2006.12.29., 2006. évfolyam, 51-52. szám
szerző: Almási Miklós forrás: 168óra
cimke: vélemény
Mostanában ismét terítékre került a háborúban eltulajdonított műkincsek visszaszolgáltatásának ügye. Úgy értem – a világban.
A holland állam 1999-ben kétszázvalahány képet adott viszsza a jog szerinti örökösöknek. Hatvan-egynéhány év után, kilencévi pereskedés eredményeképp. A képeket a németek lopták el: David Goldsticker műkereskedő gyűjteményének 1200 darabja volt, és főképp 17-18. századi holland festők alkotásaira specializálódott. Ezt a kollekciót nyúlta le Göring…
Aztán – hogy, hogy nem – e gyűjtemény egy része visszakerült Hollandiába, ott a képek különböző múzeumok darabjaivá „idomultak” – hogy úgy mondjam. Szóval a múzeumok elvoltak a szép képek egy részével – megszokták, hogy az övék. Már a sajátjuknak érezték. Amikor Goldsticker lánya 1952-ben hazalátogatott, felfedezett egypárat, azt mondták neki, vásárolja vissza a (saját) képeit… Ez a mostani (holland) restitúció azért jöhetett létre, mert szerencsére fennmaradt egy perdöntő bizonyíték. A notesz. És vele a notesz krimije.
1940-ben – a németek már közel jártak – Goldsticker a családjával felült egy Amszterdamból utolsónak kifutó kereskedelmi hajóra. A kapitány csak úgy engedte fel, ha David vállalja, hogy a férfiakkal közös raktárhelyiségben kapjon helyet, a nők, gyerekek meg a másikban. Egy este nem bírta tovább a tömegkabint, felment a fedélzetre, és belezuhant egy áruaknába. Reggel az egyik matróz kezdte keresni, az is belezuhant ugyanebbe az aknába, ő is szörnyethalt. (Gyanús ügy – krimi a krimiben…) Lényeg, hogy Goldsticker zsebében megtalálták azt a kis noteszt, amelybe az egykori galériás – géppel írva – pontosan bekönyvelte mind az 1200 kép adatát, keletkezési idejét, a képek méretét, a vásznon található jelzéseket, vételárát stb.)
A zsebkönyv mára világhírű lett. (A Financial Times is írt róla.) Én is csak azért említem, mert ez a könyvecske tette lehetővé, hogy a képek egy része visszakerüljön a Goldsticker unokákhoz, illetve, hogy elháruljon minden akadály a visszaszolgáltatás (restitúció) elől. Ami mostanában nemcsak Hollandiában, másutt is felgyorsult.
Amit az 1998-as, úgynevezett Washington Konferencia segített elő. Ott 44 ország állapodott meg a nácik által elrabolt műkincsek visszaszolgáltatásának rendjéről. Ennek a fordulatnak eredményeit láthatjuk
– igaz, lassan – kibontakozni. A New York Timesban olvasom például, hogy a seatle-i múzeum is visszaadott egy Matisse-t a tulajdonosnak, korábban a North Carolina-i múzeum szolgáltatott vissza műtárgyat. (Nem kérdezem, hogyan került oda… újabb krimi lenne belőle.) Dániában is volt ilyen eset, a franciáknál nagy vita folyik néhány „ismeretlen eredetű” múzeumi tulajdonról – előbb-utóbb azokat is vissza fogják szolgáltatni. A németek a múlt hónapban hoztak létre egy bizottságot az eltulajdonított műtárgyak visszaadására, legalábbis azoknak a műtárgyaknak az áttekintésére, amelyek állami (tartományi) múzeumokban lelhetők fel. (Hogy mi van magángyűjteményekben, azt csak találgatni lehet…) A folyamat több akadály után újraindult: jogászok, biztosítási ügynökök, nyomozók, műtörténészek specializálódtak a restitúcióra, mert – mi tagadás – óriási pénz van benne. (Megeshet, hogy az ügyvédeknek – ha nyernek – a perérték harminc százaléka jár, tarhálnak a nyomravezetők, nyomozók, szakértők. A tulajdonos leszármazottai jó, ha a tárgy egyharmadával beérik…)
Mi, magyarok is érintve vagyunk. A háború során Oroszországba került műkincseket pereljük (kérjük, igényeljük), de nemigen megy előre az ügy. (Az oroszok előbb jóvátételnek, majd jogos kártérítésnek tekintették a tárgyakat, aztán tárgyalásba kezdtek, ígéret is volt, most nem is tudom, hol tart a folyamat – egyelőre úgy tűnik, befagyott.) Csak megjegyzem: a nácik nemcsak zsidó tulajdonú műtárgyakat raboltak, ellenálló arisztokraták műkincsei is benne vannak a csomagban, amely most orosz kezelés alatt áll.
A dolog azonban még tovább bonyolódik. Az egykori tulajdonosok leszármazottai a magyar államtól is kérnek néhány híres – múzeumban látható – tárgyat, ez is jogos, az intézés mégis igen lassan halad. (Nemrég visszaadtak pár műtárgyat – legalább annyival kevesebb az adósság.)
De nem is erről akarok beszélni, hanem a jelenség egészének irracionalitásáról. A képek (szobrok, műkincsek) tulajdonát bizonyítani nyilván nehéz. De azokban az esetekben, ahol a bizonyíték nyilvánvaló – lásd Goldsticker-gyűjtemény -, miért nem születik gyorsabb döntés? Józan ésszel érthetetlen. Többnyire nem a lopó nem akarja visszaadni. Az ő kezéről átkerült – mondjuk – állami gondozásba, és ott már „könnyű” érveket találni, miért is nem kell visszaszolgáltatni a lopott tárgyat: „közkincs”, a „nagyközönség hozzáférési joga”, „nemzeti vagyon része” – stb. A német közgyűjtemények – a legutóbbi időkig – ilyesmikkel érveltek. Meg azzal, hogy ha visszaadják e műkincseket, akkor a jogos tulajdonos lakásába kerül a kép – azaz „megfosztjuk a nagyérdeműt az esztétikai élvezettől, művelődéstől”. Képmutató érvelés? Hát persze. De hosszú időn át volt foganatja. Meg aztán, ha a jogos tulajdonos árverésre bocsátja is (a Christie”s meg a Sotheby vagyonokat keresett már eddig is ilyen üzleteken), a kép/szobor akkor is a Távol-Keletre, netán egy olajsejk palotájába kerül, soha az életben nem fogja látni senki.
Abszurd érvelés. Miért nem lehet abból az egyszerű tényből kiindulni, hogy a műtárgynak volt gazdája, akitől elrabolták, és az idegen tulajdont vissza kell adni? Biztos ilyen érv is van, de erre jön Csűrcsavari mester, hogy a tulajdonjog nem bizonyítható, hogy a leszármazottak nem igazolhatóak stb. A „notesz krimije” itt pontot tett az ügyre: bizonyíték volt – a benne felsorolt tételek azonosíthatók voltak, a tulajdonos úgyszintén. Csakhogy még így is kilenc évig tartott a huzavona.
Tehát: a krimi nem fejeződik be a „notesznél”. Sok víz fog lefolyni még Európa folyóin, mire a Washington Konferencia megállapodásai teljesülnek, mire a szerzett kincsek Berlinből, Moszkvából, Ottawából, Londonból stb. visszakerülnek az egykori tulajdonosok leszármazottaihoz. Az ellenállás számtalan forrásból táplálkozik. Mert a világháború nagy kavarodása révén majd” mindenki benne van a műtárgy-eltulajdonításban.
