Az ötvenes évek elején a kitelepítésben élőknek legkisebb gondjuk is nagyobb volt, mint egy kis katonai autó. A Mádra telepített Blahó család kisebbik fia, István, mégis csak ez után vágyakozott, bár maga is tudta, hogy hiába.
Az ötvenes évek elején a kitelepítésben élőknek legkisebb gondjuk is nagyobb volt, mint egy kis katonai autó. A Mádra telepített Blahó család kisebbik fia, István, mégis csak ezután vágyakozott, bár maga is tudta, hogy hiába. Ráadásul még a szép, fehér karácsonyt sem tölthette a szüleivel és a testvérével, a tokaji tüdőszanatórium ablakából kinézve, vágyakozva nézte a szemben álló házakban élők ünnepét.
Blahó úr budai kereskedő volt, szép háza volt a Villányi úton. A politika sosem érdekelte, csak a család meg a bolt, mégsem lehetett otthon maradásuk. Másokhoz hasonlóan mint osztályidegent, az ő családját is kitelepítették. Mádra kerültek, egy ottani gazda nyakára, akiket velük büntettek. A tágas borkereskedői ház minden szobájában más család lakott. Egyikben a gazdái, másikban Jávor Pál anyósa, Landesmann néni, a harmadikban egy pesti zsidó kerekedő házaspár Halomék, a negyedikben egy grófi família, az ötödikben meg ők. A felnőttek szenvedtek a megalázó helyzettől, az állandó pénztelenségtől, de a gyereknek a vidéki élet szabadsága maga volt a paradicsom. És minden szegénység ellenére ott voltak az együtt töltött vidám esték, a jó hangulatú kártyacsaták, a szomszédolások hol az egyik, hol a másik családnál.
1951 karácsonyát István mégsem tölthette otthon. Amikor ugyanis fölépült a betegségéből, az orvos, aki látta a szülők helyzetét, azzal próbált nekik segíteni, hogy az egyébként egészséges kisfiút csaknem egy évre beutalta a tokaji tüdőszanatóriumba. István itt járt iskolába, itt élt, s jobb ellátást kaphatott, mint a legtöbb kitelepítésben élő gyerek. De ő ezt nem segítségként, hanem fájdalmas elszakítottságként élte meg. Ráadásul közeledett, és ő úgy szeretett volna egy kis katonai dzsipet, de az eszével tudta, hogy ő olyat nem kaphat, ráadásul hozzá látogató sem jöhet, hiszen ehhez az apjának hatósági papírokra lett volna szüksége. Kinézett az ablakon, és a szomszédos házakba belesve, elnehezült szívvel nézte a készülődést. Az ő karácsony csak annyi lesz, hogy a szanatóriumban szerveznek egy ünnepet, ahol ős is énekel.
Karácsony estéjén beesett az apja, havasan, a kezében egy óriási csomag. A kisautó volt benne. Valódi dzsip. Pontosan olyan, amilyenre mindig is vágyott. Hogy hol vette, miből, az máig is rejtély Blahó István előtt. Az apja tényleg úgy szökött el. Mondta is, hogy nemsokára indulnia is kell, mert ha lekési az utolsó vonatot, és rájönnek, hogy engedély nélkül hagyta el a számára kijelölt kényszerlakhelyet, abból nagy baj lenne. Megbeszélték azt is, hogy a papa hazaviszi a kiasutót, bezárja a szekrénybe, nehogy itt a gyerekek tönkretegyék. S amikor hazajön, az otthon várja majd. Elkezdődött az ünnep, ő is ott áll a dobogón. Az apja pedig büszkén, könnyes szemmel nézte, ő pedig csak neki énekelt. Olyan szépen énekelt, mint életében még soha. Olyan szépen, hogy az édesapja ott ragadt, és lekéste az utolsó vonatot. Mivel félt az igazoltatástól, a lebukástól, gyalog vágott neki a hatalmas hónak a sínek mentén. Ott volt a kezében a kisautó. Az út havas volt, és alattomos jeges. Mire Mádra ért, már tucatszor esett el, és tápászkodott fel. A kisautó egyik kereke letört, a motorháztető pedig behorpadt… Az édesanyja mégsem az autót siratta, hanem a tőlük távol karácsonyozó kisfiát.
Vágner Mária riportja nyomán
