2006.12.19., 2006. évfolyam, 50. szám
szerző: Aczél Endre forrás: 168óra
cimke: glóbusz
Rejtély, miért van ok ünneplésre. Végtére is Amerika új védelmi minisztere nem tett egyebet, mint hogy egy „nem” szócskát illesztett az iraki háborúval kapcsolatos önbizalom közhelyszerű mondata – a „nyerésben vagyunk” – elé. Ez volna a realizmus diadala? Vagy az, hogy egy elfogulatlan (mert kormánypárti és ellenzéki személyiségekből alakult) kutatócsoport (Iraq Study Group – ISG) kimondta: a helyzet Irakban súlyos, és egyre rosszabb lesz? Ugyan. Csak arról van szó, hogy valakiknek, akik Bush elnök bizalmát élvezik (például Gates, az új védelmi miniszter; például Baker volt külügyminiszter, az ISG társelnöke), szabad volt kimondaniuk azt, amit az önkritikától irtózó, konok Bush nem mondhatott ki: vagy váltóállítás, vagy bukás.
Régi bölcsesség, hogy egy háborúba könnyebb belemenni, mint kijönni belőle. Ugyancsak régi, hogy minden katonai konfliktus kétvégű vállalkozás: nyerni is lehet, veszteni is. De annak, aki elindítja, állítólag mindig kész stratégiával kell rendelkeznie arra nézve, hogy ha a láthatáron kudarc rajzolódik ki, miként legyen képes kihúzni a fejét a hurokból.
Igazat szólva azonban, kudarc lehetőségével nem szokás számolni. A „bemeneteli stratégia” rendre arra épít, hogy az ellenfél a támadó erőfölényétől megfutamodik. Nos, ami Irakot illeti, Szaddám Huszein hadserege 2003-ban valóban megfutamodott, illetve köddé vált; támadt helyette azonban több olyan ellenfél, amelyikkel az amerikaiak egyáltalán nem számoltak. Nem voltak képesek előre „kikockázni”, hogy Szaddám elbocsátott légiói robbantókülönítményekké alakulnak, és szövetségre lépnek azzal az Al-Kaidával, amelynek addig Irakban nyoma sem volt. Azt sem, hogy a (többségi) síita vallásfelekezet nem annyira a többségi elvű demokrácia jótéteményeit akarja learatni, mint inkább egyeduralomra tör, és magánhadseregeket üzemeltet.
Az előre nem látható ellenfelek kvázi-polgárháborúba és anarchiába süllyesztették Irakot. Bő tíz hadosztálynyi amerikai katona sem tud úrrá lenni rajtuk. Sem a „láthatatlan” robbantókon, akikről csak annyi bizonyos, hogy a szunnita kisebbségre, tehát Szaddám volt egypártjára (Baath) és szétszalasztott hadseregére támaszkodnak; sem a „látható” milíciákon, amelyek annyival „rosszabbak” az előbbieknél, hogy nyilvánosan dacolnak az ország demokratikus intézményeivel, államot képeznek az államban.
Bizarr elemek
A felszínen eddig az látszott, hogy az amerikaiak mind több és több biztonságőrző feladatot hárítanak át az általuk létrehozott, kiképzett és felfegyverzett „bennszülött” katonákra és rendőrökre. Ámde körülbelül abban az ütemben, ahogyan ez a folyamat előrehaladt, szaporodtak el az erőszakcselekmények is. Az „újiraki” biztonsági erők nemhogy megelőzni, leverni sem voltak képesek az ellenállást. Bizarr eleme lett a kialakult állapotoknak, hogy az a bábkormány, amelynek elnöke és tagjai amerikai védelem nélkül gyakorlatilag egy lépést sem mernek tenni Bagdad „zöld zónáján” – e szigorúan ellenőrzött területen – kívülre, mind a mai napig nemet mond arra, hogy az amerikai hadsereg erővel számolja fel a főváros síita nyomornegyedében randalírozó magánhadseregeket.
E ponton látszik célszerűnek visszatérni a Hamilton-Baker-féle amerikai ISG egyéves munkával kialakított ajánlásaihoz. A 79 pont módfelett érdekes. Egyfelől azért, mert szándékosan nem foglalkozik a múlttal, azaz nem piszkálgatja azt a kérdést, hogy „voltaképpen miért is vagyunk mi Irakban?”. Jó, ez a Bush iránti lojalitás kötelező megnyilvánulása. Félre vannak téve a tömegpusztító fantomfegyverek, félre a terror és a Szaddám-féle Irak fantomkapcsolata, félre minden ok, amiből az okozat táplálkozik. Viszont (mint csöndben kitudódott, az elnök óhaja szerint) minden szem a jövőre szegeződik benne.
És itt az a lényeg, hogy mire kéne szorítania az amerikai kormányzatnak Al-Maliki (síita) miniszterelnököt, akár a kegyek megvonásával is. Mindenekelőtt arra, hogy a síita többség (és a vele – egykori elnyomottként – szövetséges kurd kisebbség) legyen méltányosabb a Szaddám idején uralkodó helyzetben levő szunnitákkal szemben. Adjon nekik több kormányzati befolyást, nagyobb részesedést az olajjövedelmekből. Hagyjon fel továbbá a kommunistátlanítás iraki megfelelőjével, az egykori állampárt embereinek kirekesztésével. Az ISG ettől remélné – részben – az Irakban tobzódó érzelmek megnyugvását, nemkülönben az Amerika-ellenesség csillapodását s a robbantások csökkenését.
Meglehet, Bakeréknek igazuk van. Mint ahogy igazuk lehet abban is, hogy Irak problémája voltaképp nem is iraki, hanem térségi probléma. A Bush-kormány megteheti ugyan, hogy folyamatosan „gonoszként” kezeli Irak két szomszédját, mindenekelőtt a síita Iránt (annak atomprojektjei miatt) meg Szíriát (annak Libanonban vitt, valóban sötét és kárhozatos szerepe folytán), de csakis önmagának árt, ha ezektől a rezsimektől megtagadja a kompromisszum lehetőségét. Jim Baker joggal vont párhuzamot a hajdani Szovjetunió és a hajdani Amerika, valamint a mai Amerika és az említett hatalmak viszonya között. Ha Moszkvával, a kommunista szuperhatalommal, riválisunkkal és fő-fő ellenségünkkel tudtunk tárgyalni, akkor miért ne tudnánk ezekkel? – kérdezte.
Nyomuló iszlám
Tudvalevő, hogy mit akar Irán és Szíria Amerikától. Semmi sem teljesíthetetlen. Még az sem, hogy Washington az izraeli-palesztin válság megoldására tett újólagos erőfeszítésekkel szerezzen érdemeket az arab világban. Én azonban egy borúsabb forgatókönyvet rajzolnék fel, bizonyos történelmi tapasztalatok (Vietnam) birtokában.
Amerika természetesen könnyíteni akar azon a terhen, amelyet másfél százezer katonájának iraki állomásoztatása jelent. Ez a konfliktus „irakizálásának” a függvénye, amire az amerikaiak elszánták magukat. Csakhogy: a paradigmaváltás soha nem az erő, hanem a gyöngeség jele. A „vietnamizálás” kudarca bele volt kódolva az erőviszonyokba, anno. Igaz, hogy Irakban nem létezik „kommunista Észak-Irak”, létezik viszont egy térségi ellenerő, amelynek a fókuszát nem, a komponenseit viszont könnyű azonosítani: a síita hegemóniáért harcoló, ráadásul perzsa nagyhatalmi ábrándokkal megvert Irán; a Libanonban megint izmait mutogató, Izraellel egyfolytában békétlen Szíria; maga az iraki síitizmus és a vele szemben álló, nem utolsósorban a szaúdiakra támaszkodó szunnitizmus. Túl sok egyszerre.
Én történetesen úgy gondolom, hogy a „kijáratot kereső” amerikaiak kudarcossága az összes velük szemben álló erőt türelemre, kivárásra inti – anélkül azonban, hogy eredeti szándékát bármelyik is feladná. És akkor sorolom. Irán a síita többség révén hegemón hatalom akar lenni a szunnita tengerben, és ehhez „kijárása” csak Irak felé van. Ugyanez játszódik le kicsiben Libanonban is, ahol a Hezbollah nevű síita terrorszervezet épp most destabilizálja a már-már sikeresen talpra álló, kényes belső egyensúlyokra épülő államot. Mindazok a palesztin szervezetek, amelyek határozottan nem akarnak békét Izraellel, az iraki játszmából ugyancsak erőt merítenek.
Minden fronton nyomul a fundamentalista, Amerika-ellenes iszlám. Kétlem, hogy a „vérszem”, amely mindőjüket elkapta Irak után, felszívódna. Ellenkezőleg: hogy mennyire tolulásos állapotban van, annak csakhamar szomorú tanúi leszünk mi itt, Európában.
