2006. december 23. (9. oldal)
Mezei Balázs
Az Egyesült Államokban már december elejétől lázasan készülődnek a karácsonyra. A Mikulás, Szent Miklós püspök ünnepe december 6-án a karácsonyi felkészülés nyitónapja; ettől kezdve se szeri, se száma a pirosba öltözött télapóknak, az arany és zöld színekbe bújtatott díszeknek. A keresztény jelleg túlhangsúlyozása a hivatalos dekorációkban ma már egyoldalúságnak számít, hiszen a karácsonyi ünnep egybeesik nemcsak a hanukával, hanem a kwanzával is. Míg az előbbi a Makkabeusok győzelmére emlékezik Krisztus előtt 167-ben s ekképpen a zsidóság egyik fontos ünnepe, a kwanza az afroamerikaiak családi ünnepélye; az első spirituális jelentéssel bíró történeti emléknap, az utóbbi (nevének jelentéséből láthatóan, amely „az aratás első gyümölcse”) inkább a családi jólét ünneplése. A keresztény karácsony ma már ebben a társaságban találja magát; s mivel lényege éppen a másikkal való törődés, az együttlét, a kibékülés – Isten kibékülése az emberiséggel -, a hármasságot nem lehet nem tudomásul venni. Ebben hiba lenne a kereszténység visszaszorításának kísérletét látni; sokkal inkább a karácsony történeti hatása ez, amely oly mélyen átjárja a mai nyugati világot, hogy ihletése nyomán újabb ünnepalkalmak körvonalazódnak és kerülnek előtérbe; éppen ebben mutatkozik meg az univerzális jelleg, amely a kereszténységet a kezdetektől fogva jellemezte.
Az ünnepi hármasság a kereszténység hatására jött létre, de jelenlegi konfigurációjában mégis mélyre nyúló problémára mutat. E problémát a meghasonlottság kifejezésével jellemezhetjük. Az amerikai társadalom sok tekintetben egységesen szervezett; így van ez a jog, a populáris kultúra, a közbiztonság szervezettsége vagy a technikai feltételek és eszközök biztosítása terén. Másfelől szinte áthidalhatatlan szakadék tátong egyes társadalmi csoportok között; a fekete és a fehér társadalom mutatja a legvilágosabban ezt a történetileg kialakult különbséget. Annak ellenére, hogy a feketék aránya az Egyesült Államokban a lakosságnak még tíz százalékát sem éri el, a probléma sokkal jelentősebb. Arról van szó, hogy a társadalom egy csoportja, e csoport nem elhanyagolható része az elfogadhatónál élesebben szegregált, annak esélye nélkül, hogy valaha is kilépjen saját körének gazdasági és kulturális gettójából. E meghasonlottság mellett – amelynek felszámolásán az amerikai belpolitika nagy erőkkel dolgozik – az elmúlt évtizedekben megjelent a latínók kérdése, a Dél-Amerikából származó, spanyol ajkú bevándorlók hatalmas számának a problémája. Évente Detroit városának lakosságával nagyjából megegyező számú spanyol ajkú kerül illegális úton az Egyesült Államokba. E személyek helyben született gyermekei már amerikai állampolgárok a helyi szabályozásnak megfelelően, miközben a szülők státusa jogilag rendezetlen. Kiutasításuk lehetetlen, hiszen amerikainak számító gyermekeiket jogvédelem illeti meg; idetartozik a szülőkkel való együttélésnek a védelme is. S az sem biztos, hogy a mai amerikai társadalom szívesen megszabadulna e bevándorlóktól; hiszen ki végezné el akkor a minden társadalomban szükséges, alacsonyrendűnek vélt feladatokat, amelyek Nyugat-Európában korábban a törökökre, ma már egyre inkább a lengyelekre, a románokra és a bolgárokra hárulnak? A mai amerikai társadalom éppoly kevéssé nélkülözheti az illegális latínók szolgálatait, mint a hatalmas kínai gazdaságot, amely az amerikai tervezésű ipari termékeknek ma már több mint 50 százalékát előállítja.
Ahogyan az amerikai társadalom kettéoszlik fekete és a fehér lakosságra, ahogyan éles határvonal keletkezett az illegális bevándorlók és a legális munkavállalók között; s ahogyan az amerikai gazdaság egyre inkább kettéoszlik a hazai termelés és az „outsourcing”, a világ más pontjaira kitelepített, fizikai és szellemi termelés között, úgy hasítja ketté a mai Amerikát a politikai különbség minden másnál élesebb cezúrája. A politikai meghasonlás a legnyilvánvalóbb és legszélesebb körben érvényesülő vonás; a többi nagyjából ennek logikáját követi, legalábbis a tekintetben, hogy az egymástól elkülönülő körök, csoportok és felfogások között szinte lehetetlennek tetszik a rugalmas kapcsolattartás, a problémák közös kezelése; minden erőfeszítést kisebbségbe kényszerít a különbségtétel kíméletlen logikája. S mintha ez a jelleg érvényesülne, a hazainál brutálisabb módon, mindenütt, ahol az amerikai befolyás megerősödik. Dél-Amerikában, a szegregáció ezen őshonában a nagy, északi szomszéd támogatásával kiépülő politikai rendszerek a szegregáció kegyetlen politikáját követték Chilétől Mexikóig; nem véletlen, hogy az ezzel szembeszegülő törekvések a szegregáció felszámolására hivatkozva voltak képesek olyan mozgalmakat elindítani, amelyek az elnyomás újabb formáit eredményezték. S vajon nem ehhez hasonló jelenségek kibontakozását látjuk mindenütt, ahol a Szovjetunió felbomlását követően rohamléptekben kibontakozó újkapitalizmus érvényre jutott? Nem azt látjuk, hogy az ellentétek sokszor az irracionalitás pontjáig éleződnek, annak kilátása nélkül, hogy a hagyományos humanitás, szocialitás, morál, közös érdekeltség nevében ezen ellentéteket végre áthidalhatnánk? Hol gyökerezik végül is az a képmutatás és kegyetlenség, amely krokodilkönnyekkel és nemzetiszínű tűzijátékkal színlelve emlékezik „56 hőseiről, miközben véresre veri azokat, akiknek Európa legtisztább forradalma nem csupán emlék?
A mai amerikai élet legkínosabb kérdése az iraki háború lett. Az évekkel ezelőtt bejelentett katonai győzelmet mára jórészt elfeledtük. A káoszba süllyedt, terrorbombázással darabokra szaggatott társadalom véres hétköznapjaiban a jól védett amerikai bázisok sem maradnak érinthetetlenek. A hagyományos háború ugyan győzelmet hozott, de az újabb háború, a mindennapi békéért, a működő társadalomért vívandó harc kudarccal fenyeget. Ez a háború a jelenlegi módon nem nyerhető meg; a lakosság soha nem fogja magáénak elismerni az erőszakkal ráoktrojált kormányt, amelynek tagjait sokszor tisztázatlan érdekek vezetik; a „szektariánus villongások” mögött nem egyszerűen egymással szembeszegülő hatalmi csoportok kontrollálhatatlan küzdelme húzódik, hanem inkább az ellentéteket kiegyenlíteni, a normális társadalmi működést biztosítani képtelen politika. Az iraki helyzet a legvilágosabb jele annak, hogy hagyományos módokon ma már nem lehet háborút nyerni; egy teljes társadalom ellenállása, az ennek nyomán kialakuló káosz lehetetlenné teszi a harctéri győzelem konvertálását társadalmi-politikai győzelemmé.
Ha máshonnan nem, innen megtudhatjuk, hogy a jelen világhelyzet csupáncsak tükröződik abban a megoszlásban, amely a kortárs magyar társadalomra jellemző. Vajon mikor lesz elég bátorsága a politikai vezetésnek ahhoz, hogy ne csak a hazugság tényét ismerje be, hanem – amerikai kollegáihoz hasonlóan – azt is világosan megfogalmazza, hogy az egész társadalmat érintő, radikális változások nem vihetők végbe a társadalmi elégedetlenség, közöny, ellenállás viszonyai közepette? Mikor elégelik meg az elvakultságot, amellyel minden hóbortos ötletüket a nyílt erőszakhoz közel álló módokon kívánnak keresztülvinni, mit sem törődve átfogóbb gazdasági, társadalmi, erkölcsi összefüggésekkel? Minden ilyen viselkedés katasztrófába torkollik, ahogyan erről a világirodalom megrendítő darabjai tanúskodnak az Antigonétól a III. Richárdig.
A karácsony a kereszténység ünnepe, amelyben arra az egyszerű tényre figyelünk, hogy a valóság legmélyebb és legtragikusabb cezúrája, Isten és ember szembenállása a legnagyobb tett által feloldódik. Isten kibékül a világgal, hogy a világ is kibékülhessen Istennel; Isten emberként jelenik meg, hogy az ember is jelen lehessen Isten előtt; Isten kinyilvánítja szeretetét, hogy ugyanezt tehesse az ember is. Lehetséges olyan történeti korszak, amely az ebben az ünnepben kifejezett felismeréseket és tényeket valaha is felülírhatná? Ha nem karácsonyról beszélünk, akkor a Makkabeusok győzelméről, amely az igazságosság és béke győzelme az Istentől elrugaszkodott vezetők felett; ha nem karácsonyról van szó, akkor a kwanzáról, amelyben a család tagjai összegyűlnek, hogy az együttlét békéjéből merítsenek erőt a mindennapokhoz. Ha nem karácsonyról beszélünk – akkor is a karácsonyról beszélünk, mert elkerülhetetlen, hogy a világ jelenlegi, tragikus megosztottsága valamikor eljusson az annyira áhított béke állapotába. Soha nem juthatna el ebbe, soha egyetlen ember sem léphetne túl saját, belső megosztottságán, a jó és a rossz visszatérő küzdelmein, ha nem létezne az a kör, amelyben ez a túllépés, az a kibékülés, ez az egység már mindig is létrejött; nem a platóni ideák megfoghatatlan világában, hanem abban a realitásban, amelyet Isten emberré válása fejez ki.
„Légy jóakarója a te ellenségednek hamar, amíg az úton vagy vele, hogy ellenséged valamiképpen a bíró kezébe ne adjon, és a bíró oda ne adjon a poroszló kezébe, és tömlöcbe ne vessen téged.” (Máté 5, 25)
A szerző filozófus
