2006.12.18., 2006. évfolyam, 50. szám
szerző: Sándor Zsuzsanna forrás: 168óra
A nemrég megjelent Bírák könyvének szerzője maga is bíró, az Országos Igazságszolgáltatási Tanács (OIT) szóvivője. Kötetében közéleti személyek mondják el véleményüket a bíróságokról. Gondolataikra ítélethozók válaszolnak. De mivel ők saját tárgyalásaikról nem nyilatkozhatnak, bírói határozatokkal idézi föl a szerző a nagy port kavaró ügyeket.
Bírókollégáival készített interjúkat. Hogyan válogatott?
Olyanokat kerestem meg, akik közismert ügyekben ítélkeztek. Mások közt megszólal az Agrobank-, a Tocsik-, a Princz-ügyben döntő Diós Erzsébet, a körmendi gyerekgyilkosságban eljáró Spitz János vagy az ifj. Hegedűs Lóránt perét tárgyaló Pataki Árpád is. Mostanában sok bírálat érte a bírákat, ezért is szerettem volna bemutatni: egy-egy ítélet mögött olykor mennyi vívódás áll. Ráadásul a bírák hallgatásra vannak ítélve. A rendszerváltás után született törvény szerint a bíróság ügyeiről nem beszélhetnek, saját eseteikről végképp nem.
Azt is írja: a bírák több mint nyolcvan százaléka egyetért ezzel a törvénnyel.
Kollégáim többsége úgy gondolja: ez legalább megvédi őket a sajtótól. Különben a média belekényszeríthetné őket abba, hogy akkor is nyilatkozzanak, amikor nem szeretnének.
De a bíró – mint bárki más – megválogathatja, hol adjon interjút, és ellenőrizheti azt megjelenés előtt.
Engem nem kell meggyőznie, én is „megszólaláspárti” vagyok. Külföldön ilyen tiltó törvény már nemigen létezik, legfeljebb szakmailag, etikailag szabályozzák a bírák megszólalását. Elég borzasztó látni, amikor a televíziókat végigjárják a mindig „ártatlan” vádlottak és védőik, a másik oldalt meg senki nem képviseli.
Lomnici Zoltán is említi a könyvben: bár kezdeményezhetné az Alkotmánybíróságnál a törvény módosítását, inkább tekintettel van kollégái aggályaira.
Ezzel együtt úgy gondolom: az utóbbi tizenöt évben jóval nyitottabbá váltak a bíróságok. Ma a híradók tele vannak peres ügyekkel, holott a kilencvenes évekig inkább csak a gyilkosságokra figyeltek oda. A rendszerváltás után új bűncselekmények jelentek meg nálunk is: drogkereskedelem, maffialeszámolások. A szólásszabadsággal megnőtt a sajtóperek, a rágalmazások száma. Óriásira nőtt a társadalmi érdeklődés, s a bíróságok próbálnak lépést tartani ezzel. Komoly eredmény az is: már mindenhol van bírósági szóvivő. S ha a kollégák megértik, hogy a média nem ellenség, a helyzet tovább javul.
Lomnici nemrég mégis azt mondta: a bírósági ügyeknek nincs helyük napilapokban, csak a szűk szakmai folyóiratokban.
Azt hiszem, már ő is finomított az álláspontján.
Csak nem a médiatámadások miatt?
Nem erről van szó. De ha engem kérdez: nem látom akadályát, hogy a sajtó akár jogerős ítéleteket is megvitasson. A szakmai hozzáértés persze nem árt.
Néha magyarázatra is szorulnának ezek. Néhány éve egy popénekes halálos karambolt okozott, egy rendőr
meghalt. Az énekes felfüggesztettel megúszta. Egy másik énekes viszont három év letöltendő börtönt kapott gazdasági bűncselekmény egyik vádlottjaként. Ugyanakkor negyvenezer forintra büntették azt az önjelölt „forradalmárt”, aki a fölheccelt tömeget a Szabadság térre vitte, ahol szétverték az MTV-t.
Teljesen különböző esetek, nemigen lehet összehasonlítani őket.
Mégis különös, hogy aki életet olt ki, szabadlábon sétál, míg a másik éveket ül.
A jog élesen különválasztja a gondatlanságból és a szándékosan elkövetett bűncselekményeket. A különbség a büntetési tételekben is megnyilvánul. Egy bíró kizárólag az adott ügyben dönthet, nem mérlegelheti: miként ítéltek korábban egy halálos közúti balesetnél. A „forradalmár” fiatalembert pedig csupán szabálysértés miatt vitte bíróság elé a rendőrség: visszaélt a gyülekezési joggal. Ha a bírának egy szabálysértésben kell döntenie, nem küldheti vissza az ügyet azzal: szerinte más bűncselekmény is történt. És ez így helyes. A bírának nem az a dolga, hogy nyomozzon, gyanúsítson. Függetlennek kell lennie, csak az elébe tárt tényekről szabad és kell döntenie.
Eltérő ítéletek sokszor a törvények eltérő értelmezése miatt születnek. Könyvében az egyik bíró elmagyarázza: azért kellett elutasítania az ifj. Hegedűs Lóránt ellen indított keresetet, mert a „galíciai jöttmentek” kifejezés az emberek egy egész csoportját sérti. A felperes viszont csak a személyesen őt ért sérelem miatt perelhet. Ezt az érvelést jogi körökben is megkérdőjelezik.
Valóban vannak jogászok is, akik vitatják ezt az értelmezést. Akadnak, akik úgy vélik: ha – mondjuk – egy etnikai csoportot megsértenek, akkor ez a közösség minden tagját sérti, és a közösség bármely tagja indíthat pert. Ám nálunk még kevesen képviselik ezt, s ha netán első fokon elmarasztalnák is a zsidózó vagy cigányozó személyt, másodfokon szinte biztosan elutasítanák a keresetet. A mai bírósági felfogás szerint az alkotmányban biztosított védelemnek meg kell jelennie a polgári jogi szabályokban is, különben nem tudja a bíróság alkalmazni. Amúgy ifj. Hegedűs Lóránt perében a bíró még az ítélet indoklásában is elmondta: a felmentés nem jelenti azt, hogy a bíróság elfogadhatónak tartaná a zsidózást. Azt hiszem, ilyen kiemelt, kényes ügyekben még inkább fontos lenne, hogy a bíróságok vezetői vagy mi, szóvivők jól kommunikáljuk az ítéleteket.
A Mazsihisz kérésére Lomnici Zoltán kérdéseket intézett az Alkotmánybírósághoz: szigoríthatnák-e a gyűlöletbeszéd elleni ítélkezést? Lehet-e határozottabban fellépni a bíróságokat ért sérelmek miatt? Én viszont azt kérdezem: egyáltalán miképpen lehet „egy kalap alá venni” a kisebbségeket a bírósággal?
Ez nyilván két külön téma. Az alkotmányos alapjogok értelmezése kapcsán merült fel mindkettő. A bíróságokat is éri jogellenes támadás, amikor durván rágalmazzák. Valaha a jog ismerte a „hivatalos személy megsértését”, de amióta ezt eltörölték, a támadásokkal szemben a bíróság tehetetlen. A bírák ugyan tehetnének feljelentést becsületsértésért, rágalmazásért, ám ez ritkán fordul elő.
Miután az utcai zavargásokban ítélkező bírák személyes adatai megjelentek a Kossuth tériek honlapján, több jogászegyesület levélben fordult Sólyom Lászlóhoz: szólaljon meg a bírák érdekében. Állítólag nem is válaszolt az elnök.
Én is így tudom. Ám ez nem jelenti azt, hogy a kollégáim félnének ítélkezni.
De azért furcsa, ha a jogállamiság legfőbb őre nem emeli fel szavát a bírákért.
No comment.
Kötetében ír arról is: 1 millió 250 ezer bírósági ügyünk volt tavaly. Kitört a perlekedési téboly Magyarországon?
Így is mondhatjuk. Nálunk az emberek szeretik egymást feljelenteni, beperelni, a rendszerváltás óta folyamatosan nő a perek száma. Társadalmunkból hiányzik a megegyezés, a kompromisszum készsége. Idehaza még csak most kezdődött, Nyugaton már bejáratott a mediációs program: a polgári perek jelentős részét, a kisebb bűnügyeket a tárgyalótermen kívül, mediátor segítségével oldják meg. Aki lehet jogász vagy akár pszichológus is. Amerikában ezt a szerepet a békebírák töltik be. Különben az ügyek kétharmada itthon sem jut el tárgyalásig.
Meglepett, hogy könyvében minden kollégája azt mondta: a bírói tévedést nem kell szankcionálni, legfeljebb, ha sokat hibázik valaki. Ez nem olyan, mintha az orvos kijelentené: ha csak egyszer operált rosszul, ne indítsanak ellene műhibapert?
Hivatásunk lényegéhez tartozik: a bírát ne lehessen befolyásolni. Félelemmel sem. Ne kelljen attól rettegnie: ha téved – ami mindenkivel előfordulhat -, elbocsáthatják állásából. Hogyan lehetne akkor elvárni tőlük, hogy kreatívan alkalmazzák a törvényeket?
Másokat is kirúgnak, ha nagyot hibáznak. Nemrég egy bakter elfelejtette leengedni a sorompót, súlyos balesetet okozott. Nem mondhatta, hogy tévedni emberi dolog. Akkor sem szankcionálják a bírát, ha ártatlanul ítélt el valakit?
Nem lehet felelősségre vonni, mert ez a garanciája függetlenségének. Valószínűleg amúgy sem sikerülne rámutatni egyetlen felelősre: a nyomozástól a vádemelésen át a másod- vagy harmadfokig hosszú az út. Lehet, hogy utólag kerül elő olyan új bizonyíték, amelyet korábban nem vehettek figyelembe. Tény, óriási károkat okozhat egy rossz döntés. Épp ezért rendkívül felelősségteljes ez a hivatás.
