Erdő Péter bíboros szerint most van itt az idő, hogy a magyar emberek megérezzék a közös sors jelentőségét. A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnöke a Kossuth Rádió Háttér című műsorának adott karácsonyi interjújában nagyobb szolidaritást sürgetett. Mint mondta: jobban kell érezni az egymás iránti felelősséget. A közvetlenül az embert érintő szempontoké az elsőbbség, nem lehet szó csupán gazdaságossági számításokról – hangsúlyozta Erdő Péter bíboros, prímás.
– Bíboros úr, van az általános vélekedés, hogy Magyarországon az emberek depressziósak, netán boldogtalanok. Hisz-e egyáltalán abban, hogy országspecifikusan lehet ilyen általánosságokat mondani?
– Először is a nyugati világban a depresszió népbetegség. Nem csak Magyarországon. Amikor a két európai szinódus volt, ugye először a rendszerváltozás idején, másodszor a 90-es évek végén, 1999 őszén, mind a kettőben a reménység motívuma központi szerepet kapott. Mert a katolikus egyház úgy ítélte meg, hogy az európai emberek nagy részének a lelkéből éppen a reménység hiányzik. Ez összefügghet akár a depresszióval, vagy a szomorúsággal is – vélekedett Erdő Péter. Miért hiányzik ez a reménység? Van-e ebben olyan, ami magyar szempontból sajátos? Azt hiszem, hogy a reménység összefügg a jövővel. Tehát azzal, hogy tudjunk a jövőre koncentrálni, hogy legyen egy álmunk a jövőről. Legyen egy víziónk a jövőről. Miért nincs? Elsősorban azért, mert túlságosan lekötnek bennünket a mindennapi életnek, sőt, a perceknek a különböző hatásai. Tehát nagyon zaklatott és túlhajtott az életünk. Lehet, hogy azt hisszük, hogy jó dolgunk van, mert több anyagi eszközzel rendelkezünk. Ugyanakkor azért rossz dolgunk is van, mert a biológiai természetünk már szinte tiltakozik az ellen a hajsza, meg környezetszennyezés ellen, amelyben élünk.
– Nincs időnk reménykedni?
– Nincs időnk gondolkodni. Nincs időnk megnyugodni, és a jövőre figyelni. Nincs időnk elképzelni se valami jót a jövőre nézve, hogy aztán reménykedhessünk benne. És energiánk sincs. Mert azért a különböző tevékenységek, különösen a mobiltelefon, vagy ami a szemet köti le, a látás képességét köti le, az közben nem engedi meg, hogy párhuzamosan vele mi még képeket is elképzeljünk magunknak. Minden kísérlet igazolja, hogy ha megpróbáljuk elképzelni egy régi ismerősünknek az arcát, akkor vagy behunyjuk a szemünket, vagy a semmibe nézünk. Mert ha valami közeli tárgyra koncentrálunk, akkor bizony nem tudunk közben még el is képzelni valamit. Ez az egyszerű kis hatás érzékelteti, hogy miről is van itt szó. Egyszerűen nem marad kapacitás bennünk arra, hogy a nagyobb összefüggéseken gondolkodni tudjunk. És ez persze nem csak a reményt érinti. Mert ez érinti a felelősségérzetet is. Ha nem látom egy folyamat egészét, akkor nem érzem a felelősséget sem. Ha nem látom, hogy valamiből mi következik, például abból, hogy elszórom a szemetet az utcán, vagy károsítom a környezetet, ha nem érek rá, nincs energiám, hogy belegondoljak, akkor sokkal nehezebben tudok felelősen cselekedni. Tehát azt hiszem, hogy itt a szétszórtságnak és a túlhajszoltságnak a problémája az egyik fő tényező. Magyarországon különösen is, mert rengeteget dolgoznak az emberek, és ez már a 80-as években is így volt. Tehát a gulyáskommunizmus szintű mérsékelt jólét is rengeteg munkát és erőfeszítést kívánt a legtöbb embertől. És ma is. Aki dolgozik, kivált ha keresett szakmában, akkor nagyon sok helyen párhuzamosan is végzi a munkáját. Szóval agyon vagyunk hajszolva.
– S ezt magunknak kerestük? Tehát nem lehet, hogy tulajdonképpen igény sem volt annyira a gondolkodásra, az elmélyülésre, ilyen s olyan okok miatt? Félelmetes a jövő, mert nem szép a gondolat?
– Én azt hiszem, hogy ez a probléma több részből áll. Egyrészt belesodródtunk ebbe. Tehát a nyugati civilizáció a saját technikai eredményeibe belesodródott, és mint a régi mesében a varázslóinas, nem tudott bizonyos szellemeket a palackba visszaparancsolni. Vagyis, ahogyan nemrég a Magyar Tudományos Akadémián egy konferencián elhangzott, szétnyílt az olló a tudományos eredmények és az erkölcsi felelősség, vagy a fölhasználás erkölcsi felelőssége között. Tehát van egy ilyen jelenség. Kétségtelen az is, hogy a mi népünk a XX. században rengeteget szenvedett. Tehát az első világháború és az utána következő események, azután a holokauszt időszaka, a második világháború szörnyű pusztulásai, embervesztesége, az utána való deportálások, a kitelepítések, a kommunizmus első időszakának a súlyos eseményei, ezek azért eléggé megtépázták az embereket. És amikor aztán még az 56-os forradalom is az akkori időben, és a szónak a politikai értelmében kudarccal végződött, akkor nagyon sokan elvesztették a reményüket. nagyon sokan azt gondolták, hogy be kell érni a hétköznapi élet adta lehetőségekkel, egy kicsit kényelmesebbé kell tenni az életet, nem kell gondolkodni a nagy dolgokon, az egész társadalmat érintő problémákon, vagy a távoli jövőn. Hiszen az úgysem tőlünk függ. Hiszen mindent megpróbáltunk, amit egy nép megtehet, de hát nem tőlünk függ. És sem nyugaton, sem keleten nem látszott olyan akarat, amelyik ezen változtatna. Tehát egyfajta beletörődés is nyilván része lett a mi kultúránknak. Ez bizony egy kicsit azt is jelentette, hogy mindenki a magánéletére és a magánérdekére gondolt elsősorban. Ami aztán megint csak nem egy reményteljes, nem egy örvendetes dolog, mert minél jobban bezárkózunk, annál kisebb a perspektíva.
– Igen, és hogyha a gondolkodást vesszük, mint olyat, akkor van-e mindenkinek lehetősége arra, hogy gondolkodjék kicsiny szinteken, nem parciális-e az a gondolatmező, amit be tudunk járni, különös tekintettel arra, hogy szétnyílt az olló?
– Természetesen ez nagyon nehéz. Tehát nagyon sok ember nem győzi ezt, illetve vágyna arra, hogy egy kicsit nyugalmat találjon, és elgondolkodhasson akár a saját életsorsán is, vagy a jövőjének a megtervezésén, de mivel ilyen kultúrában élünk, és mivel ilyen súlyokat hordozunk most már generációk óta, ezért gyakorivá vált a döntésképtelenség is. Tehát ez már több annál, mint hogy nem érek rá átgondolni a helyzetet, hanem ha éppen volna is rá időm, elszoktam tőle. Nincs annyi lelki energiám, hogy életre szóló komoly döntéseket tudjak hozni. Ez jelenik meg például abban, hogy az embere közül egyre többen nem mernek házasságot kötni. Mert félnek attól, hogy életre szólóan elkötelezzék magukat.
– Ez a felelősség kérdése, amit szintén említett már.
– De ugyanígy, amikor az egyetemisták választanak, hogy mit tanuljanak, milyen szakon tanuljanak, és harmadik, negyedik év után szakot vált, elölről elkezd valami mást, aztán ismét. Tehát előfordul, hogy valaki 15 évig diák, nem azért, mert lusta, mert nem tudja eldönteni, hogy mivel szeretne tartósabban foglalkozni. Vagy elvégzi egészen a diplomáig a tanulmányait, de rájön arra, hogy esetleg rugalmasabbnak kellene lenni, valami másból jobban meg lehet élni, akkor foglalkozzunk azzal, vagy tartsunk több vasat a tűzben, egyszerre több helyen próbál meg jövedelmet szerezni. Egyik tevékenységben sem tud elmélyülni annyira, hogy mire eléri a 40-45 évet, szakmailag is előreléphessen, mert annyira nem mélyült el benne. Tehát még a puszta szakmai előmenetelt is gátolja ez a fajta tétovázás vagy döntésképtelenség.
– És szép lassan elveszti az ember saját magát, miközben megy az életkora előre.
– Így is lehet mondani, de úgy is lehet mondani egy csúnya szóval, hogy a munkaerő leértékelődik. Mi sokáig büszkék voltunk arra, hogy Magyarországon jól képzett szakemberek vannak, és a szellemi erőnk, meg a szakmunkásaink hozzáértése egy nagy lehetőséget ad ennek az országnak. Itt is lassanként kezd problémássá válni ez a dolog, mert hogyha egyre kevesebben szánják rá magukat, hogy egy tudományban vagy egy szakmában komolyan elmélyüljenek, és igazán a tökéletességre törekedjenek, akkor másodosztályú szakemberek kerülnek ki ebből.
– És kevesebb az örömforrás, mert ha valamit nagyon jól tudok csinálni, az komoly örömet jelent.
– Így van. Tehát nem pusztán pénzzel mérhető egy munkának az eredménye, hanem létezik ilyen, hogy a jól végzett munkának az öröme.
– Tudom, hogy nem szereti a politikai természetű kérdéseket, de abban, hogy most így állunk, felesősek-e a mi politikai vezetőink, vagy ők is sodródnak ezzel az általános erodálással, áldozatok, mint mi magunk, az általános depresszió tengerében?
– Én azt hiszem, hogy a két dolog nem ellenkezik egymással. Tehát nagyon sok ember lehet, azt hiszem, az emberi életnek az egyik fontos állapota az, hogy egyszerre áldozat, és egyszerre felelős is az ember, szóval minden egészséges felnőtt embernek van felelőssége azért, amit tesz. ugyanakkor látjuk azokat a nagyon komoly tényezőket, amelyek a szabad és a magas színvonalú cselekvésünket bizony gátolják. Szóval azt hiszem, hogy itt mindenkiben lehet felelősség is, de van azért egy közös sors is, aminek most volna itt az ideje, hogy megérezzük az értékét. Mert ha tényleg vannak, akár tőlünk függetlenül olyan sorszerű tényezők, amelyektől mi többet szenvedtünk esetleg, mint mások, akkor talán szolidárisabbnak kéne lenni egymással, akkor talán jobban kéne egymást szeretni – ha használhatom így karácsony táján ezt a régi szép kifejezést. De azt gondolom, hogy tényleg erről van szó, tehát jobban kell törekednünk arra, hogy megértsük és szeressük egymást, jobban kell éreznünk a felelősséget egymásért is. Tehát nem arról van szó, hogy ki-ki csupán a saját érdekét érvényesíti egy társadalomban, hanem igenis az egészért kell felelősséget érezni. És hát az egészbe beletartozik minden ember. Az öregek is, a betegek is, idetartoznak a családok, beletartoznak azok, akiknek nincs munkájuk, akik valamilyen különleges helyzetbe kerültek. Szóval azt hiszem, hogy ez a felelősségérzet azt jelenti, hogy nem csupán gazdasági számításokról van szó, hanem bizonyos tevékenységek, éppen mert közvetlenül az emberre irányulnak, elsőbbséget kell, hogy kapjanak. Mert hát mi értelme van a társadalom életének, ha nem az ember, aki a társadalom tagja? Tehát a közvetlenül az embert érintő szempontokat biztos, hogy elsőbbség illeti meg. Természetesen azért Magyarország ma is egy nagy nemzetközi erőtérben él, és soha nem haboztam én azt elmondani az Európai Unió felelős tisztségviselői előtt sem, hogy jobban figyelembe kellene venniük a régi, a nyugati tagállamoknak a most csatlakozó országok különleges helyzetét. Ugye ezek az országok nem kaptak a háború után Marschall-segélyt, mert a Szovjetunió nem engedte meg, hogy elfogadják. Ezekben az országokban az egész szocialista időszakban elvették az emberektől a termelőeszközöket. Egy-két országban, Lengyelországban például a kis parasztoknak egy jó része azért meg tudta tartani valamelyest a földjét, de hát bizony akadályozták a magángazdaság fejlődését ott is. Ezek a termelőeszközök a rendszerváltozáskor sem kerültek vissza közvetlenül a régi tulajdonosaikhoz. Volt ugyan egyfajta kárpótlási szisztéma, de akár a hozzáértést, akár a tőkeerőt illetően az újonnan kezdő kisvállalkozók nem kerültek abba a helyzetbe, hogy komoly versenytársai legyenek a nyugati nagy cégeknek. Tehát nem is csak a kicsinységük, hanem tapasztalatuk hiánya, meg tőkeszegénységük is hátrányos helyzetből indította őket mindjárt a változások után. Ugyanakkor azok a generációk, akik évtizedeken át dolgoztak a szocializmus idején, ugye tudjuk jól, hogy alacsony fizetést kaptak. De azt is tudjuk, hogy ez egy szisztémának volt a része, amelyik jogszabályok formájában is megígérte, hogy a keletkező értéktöbbletnek egy másik részét viszont, az ingyenes orvosi ellátás, a gyerekek ingyenes oktatása, társadalombiztosítás nyugdíj formájában, megkapják. Nem úgy, mint az imperializmusban, ahol ugye más a helyzet. Ehhez képest, ezek a generációk ma már nyugdíjas korúak. Most nehéz azt mondani nekik, hogy ennek a teljesítése valamiért nem korszerű, vagy túl sokba kerül. Tehát ők már nem tudnak elkezdeni takarékoskodni, ők már a munkájukat a társadalom javára elvégezték. Úgyhogy ezt a problémát a nyugati partnereink nem gondolták át kellően, nem voltak talán kellően tekintettel ezekre a nehézségekre, és ezért, amikor egyik-másik országban valami váratlan dolog történik, akkor meglepődnek. Pedig hát akkor tud igazán integrálódni Európa, hogyha megismerjük egymást. Tehát a népek együttműködéséhez, emberi együttműködéséhez, meg a szubszidiaritáshoz, amelyet ugye az Európai Unió fontos értékei között emlegetünk, az első lépés az, hogy ismerjük meg egymást, és úgy fogadjuk el egymást, amilyenek vagyunk.
– Kanyarodjunk oda vissza, hogy szeretnünk kéne egymást, és itt össze is kapcsolódott a társadalom egészére vonatkozó mondat a katolikus egyházzal. Mit tud tenni ebben a helyzetben az egyház? Szokatlanul aktív évük volt egyébként.
– Aktív évünk volt, voltak fontos zarándoklataink, voltak a kiengesztelődésre irányuló fontos események is például a szlovák és a magyar püspöki kar között, vagy a levélváltás az orosz ortodox egyházzal, amely részben azt célozta, hogy az 1956 óta élő sebek jobban begyógyuljanak. És amely azért válasz is akart lenni az orosz részről korábban elhangzott bocsánatkérésekre. Emlékezetem szerint egyetlen egy más nép vezetői sem kértek az ő népük nevében bocsánatot a magyaroktól, csak az oroszok. Én azt hiszem, hogy ezt a folyamatot szintén egyfajta kiengesztelődés irányába kell tovább gondolnunk. Ugyanakkor azonban a történelmi igazság alapján természetesen az igazság és a szeretet mindig összetartozik.
– Az embereknek hogy tudnak segíteni? Hogy lehet azt megtanítani, hogy szeressétek egymást jobban?
– Egyrészt vannak ezek a példaértékű cselekvések, vagy nyilvános gesztusok. Egy másik dolog a hétköznapi segítő szeretetnek a gyakorlása. A jövő évre Szent Erzsébet Évet hirdettünk meg, hiszen Árpádházi Szent Erzsébet 800 évvel ezelőtt, 1207-ben született. A történettudomány fő vonala az állítja, hogy Sárospatakon, de azért nem lényegtelen szerzők Pozsonyt említették meg születési helyeként. Mindenesetre olyan alkalom ez, amikor a segítő szeretetről a legszegényebbek, a betegek, a haldoklók iránti szeretetről nemcsak beszélni kell, hanem az ilyen tevékenységünket meg kell jobban szervezni, fokozni kell. Persze nehéz ezt mondani akkor, amikor a nagy ellátórendszerek nehézségekkel küzdenek, és amikor nekünk önálló termelőeszközeink, vagy bevételi forrásaink olyan mértékben nincsenek, hogy azt mondhatnák, hogy majd mi megoldjuk ezt a problémát. Tehát azt hiszem, hogy a mi erőtartalékaink a saját szívünkben vannak, a saját nagylelkűségünkben, vagy személyes segítőkészségünkben.
– Vannak-e elegen?
– Azt nem tudom, hogy mennyi az elég, számomra a legideálisabb formája a katolikus hitből fakadó segítségnek a plébániai karitász csoportoknak a munkája. Ezeknek nincs jogi személyiségük, nincs költségvetésük, hanem olyan emberek, akik ismerik ott a körülöttük lakókat, tudják azt, hogy kinek van a legnagyobb szüksége, és egyszerűen önkéntes alapon próbálnak segíteni rajtuk. Tehát azt hiszem, hogy eddig az ember közeli szintig el kell menni, ha komolyan segíteni akarunk. Kivált, ha ezt nagy anyagi eszközök nélkül akarjuk megtenni.
– Karácsony van, harmadszor érintjük a szeretet témakörét. Lehet-e a szeretet gyakorlását ünnephez kötni? Kell-e ünnephez kötni?
– A gyakorlását is, meg magát a szeretetet is kell, egyszerűen azért, mert oda van kötve. Tehát Isten előbb szeretett minket. Mi az életünket is az isteni szeretet ajándékaként, a teremtő Isten szeretetének ajándékaként fogjuk fel. És amikor Krisztus születését ünnepeljük, akkor arra is gondolunk, hogy Isten szolidaritást vállalt az emberel. Tehát annyira szeretett minket, hogy eljött, és egy lett közülünk. Ezt a szeretetet tudjuk aztán a karácsonyfa alatt átélni a családban. Ez az a szeretet, ami kisugárzik a közösségeinkre. És ez az a szeretet, ami miatt karácsony különlegesen is meghitt, otthonos légkörű ünnep, ami miatt szinte indítást érzünk arra, hogy megajándékozzuk egymást.
MR
