy a polgárok érzik fontosságukat, folyton panaszkodnak, de nem állnak ki a jelentős ügyek mellett. A magyar jogtudat erős, de a civil kurázsi, a bátorság, az önszerveződés, az összefogás képessége gyenge. Persze nem vagyunk könnyű helyzetben, hiszen hirtelen ránk tört a globális erők vihara, amiben nem könnyű talpon maradni. Vagyis összességében a magyar társadalom nem vizsgázik jól, de erre vannak mentségei. A nehéz helyzetben lévő emberek legtöbbször megadják magukat, apátiába fordulnak, hiszen kilátástalannak tartják az életüket. Ahol azonban a társadalom alsó harmadának a lehetőségei minimálisra szűkültek, ott nem lehet diadalmenetet tartani, s nem lehet várni az öntudatos és jogtisztelő polgárság kialakulását. Mindezek ellenére büszke vagyok arra, hogy csak beindult a civil szféra, az önszerveződés. Száz, kétszáz, ki tudja mennyi helyen állt már két-három, öt, száz, ötszáz ember, s csodás dolgokat csináltak gyakran pénz nélkül, a saját erejükből. Ha ez a sok kis kezdeményezés tovább szaporodik, s kialakul Magyarországon egy mozaikszerű, élő civil társadalom, az hatalmas jelentőségű lesz.
Hatalom helyett igazság
Fodor Márk, az Amnesty International Magyarország igazgatója: – Ma, 2006-ban elmondhatjuk, hogy az ENSZ valamennyi tagállama aláírta az emberi jogok egyetemes nyilatkozatát, amely 1948-ban – máig érvényes módon – az emberi jogok alapjait fektette le. Ez azt jelenti, hogy jóformán a világ összes országa elkötelezte magát az emberi jogok mellett. Papíron. Mert papíron jelenleg minden nagyon szép és jó. Az Amnesty International éves jelentéseiben még mindig több mint 140 ország szerepel különböző jogsértések miatt. A világ fegyveres konfliktusaiban évente több százezer civil hal meg; ma sem ritka jelenség a kínzás és más embertelen bánásmód; ma is több millió gyerek és nő kényszerül arra, hogy a konfliktusok elől menekülve elhagyja saját otthonát; a rasszizmus szinte mindenhol jelen van, a nők elleni erőszak pedig többé-kevésbé minden ENSZ-tagállamban elfogadott jelenség. Egy-egy ilyen éves jelentés nem szól másról, minthogy milyen mértékben tartja be az adott ország a saját maga által vállalt kötelezettségeket, az adott ország kormánya mennyire tiszteli az emberi méltóságot. Az emberi jogok ugyanis alapvetően az emberi méltóságról szólnak.
E jelenség miatt idővel kialakult egy kissé furcsa, civileket tömörítő szubkultúra, amely a világ kormányain mindössze annyit kér számon, hogy tartsák be azt, amit vállaltak. Azért sajátos szubkultúra ez, mert valójában nincsenek eszközei ahhoz, hogy szankcionálja a hatóságokat, hogy felelősségre vonja őket, ha nem teljesítenek. A civil jogvédők nem tartanak fent börtönöket, ahova bejuttatnának a kínzó rendőröket, a nőket megerőszakoló katonákat, a népirtást elrendelő tábornokokat, vagy az ezeket a jelenségeket támogató, illetve felettük szándékosan szemet hunyó elnököket. Ügyvédek ugyan vannak a civil jogvédők között, ám nekik is azzal kell szembesülniük, hogy mivel magát a jogrendszert is a hatóságok állították fel, sok országban a jogi keretek eleve a hatóságoknak kedveznek.
Sok olyan ország van a világban, ahol a civil jogvédőket szándékosan célba veszik a hatóságok, letartóztatják, megkínozzák és kivégzik őket, vagy a tevékenységüket egyszerűen betiltják. Mintha félnének tőlünk. Nem ritka, hogy különböző országokban bizonyos nagykövetségek megkeresik az adott országban dolgozó Amnesty International képviselőit, kifejezve nemtetszésüket a munkájukkal kapcsolatban, mondván, hogy árt országuknak a tevékenységük. Magyarországon is volt már erre példa. És konkrétan mitől is félnek? Attól, hogy „nyomatékosan kérjük” őket, hogy tiszteljék a nemzetközi szabályokat, saját szabályaikat, a maguk által vállalt kötelességeiket? A civil jogvédők ereje talán abban rejlik, hogy függetlenek, nincsenek politikai elkötelezettségeik: egyszóval hitelesek. Nem ritka, hogy kormányközi fórumokon felhasználják a jogvédők által összegyűjtött adatokat. Ráadásul egyre több olyan kormányközi eszköz van mind Európában, mind az ENSZ keretei között, amely szankcionál: a hágai törvényszék például börtönbüntetést is kiszabhat háborús bűnökért. Ezekért a mechanizmusokért is civil jogvédők lobbiztak. Legyen szó akár a szudáni civil lakosság helyzetéről, akár Magyarországon a romák vagy a nők helyzetéről, sajnos ma még mindig épp olyan nagy szükség van civil jogvédőkre, mint 1961-ben, amikor létrejött a ma már 1,8 millió tagot és támogatót tömörítő mozgalmunk. Ugyanakkor a kormányok ma már nem tudják csak úgy lesöpörni az asztalról azt, amit hangoztatunk. A civil jogvédők ugyanis értékrendet képviselnek: hatalomra nem, csak igazságosságra törekszünk.
