A Szentföldön karácsonykor is a fegyvereké a főszerep
2006. december 23. (28. oldal)
György Zsombor
Betlehemben abban bíznak: békés lesz a karácsony. Nagy hit kell e bizalomhoz, mert a Szentföldön ismét dörögnek a fegyverek. Ezúttal testvér a testvér ellen küzd, miközben megkerülhetetlenné vált a kérdés: igaza volt a civilizációk összecsapását vizionálóHuntingtonnak, és nem létezik többé átjárás – fizikai és elvont értelemben egyaránt – a fallal elválasztott közösségek között?
Először csak a helyi rádióadót hallgatva figyelünk fel az automata fegyverek hangjára, ám néhány kilométer megtétele után az élőadás közeli valósággá válik. Egymásra tüzelnek, vagy csak a levegőbe lőnek? – kérdezem Iszmáilt, a taxist, aki egyre feszültebben figyeli a rádióban kiabáló tudósító szavait. Azt mondja, „a levegőbe pufogtatni jó dolog, ezek viszont egymást lövik”. Néhány percet autózunk még Dzsabalija utcáin, és a fegyverropogás már egészen közelről hallatszik, utunkat pedig egyszer csak kalasnyikovot szorongató férfiak állják el. Mint kiderül, a hamászos kormányfő fegyveresei. „Mi a frászt keresnek itt a harcok közepén?” – faggatják indulatosan a sofőrt, ám nem akarnak bántani minket, pusztán ilyen a vérmérsékletük. Kissé ijedten felhúzom azért a szakadt Mercedes ablakát, mintha bármit is számítana. Iszmáil vigyorogva fordul felém, s annyit mond, „no problem”.
Továbbmegyünk, ekkor a lövöldözés már alig néhány méterre zajlik tőlünk, nem tudni, ki kivel van. Sok a sérült, az egyik közeli utcában egy tizenkilenc éves lány halálos lövést kap. Szerencsétlennek semmi köze nem volt az eseményekhez, talán csak hazafelé tartott éppen.
Nehéz elképzelni, hogy létezhet a gázai Dzsabalijánál is nyomorúságosabb hely a világon. A menekülttáborban az utak szinte járhatatlanok, a házak romosak, az utcák mocskosak, nincs közvilágítás, a lakosság nem jut gyógyszerhez, élelmiszerhez is csak alig. A játékboltban azonban halomszámra állnak a műanyag puskák, csak hogy a gyerekek is mielőbb megbarátkozzanak a közel-keleti érdekérvényesítés eszközeivel.
Gáza kicsiny területén mintegy másfél millió ember zsúfolódott össze, akiknek a többsége az utcán éli az életét. Átlagosan családonként hat gyermek születik, úgyhogy nehéz elképzelni, mi lesz itt néhány év múlva, amikor ők is felnőnek, és családot alapítanak. Az övezetet elhagyni gyakorlatilag lehetetlen.
A lakosság hetven százalékának nincs munkája, néhány embernek az ENSZ helyi missziója, az UNWRA ad némi alamizsnát. Alkalmazottait leginkább kék talicskájukról lehet felismerni, elvileg ezekbe kellene összegyűjteniük a környék hulladékát. A Gáza városával gyakorlatilag összenőtt telepen azonban talán az a legkisebb gond, hogy bokáig ér a szemét, Dzsabalijában ugyanis a normális emberi létnek egyetlen feltétele sem adott. Ám ami a legijesztőbb: a Fatah és a Hamász elszánt híveinek összecsapásai rendszerint éppen itt robbannak ki, majd terjednek át a többi településre.
Az indulatok legutóbb amiatt szabadultak el, hogy Mahmúd Abbász, illetve, ahogy mozgalmi nevén szólítják, Abu Mazen palesztin elnök december 16-án új parlamenti és elnökválasztást jelentett be. A nyugati világ üdvözölte a döntést, hiszen felcsillant a remény arra, hogy a radikális Hamász elveszíti a január 26-i választásokon megszerzett hatalmát. Egy esztendeje a terrorszervezetnek minősített mozgalom népjóléti intézkedések sorát és a Fatahra jellemző korrupció felszámolását ígérte, ám az eltelt egy év alatt csak romlottak az életkörülmények. Az emberi katasztrófáért persze a gázai emberek továbbra is Izraelt teszik felelőssé, amely blokád alá vonta az övezetet, falat épített, s még a térségnek járó adó-visszatérítéseket is befagyasztotta. Ez azonban nem válasz arra a kérdésre, hogy miért kell a testvéreknek egymás vérét ontaniuk.
Bét-Hanún halottai
A palesztinok tehát csalódottak, s a nyugati vezetők éppen ezért abban bíznak, hogy a lakosság legközelebb nem dühből szavaz majd, hanem az embargó feloldása reményében a párbeszédre készebb, „vasalt inges” Fatah-jelöltekre adja voksát. Valójában azonban Gáza városában és Dzsabalijában járva nem látni túl nagy különbséget a két mozgalom hívei között, mindkét oldalon fiatal gyerekek gyilkolják egymást értelmetlenül.
Miközben a tűzharc kellős közepébe csöppenünk, és fejünk fölött adják le egymásra a sorozatokat a Fatah és a Hamász fegyveresei, Abu Mazen gázai irodáját aknavetővel veszik tűz alá: a harcok egyre több településre terjednek ki. Döbbenetes látvány, de a helyiek annyira hozzászokhattak az erőszakhoz, hogy úgy viselkednek, mintha nem is az életük forogna kockán. Az út szélén egy férfi banánt árul, a kátyúkkal teli úttesten pedig egymást kergető gyerekek rohangálnak át a kocsik előtt.
Már sötétedik, de Bét-Hanún felé vesszük az irányt, abban bízva, ott nyugalom lesz. A falu nevét novemberben ismerte meg a világ, az izraeli légierő ugyanis egy éjszakai támadás során tizenkilenc ártatlan személy, többségében gyerek életét oltotta ki. Iszmáil egy család életben maradt tagjaihoz visz, akik könnyeikkel küszködve mesélik, miként veszítették el gyermeküket, feleségüket, szüleiket egyetlen éjszaka alatt. A nyomorúságos utcából jól látszik a határvonal felett lebegő hatalmas fehér léghajó, amelyről az izraeliek csúcstechnológiás katonai eszközeikkel figyelemmel tarthatják egész Gázát. A több találatot is kapott ház előtt férfiak beszélgetnek, mellettük egy megbénult fiú tolószékében ülve hallgatja őket. Testvérei mellette haltak meg azon az éjszakán.
– A történtekre nincs magyarázat – mondja egy idősebb férfi, aki azt is elárulja, hogy a család egyébként a Fatahhal szimpatizál. Míg a férfiak kávézni vonulnak, a család egyik fiatal nő tagja, Inhám végigvezet a házon egy tíz-egynéhány éves fiú kíséretében, sorra mutatva a falakon tátongó hatalmas lyukakat, vagyis a belövések helyeit. A lány sírva fakad, amikor a családról készült tablón a halott gyerekek nevét kezdi sorolni. „Miért teszik ezt velünk az izraeliek?” – kérdezi, miközben a kíséretében lévő fiú egy rakéta maradványaival a kezében lép mellénk. A falakon itt-ott Jasszer Arafat képei tűnnek fel, a karizmatikus vezetőé, akinek sokak szerint meglett volna az esélye arra, hogy megteremtse a békét. Amint azonban a helyiek állítják, ma egyik oldalon sincs olyan erős, nagy tekintélyű és formátumú politikus, aki képes lenne Arafat, Rabin vagy akár Saron örökébe lépni.
Röntgen a határon
Késő este lett, Bét-Hanúnból az erezi határátkelő felé indulunk. Bár a távolból még hallani a fegyverropogást, próbálom feldolgozni az elmúlt néhány órában látott borzalmakat. A józanul gondolkodó krízistudósítók életben maradásának legfőbb titka az, hogy húznak egy képzeletbeli vonalat a reális és irreális kockázatvállalás határán, s eldöntik, megéri-e vállalniuk az előttük álló küldetés veszélyét. Az eseményeket látva Gáza már a második kategóriába kerülne. Izraelt rengeteg bírálat éri amiatt, hogy a blokád emberi katasztrófához vezetett a kis tengerparti zónában, de tárgyilagosan nézve be kell vallanunk, van alapja annak az álláspontnak is, miszerint a fal szerencsésebb oldalán élő lakosság megvédése kötelessége az államnak és mindenkori politikai vezetőinek. Éppen ezért nem egyszerű az átkelés Ereznél, de a biztonságnak ez az ára. A két világot egy több száz méteres folyosó köti össze, amelynek palesztin oldalán teljes sötétségben kell elbotorkálni az ellenőrzési pontokhoz. Miután kinyílik az első izraeli kapu, egy körülbelül egy négyzetméteres üvegfalú fülkébe kell belépni, amelyben megröntgenezik az átkelni kívánó személyt, nehogy veszélyes anyagot vigyen be Izraelbe a ruhája alatt vagy akár szervezetében. Ezt többszöri csomagellenőrzés, a különengedélyek áttanulmányozása és az útlevélkezelés követi. Utóbbit fiatal sorkatonák, főként lányok végzik, hiszen a kétéves szolgálati idő letöltése számukra is kötelező. A hatósági személyek – mint Izraelben mindenhol – határozottan, de rendkívül udvariasan és segítőkészen lépnek fel, ám az alig húszéves lányokból hamar kibújik a gyermeki kíváncsiság, s szinte barátian érdeklődnek a munkánkról, Magyarországról.
A hátukon gépkarabély lóg.
A jeruzsálemi Sziván már letette a fegyvert, most egy üzleti főiskolán tanul, s hogy legyen pénze, esténként kocsmában dolgozik. Én ez utóbbi helyről ismerem. Katonai szolgálata alatt két éven át hivatali munkára osztották be egy főhadiszálláson, így lakonikusan csak annyit mond arról az időszakról: unalmas volt.
Jó reggelt, Mr. Huntington!
Mindaz, amivel Gázában találkozhatunk: a nyomor, a rengeteg gyerek, a kilátástalanság, az Izraellel s gyakran az egész Nyugattal szemben érzett gyűlölet, no meg persze a szűnni nem akaró erőszak egyfajta tünetsorát adja mindannak, amit a népszerű szakirodalom civilizációs különbségként ábrázol. S valóban: két merőben eltérő világot látunk magunk előtt, sok ponton találkozó, egymással azonban rendre hadban álló értékrendszerrel, hagyományokkal és gondolkodásmóddal. Másként viszonyulnak a „fal” két oldalán a családhoz, az élet értékéhez, a rendhez, az Istenhez. Másképpen vitatkoznak, mást esznek, másként reagálnak a kritikára. A nagy kérdés azonban az: tényleg gyűlölniük kell-e egymást, vagy megérthetnék egymás szavát?
Huntington mára közhelyszerűvé vált, a civilizációk harcát felvázoló 1993-as tanulmánya – miszerint jövőnket a különböző kultúrák, civilizációk egymással jobbára összeegyeztethetetlen értékeinek állandó, esetleg ideig-óráig békés mederbe terelhető, de mindig kiújulással és összecsapással fenyegető konfliktusai határozzák majd meg – önbeteljesítő jóslattá vált. Az amerikai neokon demokráciaexport egyszerűen nem alkalmazható a más történelmi és kulturális alapokon álló keleti világban, annak szavát megérteni képtelen, így csak káoszt és nyomort szül, mint Irakban. De a terror eszközétől sem visszariadó iszlamista térhódítás ugyanígy nem hozta el a kampányaiban ígért szociális fejlődést, ezzel szemben szenvedést, testvérháborút robbantott ki mindenhol, ahol teret kapott.
Így van ez Gázában is, ahol hiába szajkózzák sokan, hogy Izraelnek pusztulnia kell, ha egyszer még az egymás közti politikai érdekkülönbségeknek is rendre fegyverrel szereznek érvényt. Itt könnyedén tetten érhető a muzulmán világ megosztottsága, s jól látható az is, miként próbálja átalakítani az erőviszonyokat a radikális iszlamizmus. A Hamász ugyanis nem csupán politikai-katonai szervezet, hanem az amerikanizmus fő ellenségeinek, főként Iránnak az előretolt bástyája, amely csak és kizárólag a saját eszme- és ideológiavilágát látja elfogadhatónak, a többit pedig ellenségnek tekinti.
Valószínűleg téved azonban, aki a problémát a keresztény, a zsidó és a muzulmán emberek közötti, egyébként valóban jelentős különbségekre, vagyis a kulturális, pszichikai tényezőkre egyszerűsíti le. Ha az ember és ember közti közvetlen viszonyt nézzük, bizony, azt látjuk, hogy a szakadék könnyedén átléphető.
Bajban a keresztények
A radikalizmust sajnálatos módon a közel-keleti keresztények is megszenvedik. Samir Kumszíje, a keresztény Al-Mahed, vagyis Születés televízió vezetője egyenesen egy harmadik világháborúról, a Kelet és a Nyugat nagy összecsapásáról vizionál. A betlehemi székhelyű televízió napi huszonnégy órában sugároz, adását látni lehet Izraelben és Jordániában is. Amint Kumszíje úr meséli, nem is olyan régen Betlehem körzetében a lakosság nyolcvan százaléka még keresztény volt, mára viszont alig maradtak, jó, ha összesen hatvanezren vannak. Úgy emlékszik, 1994-ig semmiféle konfliktus nem volt a keresztények és a muzulmánok között, a palesztin autonómia létrejöttét követően azonban elszaporodtak a támadások. A ciszjordániai keresztények döntő többsége ma már többnyire valahol Európában él, hiszen senki sem védi meg őket a Szentföldön.
Átutazóban persze nem sokat érezni a keresztények fenyegetettségéből, annál megdöbbentőbb hallani, hogy Samir Kumszíjének, a „keresztények hírmondójának” immár többször is az életére törtek. A muzulmán kormányzat előtt megpróbálják lejáratni, rendszeresen kap fenyegető leveleket, s immár többször is Molotov-koktélt dobtak házára, autójára. Beszélgetésünk közben testvére, Makrám sajátos megoldást vázol fel az izraeli-palesztin konfliktusra. Úgy véli, Izrael és a palesztin területek egészén meg kellene teremteni a mozgás, költözködés, munkavállalás lehetőségét, ugyanakkor politikai jogaival mindenki csak ott élhetne, ahonnét származik.
Ő is belátja azonban, hogy ez egyelőre álom csupán. Az élet ugyanis sokkal bonyolultabb, még az Izraelben élő zsidók és nem zsidók lehetőségei sem egyformák. A haifai Vadi Abunasszár keresztény arab származású, nemzetközileg is elismert politikai elemző. Egy tel-avivi szálloda kávézójában beszélgetve saját személyes története révén próbálja érzékeltetni, milyen érzés ma arabnak lenni Izraelben. Mint meséli, egy buszmegállóban csinos izraeli lány állt a közelében, akivel olykor „véletlenül” találkozott a tekintetük. Egyik ismerőse azonban épp felhívta Vadit, aki anyanyelvén, arabul szólt a mobiltelefonba. Az addig kedvesen mosolygó lány arca ekkor elkomorodott, hátat fordított, s több méterrel odébb ment, biztos, ami biztos. „Ha nem is néz minket mindenki terroristának, tény, hogy nem rendelkezünk ugyanolyan jogokkal, mint a többség” – állítja a férfi, akit a beszélgetés közben is folyamatosan hívnak hol Abbász, hol pedig Haníje környezetéből.
– Egy arab például sosem fog annyi pénzt kapni ugyanazért a munkáért – mondja. Mint hozzáteszi, Izraelnek érdeke a társadalmi különbségek fenntartása, hiszen szüksége van az olcsó munkaerőre. Aligha véletlen, hogy nem engedi gyárak, üzemek építését a palesztin területeken, hiszen akkor az emberek akár helyben is boldogulhatnának.
Beköltözött a szomorúság
Betlehemben a Születés templomának környékét esténként szépen bevilágítják a karácsonyi fények. A belvárosban zajlik az élet, olyan, mintha minden rendben lenne. Mikulás-csokoládék sorakoznak a boltokban, a bazársort fenyőgallyak díszítik, a templomban pedig már felkészültek a külföldi vendégek fogadására. A Szent Katalin-templom plébánosa, Amjád Szabbara is derűlátó, mint mondja, az idén is több ezren érkeznek majd a városba, hogy végigjárják a zarándokok útját, majd meghallgassák az éjféli misét. Azt mondja, nem tart semmiféle konfliktustól, a karácsony ezúttal is szép lesz Betlehemben. Bizakodik Ariel, a fiatal ferences szerzetes is, aki első karácsonyát tölti itt. A helyi lakosság azonban a minden korábbinál rosszabb gazdasági helyzet miatt kevésbé tudja átérezni az ünnep hangulatát. A Palestine Times újságírója például a minap felkereste Susan Taliját, azt az asszonyt, akinek a fiát öt esztendeje éppen itt, a Születés templomának ajtajában lőtték le az izraeli katonák. Gyermeke halálát azóta sem tudta feldolgozni, ráadásul a „szomorúság az összes palesztin otthont elérte”, hiszen majd mindenki elveszítette azóta valakijét.
Az egyik vásárló, Hana Tameh szerint az embereknek kisebb bajuk is nagyobb annál, mint hogy karácsonyfa-állítással és -díszítgetéssel foglalkozzanak. Egy kormányzati alkalmazott, Isza Abu Iszkandar azt mondja, az idén csak gyermekei számára tud venni néhány ruhadarabot, többre nem futja. Ugyancsak a boltban Huneida Aba Manszur viszont azt állítja, mindent megtesz azért, hogy a karácsony ugyanolyan boldog legyen, mint máskor, hiszen a gyerekeknek legalább az ünnep idején meg kell feledkezniük a hétköznapok nehézségeiről. A bajok mélységét azonban jelzi, hogy a legtöbb kereszténynek is otthont adó városnak még karácsonyi lámpásokra sem volt pénze, az állami alkalmazottak pedig tizedik hónapja nem kaptak fizetést. Insallah – mondanák erre muzulmán barátaink, vagyis ha Isten is úgy akarja, majd Betlehemben is béke honol.
A keresztények – a Szentföldön és itt Európában – viszont egyelőre nem tehetnek mást, mint hogy éjfélkor a Szentföld békéjéért is elmondanak egy imát.
