A világnak és a mégiscsak benne élő embereknek ma kimondhatatlan szüksége lenne ünnepre, olyan nagy szüksége, hogy annak már kimondása is nehezünkre esik. Így még nehezebb a nyugati civilizáció legnagyobb ünnepének igazságával és hazugságával számot vetni, e nélkül viszont minden igazi ünneplés eleve lehetetlen.
2006.12.21 06:39 Kardos Gábor, ma.hu
Pedig most megint itt van ez a pedofil marketing-mikulásos konzum-orgia, amit az alapvető hazugságokban lám mélyen egyetértő profán és vallásos képmutatás a mi « kultúrkörünkben » karácsonynak nevez. Ha már itt van és tényleg nehéz elmenekülni előle (hacsak nem megyünk egy lakatlan szigetre vagy nagyon Keletre), legalább nézzünk szembe vele, de akkor tényleg és ne csak félig, a részrehajló kritika után az alapvető hazugság dagonyázós mocsarába végül jól visszasüppedve, hogy ejnye de csúnyán képmutatók-eredendőbűnösök-inautentikusok-fagyilkolászók meg ejnyebejnyék is vagyunk mi (nyugati) emberek. Mert ha „leleplezésünk” a képmutatás- és hazugságmechanizmus részévé válik, akkor jobb inkább el sem kezdeni.
A konzum-karácsony mögött « igazi karácsonyt » keresni nem más, mint a mikulás-jézuska hipotézis gyermeteg (és nem gyermeki !) illúziójának méltó folytatása. A megtévesztett gyerek elhiszi, hogy a mikijézuska hozza az «ajit », a megtévesztett fölnőtt meg elhiszi, hogy a gonoszmostoha, dollárbibircsókos és konzumvasorrú közönséges karácsony mögött van egy « igazi », « valódi », békés és szeretetteljesen, giccshófedte-mézeskalácsházasan idilli, valóban ünnepi Karácsony. Éspedig azért hiszi el ezt a nagyranőtt kisgyerek, hogy ne kelljen belátnia, amit voltaképpen mindeközben karácsony címén tesz, hogy még véletlenül se kelljen szembenéznie a valósággal. Jelesül azzal, hogy a karácsony egyáltalán nem más, mint amit most magunk körül látunk és amit mi magunk teszünk, amilyenné mi magunk mindközönségesen tesszük. Ez a karácsony és nem más. Nincs másik, igazibb. Ez és csakis ez az igazi karácsony. Ahogyan a pokol és a menny sem egy « másik világban » van, hanem ebben, illetve abban, ahogy épp mennyeivé vagy pokolivá tesszük saját világunkat, ugyanúgy az igazi túlvilági karácsony álma szintén evilági vágyálom. Nagyon is evilági. (Nem azt mondtam, drága ateizmushívő felebarátim, hogy nincs túlvilág, hanem azt, hogy integráns része ennek a világnak. Vagyis a világ nemcsak evilági, hanem egyúttal túlvilági is. Tehát nagyon is van neki spirituális minősége és dimenziója, ha nem is úgy, ahogy a dogmahívők és -velük együtt- a különös válfajukat jelentő ateisták mindközönségesen állítják, illetve tagadják.)
Ezzel persze csak részben és nagy általánosságban volnánk túl « a nehezén », mert -ahogy már lenni szokott- nem elég úgy egyébként és elvben belátni, hogy tévelygünk, hanem sorra kell venni lépésről lépésre, részletről részletre miben és hogyan. Márpedig a beismerés ebben a fázisban tud igazán fájdalmassá és megoldást jelentően felszabadítóvá válni.
Mottó helyett:
„Mikor bevittem őket a földre, amelyért fölemeltem kezemet, hogy azt nékik adom, megtekintének minden magas halmot és minden sűrű ágú fát, és ott áldozzák vala az ő áldozatjaikat, és ott adják vala haragra ingerlő ajándékaikat; és oda teszik vala kedvelt illatjokat, és oda öntik vala italáldozataikat. És mondék nékik: Micsoda e magaslat, ahova ti gyülekeztek? És nevezik nevét magaslatnak mind e mai napig. Ennekokáért mondjad Izráel házának: így szól az Úr Isten: Nemde a ti Atyáitok módjára fertéztetitek-é meg magatokat, és az ő útálatosságaik szerint paráználkodtok-é? És ajándékaitok vitelével, mikor átviszitek fiaitokat a tűzön, fertéztetitek meg magatokat minden bálványaitok előtt mind e mai napig, és én engedjem, hogy megkérdezzetek engem, Izráel Háza? Élek én, ezt mondja az Úr Isten, hogy nem engedem, hogy megkérdezzetek engem! És a mi lelketekben támadt, semmiképen sem lesz meg, hogy azt mondjátok: Leszünk olyanok, mint a pogányok, mint a tartományok nemzetségei, szolgálván fának és kőnek.” (Ezékiel 20:28-32)
„Csakhogy ismerd el a te hamisságodat, hogy hűtelenné lettél az Úrhoz, a te Istenedhez, és szertefutottál útaidon az idegenekhez idegen istenekhez mindenféle zöldellő fa alá, és az én szómra nem hallgattatok, ezt mondja az Úr.” (Jeremiás 3:13, ld. még: Jer 2:7, 3:6, 17:2, 1Ki 14:23, 2Ki 17:10, 2Kr 28:4, Ézs 57:5-7)
Évszázadokon át nem lehetett őszintén beszélni a karácsonyról, mert világi értelemben is uralkodott a kereszténység, méghozzá eredeti tanításához képest különösen kíméletlen, zsarnoki módon. Aztán megjelent a modernség laikus messianizmusa és nem kevésbé kíméletlenül, zsarnoki módon kezdte mondani és tenni a magáét, nyilván éppen az általa „leleplezett” „álszent és képmutató” kereszténységtől tanult módon. Aligha véletlen, hogy a jobbára ateista, de mindenképpen lényege szerint elvtelen modern konszumerizmus sem akart megszabadulni a karácsonytól, sőt a fogyasztói társadalom legfőbb ünnepévé tette, miközben a kereszténység eredeti tanításának minden lényeges elemét elhagyta, illetve nyilvánosan gúnyt űzött belőle szavaival és tetteivel egyaránt. Először ezen érdemes elgondolkodni, hogy miért tehette ennyire könnyen magáévá a fogyasztói társadalom a karácsonyt.
Emlékszem gyerekfejjel milyen ámulatba ejtett a karácsony varázsa, valósággal fogva tartotta képzeletemet és gondolataimat. Később azonban ennél is csodásabbnak tartottam, hogy megismerjem és megértsem az ünnep értelmét. Nemcsak abban az értelemben, ahogy a gyerekek kíváncsiságból kikutatják elrejtett ajándékaikat és ezzel megfosztják magukat a meglepetés örömétől, hanem abban az értelemben, hogy valódi csodára, igazi meglepetésre törekszik az ember. És mert megtudtam a karácsony igazságát és hazugságát, többé nem tudom sem magamnak, sem másoknak önfeledten továbbadni. Legkevésbé éppen gyerekeimet szeretném így megtéveszteni. Inkább vállalom egy sajátosan újfajta szellemiségű ünneplés bevezetésének „keskeny ösvényéből” adódó nehézségeket, mint az általánosan elfogadott nyájas hazudozás „széles útjának” vélt könnyebbségeit (vö.: Máté 7:13). Legkevésbé éppen alapvető hazugságaink kapcsán szeretjük hallani az igazságot, de ha válságba kerültünk és már létünkről van szó, akkor nem tehetünk mást: szembe kell nézni végre a tényekkel. Erre kell vállalkoznunk most, mert minden jel szerint eljött az ideje, hogy a földön számot vessünk sok viselt dolgunk mellett karácsony-ügyben is.
A karácsony tulajdonképpen a nyugati civilizáció fő ünnepe és nem a kereszténységé, amire történeti eredete egyértelműen utal. A Római Birodalom legnagyobb ünnepe volt ugyanis a téli napfordulón a Sol Invictus, a Győzhetetlen Nap pogány ünnepe, a veszni látszó világosságtól rettegő emberek szorongásait elűzni és az újjászülető napot féktelen mulatozással megünnepelni hivatott általános dorbézolás. Amikor a kereszténység lett a birodalom államvallása, hivatalosan a fő ünnep sem maradhatott „pogány”, ezért vezették be a IV. században a Sol Invictus helyett a názáreti Jézus születését ünnepelni hivatott karácsonyt, bár gyakorlatilag kizárt, hogy tényleg azon a különböző felekezetek által különben is vitatott napon vagy akár csak a téli időszakban született volna a Krisztusnak nevezett kisded. Az evangéliumok tanúsága alapján születésekor népszámlálást tartottak, ami az aratási időszakra utal. Ráadásul Lukács szerint a pásztorok kint éjszakáztak a szabadban, ami az egyébként mediterrán éghajlatú vidéken sem szokás télvíz idején. Persze a fő érv és szempont nem is a történeti vagy spirituális igazság volt, hanem egyfajta hatalmi marketing: a pogány hagyományú Sol Invictus kereszténnyé változtatása – a nyilvánvalóan pogány tartalom (a téli napforduló fényünneplése) megtartása mellett. Az őskeresztények egyébként csak a Vízkeresztet ünnepelték.
Nincs semmi rossz a téli napforduló megünneplésében és egészen természetes, hogy össznépi vigadozásra ad alkalmat, illetve az otthon és a család melegének, bensőségességének keresésére, csak az nem világos, miért kell ebbe belekeverni a názáreti Jézust, aki alkalmasint éppen nem ezekről ismert. Tulajdonképpen a karácsony kapcsán tisztességtelenül hivatkoznak rá. Ő értelemszerűen nem beszélt semmiféle karácsonyról, sőt születésének ilyetén ünneplése lényegileg idegen egész tanításának szellemiségétől, ami elsősorban arra alkalmas, hogy tanításának lényegesebb elemeit alárendelje a kisded önkényes ünneplésének. Mi több, a názáreti Jézus a későbbi kereszténységben feltételezett születésnapja helyett a ma Hanukkának nevezett zsidó ünnepet tartotta ugyanabban az időben (ld.: János 10:22), noha ez nem is bibliai eredetű, hanem kifejezetten történeti, sőt nemzeti jellegű zsidó ünnep, a Szentély pogányoktól való felszabadításának és megtisztításának ünnepe. Szimbolikája a világosság újjászületéséhez és ezáltal ugyancsak a téli napfordulóhoz kapcsolódik. A világból kivonulni látszó, de mégis visszatérő fényt belső világunkból újjá lobbantani az ember legtermészetesebb törekvése és ennek „pogány” természetességét úgy látszik még az e tekintetben legkövetkezetesebb zsidó vallásból sem lehetett teljesen kiküszöbölni, bár a világosság visszatérésének szimbolikáját igen szemérmesen és hangsúlyosan a történeti eseménynek alárendelten kezelik.
Ahogy Konstantin római császár a keresztet tette a kereszténység világhatalmi jelképévé (jó érzékkel ismerve fel a keresztben mindannak jelképét, ami Róma „hozománya” az evangéliumban és a kereszténységben), ugyanolyan beszédes módon vált a karácsony jelképévé egy másik fa, a nyugati ember által megfeszített élő természet világának „keresztfája”: a karácsonyfa. Ez a természetet leigázó ember hatalmának és képmutatásának jelképe, egyébként -aligha véletlenül- szintén pogány eredetű. Pontosabban az égig érő világfa mítoszát ismerhetjük fel benne, közelebbről pedig a germán mitológiához tartozik, mert eredetileg német szokás volt karácsonyfát állítani (noha a bibliai próféták többek közt úgy írják le a pogányok bálvány-ünneplését, hogy örökzöldek alá viszik kegyes ajándékaikat, ami elég érzékletes leírása a mai karácsony pogány ünneplésének a kereszténységben – ld: Ezékiel 20:28-32, Jeremiás 3:13, 1Ki 14:23, 2Ki 17:10, 2Krón 28:4, Ézs 57:5-7 Jer 2:7, 3:6, 17:2 – a „zöld fák” kifejezés mindvégig örökzöldekre utal).
Nálunk, ahogyan a világ számos más országában, csak az ipari forradalom kezdetén és a városiasodás uralkodóvá válásával terjedt el ez a fals természetnosztalgia, mikor az elveszett természetet éppen azzal ünnepeljük, hogy az egészét jelképező fát kivágjuk, feldíszítjük, körülajnározzuk, majd kidobjuk. Ez persze része a fogyasztói társadalom karácsonykor egészen irreálisan felpörgő szemétgyártásának és környezetpusztításának.
Mindezt közben úgy csomagoljuk be magunknak, egymásnak és a világnak, mint a megváltás, a béke és a szeretet nagy ajándékát, ami -ha lehet- még ellenszenvesebbé teszi. Kár lenne arról prédikálni, hogy a „világi” javakban dőzsölésnek mennyire ellentmondana a kereszténység igazi tanítása, mert igazából nincs itt semmi ellentmondás: a karácsony egészen híven folytatja a napvesztő szorongást elűző féktelen tobzódás pogány hagyományait, legfeljebb még képmutatóbb és agresszívebb módon. Vagyis a karácsony teljesen koherens: a nyugati civilizáció egész földi viselkedésének lényegét tárja fel: a természetet és más kultúrákat öncélúan ostoba agresszivitással leigázó és kizsákmányoló ember elképesztő képmutatásával, hogy mindez a béke, a szeretet és a megváltás jegyében történik.
Eredendő otthonunk, a természet az egész karácsonyból legfeljebb annyit érzékel, hogy a szokásos szemét többszörösével szennyezik. Ezzel ajándékozzuk meg hálából, hogy újabb éven át viselt el, táplált és éltetett minket. Ilyen a mi ajándékunk, miközben a karácsonyi varázslat alig leplezhető célja, hogy mi magunk elfelejtsük mindennapi életünk és civilizációnk közönségességét, hogy valami varázslatos formában legalább egyszer igazolást nyerjen egész világunk, mintha mégiscsak szép és jó lenne. Bár épp igazolása a legékesebb bizonyíték, hogy mennyire nem az. Pedig nem kéne, nem kötelező és nem is szükségszerű ezt tennünk. Lehetne igazabb, ezáltal valóban szép és jó az ünneplésünk. Például, ha a mára egyértelműen megváltozott világhelyzetben végre nagyobb és megfelelőbb tiszteletet adnánk ünneplésünkben a természetnek és a földi létben megtalálható harmóniának. Kell-e egyetemesebb és emberibb forma az ünnepléshez, mely végre nem osztaná meg felekezetileg és vallásilag az ünneplő közösségeket? Természetesen nem bálványimádó természetvallásról van szó, hanem pontosan arról, hogy végre ne bálványozzunk senkit, se földi, se égi hatalmakat, sem senki emberfiát, hogy ne mindeneket alávető istenkirályt vagy az emberiségen uralkodni hivatott fenséget jelentsen a messiásvárás, hanem a világával megbékélő és harmóniában élni tudó ember ünnepét. Hogy nem a természeten és másokon, hanem önmagunkon tudjunk uralkodni végre. Kell-e megfelelőbb alkalom ennek ünneplésére, mint a téli napforduló, hogy bár világunk eltűnni látszik, legbelső világunkból mégis újjászülethet. Ez valóban a világ méltó és igaz ünnepe lehetne. Ha pedig nem vagyunk képesek közösen megtanulni, hogyan kell a világot fenntartó harmóniáért, és persze egymás túléléséért áldozatot hoznunk (aminek legalkalmasabb formája éppen egy közös ünnep, mely a földön élő emberek első közös ünnepe lehetne), ha továbbra is a tékozlást és a világfelélést ünnepeljük, akkor tudjuk mi vár ránk. Nem elég csak biotermékekkel, zöld eszmékkel és akciókkal bővíteni a kínálatot, egész világhoz való viszonyunk megváltozására van szükség.
Ennek jellegzetes példája a globálnyugati karácsonyt felváltani hivatott világünnep, mely kifejezésre juttatná minden ünnep eredendő lényegeként a világharmónia megteremtését.
Nehogy bárki azt gondolja most, és úgy próbálja letudni a lelkiismeretével való szembenézés szükségességét, hogy csak azért írnám mindezt, mert személyes csalódásaim egyfajta megkeseredéshez és a kereszténység egyébként nagyszerű spirituális üzenetének elárulásához vezettek, mert nem tudtam volna megtölteni valóban bensőséges és autentikus lelki tartalommal a hagyomány örökségét. Szó sincs ilyesmiről. Ahogyan nem lehet igazat hazudni, ugyanúgy képtelenség hazugságot „igazmondani”. Éppen azért kell megszabadulnunk végre a karácsonyban koncentráltan jelentkező egész hazugság- és képmutatás-rendszertől, mely a nyugati civilizáció világemésztő mitológiájának lényegi megnyilvánulása és egyetemes szégyene, hogy a szemünk láttára és éppen a mi időnkben összeomló rendszer helyett egy új civilizáció születhessen és valóban, gyökeresen megújulhasson végre kultúránk, amin immár túlélésünk múlik. Ez pedig sokkal valóságosabban spirituális kihívás, mint egy sosem igazán létezett keresztényi ünnepet nem létező tartalommal megtölteni, ami lényegében ugyanolyan hazugság lenne, mint a leírt ünnep. (Nem mellesleg: a karácsonyhoz kapcsolódó intenzív lelkiség-követelmény a korai és a középkori kereszténységben sem volt általános, tulajdonképpen csak a Reformációval terjedt el és nem tartott túl sokáig, mert a modernségben hamar újra eluralkodott a régi római dőzsölős hagyomány – leginkább éppen az alapvetően protestáns indíttatású Amerikában, ahonnan a pirosruhás-pirospozsgás Mikulás-marketing származik, mint egy kólamulti marketingjének része és egész globális « sikertörténetének » zászlóvivője.)
Az emberben persze rendkívül erős a káprázatvágy, a lényeget illető szorongásait ezért általában a látszattal próbálja elűzni, sőt valósággal gyönyörködik a látszatban. Mindennél csupán egyvalami erősebb benne, mégpedig az igazságvágy, melyben sorsának szükségszerűsége és szabadsága egyesülhet. A karácsonyban is mindent igyekeznek becsomagolni, látszattá és káprázattá varázsolni, mindazonáltal a legfőbb és végső törekvés mégis az ajándékok és az egész történés kicsomagolása a látszatból. A lényeg feltárulása. Ugyanígy a családok akárhogyan igyekeznek az év egy napján megjátszani a harmóniát, mert ha nincs, úgyis kiderül valamiképpen az ünnepi asztalnál. Ha van, az is. Rólunk szól a mese. Minden ünnep misztériuma mesébe illő történet, melyet mint ilyet mesélnek, de azért még nem kéne hazugságnak lennie, mert a hazugság és az erőszakosság képmutatása nyilván a hazug és erőszakosan képmutató emberek meséje. Legalább ennyire érvényes az is, hogy a mesénk formál minket, ezért kimondhatatlanul nagy a mese felelőssége. Mert a meséink voltaképpeni tétje az igazság és a hamisság mint sorsunk igazsága és a hamissága, vagyis az, hogy kik is vagyunk mi és kivé leszünk.
A karácsony misztériumában a látszat és a lényeg úgyszólván apokaliptikus küzdelmét tapasztaljuk, azaz a szó szerint feltárulást jelentő napforduló-apokalüpsziszt, melyben küzdünk látszatvilágunk fenntartásáért a lényeggel dacolva, ugyanakkor a lényegért is küzdünk a látszatok ellenében. Éppen ez teszi olyan terhes és mégis nagyszerű szellemi kihívássá a legtöbb ember számára a karácsonyt. Kár, hogy jelenlegi formájában nem alkalmas ennek hiteles kifejezésére sem. Az apokalipszis tulajdonképpen mindig egy sorsciklus feltárulása, minden nap, minden év és minden világkorszak végén. Mindennapos, szinte már banális tapasztalat, hogy ilyen apokaliptikus világkorszakvégi hangulat uralkodik ma a nyugati civilizációban. Ami egyben egy új világkorszak kezdetét is jelenti, már ha újjá tud születni világunk a napforduló egyetemes ünnepében.
Segíthetnek persze a régi ünnep emberibb elemei, de főként abban, hogy hitelesebben váljunk meg az egész képmutató hazugság-mechanizmustól, a karácsony egész fals mitológiájától. Mert aligha véletlen, hogy már annak idején Betlehemben sem volt hely a megváltásra született kisded és családja számára a vendégfogadó házban, hanem csak a természettel való eltéphetetlen kapcsolatunkat éreztető jászolban. A harmadik évezred civilizációja számára azonban ezek már nem lehetnek csupán fő ünnepének díszletei, hanem az ünnep legfontosabb spirituális tartalmát és üzenetét jelentik. Azonban ez már egy egészen más történet és annak hirdetésébe, egy egészen új örömhirdetésbe még csak most tudunk belefogni. Épp ideje. A nyugati civilizáció globális világgyarmatosítását kezdettől kiszolgáló és vezető keresztény ideológia mérhetetlen szenvedést okozott és okoz a mai napig minden más kultúrának és az egész földnek. Jó okunk van tehát, hogy ne ünnepeljük, főleg nem egy olyan megváltás kezdeteként, melynek inkább az ellenkezőjét vitte végbe. Ilyen volt a valóságban a kereszténység globális világmegváltása és annak ünnepe, a karácsony – ideje látni, hogy mindez felért a világ globális árulásával, kifosztásával és kiszolgáltatásával. Legfeljebb abban bízhatunk, hogy az utolsókból lehetnek még elsők és a végből új kezdet. Valahogy így hangozhat az utolsó karácsonyi prédikáció. Boldogok, akik derűs szívvel tudnak továbblépni, hogy igaz ünnepre tanítsák egymást és gyermekeiket egy teljességgel újjászülető világban.
