Nagy sikerrel mutatták be Verdi Nabuccóját az Erkel Színházban
2006. december 18. (14. oldal)
D A L – J Á T É K
Nagy alkotóművészek ráéreznek a kor katlanában fortyogó indulatokra, amelyek a jövőt forrják ki. Verdi korai operája, a Nabucco is akkor született, amikor a széttagoltságában egységre és függetlenségre sóvárgó olasz nép a Bourbon- és a Habsburg-uralom között őrlődött. A nemzetállam létrejöttéért küzdő mozgalom, a risorgimento szabadságvágya szólalt meg az opera bibliai szüzséjében, a babiloni zsarnokság sújtotta zsidó nép történelmi küzdelmében az asszír hódítókkal szemben.
Mikó András 1987-es színrevitelét most az előadás akkori játékmestere, ifj. Palcsó Sándor állította újra színpadra az Erkel Színházban. A dicséret első szava Kovács János karmestert illeti, aki művészete teljes arzenáljában állt a zenekar élén, és a maga teljes színpompájában adta vissza a koraiságában is monumentális Verdi-mű indulatokban tobzódó zenéjét. Mind a zenekar, mind a kórus kitett magáért. A drámaiság épp annyira lendületet kapott, mint amennyire árnyaltan szólalt meg az elégikus részek lírája. A szárnyalás magával ragadta az énekeseket is, a három főszereplő – Perencz Béla (Nabucco), Lukács Gyöngyi (Abigél) és Rácz István (Zakariás főpap) -, ahogyan elvárható, pillérként tartotta hátán az előadást. Perencz és Lukács már több külhoni produkcióban is énekelte szerepét, gyakorlottságuk meg is látszott. Perencz Béla fulmináns és fékevesztett az első felvonás gőgös hódítójaként, megszállott a második felvonásban, amikor istennek nyilvánítja magát, és megrendítően őszinte a zsidók istenéhez szóló imája a cella rabságában.
Lukács Gyöngyi fenomenális Abigél, ahogy mondani szokás: az Isten is erre a szerepre teremtette; bosszúszomjas királylánya telivér alakítás, szélesen ívelő szopránja átjárja a hatalmas termet, mesterien veszi nyaktörő szólamának oktávos hangközi ugrásait, olykor ugyan a felső ívelések kevésbé fénylenek. Első felvonásbeli, féltékenységében indulatos áriáját Ulbrich Andreával (Fenéna) és Fekete Attilával (Izmael) remek tercett követi, amikor rátalál a szerelmesekre. Lelkének viharzása kap hangot a második felvonásbeli nagy áriában, amikor is rádöbbenve, hogy rabszolgaivadékként nem ő örökli mostohaapja, Nabucco koronáját, mondhatni, macbethi terveket sző.
Rácz István Zakariás főpap (azaz előképe, Jeremiás) jövendölésében éri el szólama csúcspontját, basszusa vészjóslóan, magabiztosan szól. Az első felvonás templomi kétségbeesésében pedig fanatikus erővel biztatja kiszolgáltatott népét. Líraiság árad Ulbrich Andrea finom mívű Fenénájából, kevésbé karakteres szerepében helytáll Fekete Attila. Vélhetőleg a művészi sugallatot díjazta a közönség, amikor a kórusmegszólalás után szokatlanul véget nem érően tapsolta meg a zsidó rabok híres kórusát.
Az opera a maga nyolcvanas évek végén fogant, meglehetősen avítt látványosságában, rendezés dolgában a legsikerültebb: mérhetetlenül statikus. Korántsem a „modernizálást” erőltetném, pusztán a belső indítékból fakadó cselekvéseket igényelném. Lehangolóan műviek a negyedszázados díszletek is, s a jelmezek is lehetnének karakteresebbek. Inkább hallani, mint látni lenne jó ezt a Nabuccót.
