Viharos szerelmi kalandok és – a második világháborús Magyarországon is zajló – vakmerő küldetések kísérték annak a lengyel-brit titkos ügynöknek a pályáját, akiről a legújabb 007-es- opus női főszereplőjét mintázták.
,,Meghalt a ribanc!” – jelenti indulatosan feletteseinek korábbi partnere halálát James Bond a Casino Royale című, Magyarországon a múlt héten bemutatott produkció egyik kulcsjelenetében. A „ribanc” (filmbéli nevén Vesper Lynd) amúgy nem sokkal korábban a brit hírszerzés fiatal üdvöskéjének, a 007-esnek a szeretője volt, ám időközben fény derült arra, hogy elárulta a kémet.
A szokványos ponyvaregénybeli fordulat nem érdemelne különösebb említést, ha az utóbbi időben nem derült volna ki: a film alapjául szolgáló 1953-as, első James Bond-regény női főszereplőjét a szerző, Ian Fleming angol regényíró olyan valós személyről mintázta, akinek az élete jóval izgalmasabb volt fikciós mása kalandjainál. Ráadásul a végzet asszonyába oltott kémnő feltűnése a műben minden bizonnyal nem független az íróval folytatott szenvedélyes kapcsolatától sem.
Vesper Lynd figurájának ihletője 1948-ban, egy londoni étteremben találkozott az akkor még újságíróskodó Fleminggel, mert abban reménykedett, hogy a világháború alatt ugyancsak hírszerzőként tevékenykedő férfi munkát adhat neki. A rendhagyó állásinterjú, akárcsak a kémtörténetekben, az író ágyában folytatódott, és a Christine Granville-ként bemutatkozó, feltűnően csinos hölgy 1951 végéig Fleming barátnője maradt. Akkor azonban a férfi úgy döntött, hogy másik szeretőjét – Lady Anne Rothermere-t, egy brit sajtómágnás feleségét – közös gyermekük érkezése miatt elveszi.
A szövevényes történet Fleming és – a rapid módon elvált – Anne jamaicai nászútjával folytatódott. Ennek során az író energiáiból arra is tellett, hogy gyorsan megírja a Casino Royale-t, egyszersmind Vesper Lynd figurájában „kiírja magából” Christine-t, akit – mint arra az életrajzírók felhívták a figyelmet – mind külsejében, mind személyiségében leutánzott a regényben.Talányos névválasztás
Már a névválasztás sem volt véletlen, hiszen – bár erről a filmben nincs szó – a könyvből kiderül, hogy a lányt szülei azért keresztelték a latinul esthajnalcsillagot jelentő Vesperre, mert gyermekük egy viharos éjszakán született. Akárcsak egy bizonyos Krystyna Skarbek, aki 1915-ben egy Varsó közeli kisvárosban hasonló időjárási körülmények között látta meg a holdvilágot, papája pedig Vesperalénak becézte.
A mamája révén a befolyásos lengyel zsidó Goldfeder famíliával rokonságban álló, apai ágon pedig Lengyelország egyik legősibb arisztokrata családjába tartozó grófkisasszony jómódú élete az 1930-as évek elején vett gyökeres fordulatot. Édesapja halála, majd a vagyon elvesztése miatt fiatalon munkát kellett keresnie, 23 évesen pedig már másodszor állt oltár elé. Második férje, a híres és nem utolsósorban gazdag író-újságíró Jerzy Gizycki mellett vált magabiztos, társasági nővé, akit elbűvölő szépsége és meglehetősen nyughatatlan természete tett femme fatale-lá – tudható meg a Christine: SOE-ügynök és Churchill kedvenc kéme című, Madeleine Masson jegyezte, angolul tavaly megjelent életrajzból.
A második világháború kitörésekor az etiópiai Addisz-Abebában tartózkodó nyughatatlan házaspár azonnal Londonba utazott, s felajánlották szolgálataikat a nácik ellen. A férfit nem, Krystynát viszont rögvest alkalmazták a brit hírszerzés (SIS) szabotázzsal és felforgató műveletekkel foglalkozó D részlegénél (amelyet utóbb SOE-nek neveztek). Mi több, lényegében a lelkes fiatalasszony terveit fogadták el, amikor 1939. december végén – brit újságírói papírokkal – elindították Budapestre, hogy vegye fel a kapcsolatot a lengyel ellenállással, és koordinálja a lerohant ország katonáinak továbbszöktetését.
A naphegyi Derék utcában berendezkedő újdonsült SIS-ügynök nem vesztegette az idejét: 1940 februárjában a lengyel katonai attasé futárjával együtt síléccel, mínusz 30 fokos hidegben a Tátrán keresztül bejutott a megszállt Lengyelországba, ahol öthetes tartózkodása alatt elsőként teremtett kapcsolatot megbízói és a Muskétások nevű, 1942-ig önállóan tevékenykedő ellenálló szervezet tagjai között. Az év során még kétszer járt Lengyelországban, és kialakított információs hálózata révén fontos hírekhez jutott. Egyebek mellett 1941 elején ő továbbította Nagy-Britanniába elsőként a Muskétásoktól szerzett azon információkat, amelyekből világos lett, az orosz határon történő német csapatösszevonással készülnek a Barbarossa-tervre, vagyis a Szovjetunió elleni támadásra.
A két ország között cikázó nőnek Budapesten is bőven akadt elfoglaltsága, miután kapcsolatba lépett a lengyel katonák Franciaországba szökését intéző Andrzej Kowerski hadnaggyal, aki korábban a nácik elleni harcban is jeleskedett. Az egy vadászbalesetben fél lábát elveszített tiszt és a kémnő munkakapcsolatából – a szokásos koreográfia szerint – hamar heves szerelem lett, amit az sem tudott kikezdeni, hogy a nő időről időre más brit hírszerzőkkel is megosztotta az ágyát. Igaz, a férfiak fejét elcsavaró nő tudott nemet is mondani: egy lengyel újságíró emiatt vetette magát egy budapesti hídról a Dunába, ám a már beállt folyó jegén szerencséjére (vagy szerencsétlenségére) csak a kulcscsontját törte el.
Összetartozását a féllábú Kowerskivel (nyitóképünkön együtt) jelzi, hogy 1941 februárjában mint házaspárt tartóztatta le őket – német követelésre – a magyar kémelhárítás. A kis híján küldetésük végét jelentő lebukást Krystyna fiatalkori tüdőbetegségének köszönhetően úszták meg. A novemberi, utolsó lengyel útján ugyanis az asszony alaposan megfázott, és a Hadik laktanyában zajló kihallgatásai során a tbc-hez hasonló tüneteket produkált, ami miatt fogvatartói orvosi szakvéleményt kértek. Eközben azonban arra is fény derült, hogy a Skarbek család távoli rokonságban áll Horthy Miklós kormányzóval.
A közmondásos lengyel-magyar barátságot ezúttal is komolyan vevő s a németekkel amúgy is rendszeresen hatásköri vitákba keveredő kihallgatók ezt követően döntöttek úgy: a „gyógyulás” érdekében ideiglenesen szabadon bocsátják Kowerskiéket. A fogságból első útjuk a velük baráti viszonyt ápoló brit követhez, Sir Owen O”Malleyhez vezetett, ő pedig – az összes szabályzatot felrúgva – Christine Granville és Andrew Kennedy névre kiállított útlevelekkel látta el őket. A pár még aznap elhagyta az országot Belgrád irányába, majd Kairó felé vették az irányt.
Valódi párhuzam
Kémregénybe illő a folytatás is. Kairóban jó időre mindketten parkolópályára kerültek ugyan, ám Christine-t 1944 tavaszán reaktiválták. Mint az a brit Nemzeti Levéltárban őrzött dossziéjából kiderül, a SIS D részlegének jogutódja, az önálló szabotázs- és felforgató hadműveletekkel és az ellenállási csoportok támogatásával megbízott új ügynökség, a SOE képezte ki újabb bevetésre. Bár az első elképzelések szerint újra Magyarországon vetették volna be, végül inkább dél-franciaországi feladatot bíztak rá: a SOE és a francia ellenállók kapcsolattartását kellett segítenie, ezúttal Pauline Armand néven.
A franciául kitűnően beszélő régi-új SOE-ügynök hihetetlen bátorságát hírszerző körökben is elismeréssel emlegetik, hőstettei közül leggyakrabban egy 1944. augusztusi esetét emelik ki. Történt, hogy a németek elfogták a SOE helyi vezetőjét és két társát, mire Christine-Pauline az egyik magas rangú Gestapo tiszttel való digne-i találkozóján – ahol Bernard Montgomery tábornagy unokahúgának adta ki magát – megfenyegette a tisztségviselőt, komoly retorziókra számíthatnak, ha a foglyoknak bántódása esik. Fellépése és meggyőző ereje olyan volt, hogy megtörtént az elképzelhetetlen: váltságdíjért cserébe szabadon engedték a SOE-tiszteket.
A háború után a Christine Granville nevet megtartó SOE-hőst angol és francia részről a legmagasabb rangú kitüntetésekkel halmozták el – bátorságáért megkapta a György-medált -, de további szolgálataira már nem tartottak igényt. Még brit állampolgársági kérelmét is csak a szokásos bürokratikus komótossággal bírálták el. A kalandos élethez szokott (férjétől, Gizyckitől időközben elvált) nőnek azonban több kapaszkodóra, és főleg némi pénzre lett volna szüksége a polgári életbe való beilleszkedéshez. Legalábbis erre utal, hogy a következő években képességeit messze alulmúló állásokat talált: bár ez ügyben futott össze Fleminggel is, ekkoriban telefonos kisasszonyként, bolti eladóként, majd egy utasszállító hajón felszolgálóként kereste kenyerét.
Élete talán egyetlen igaz szerelmével, Kowerskivel találkozgatott ugyan, de békés körülmények között újrakezdeni vele sem tudta. A kettejük közti szoros szálakat ugyanakkor jelzi, hogy Fleming a Casino Royale-ban Vesper Lynd árulását – a könyv szerint a britek mellett a szovjet katonai hírszerzésnek is dolgozott, míg a moziban a főgonosztól elnyert pénzzel vágta át társát – úgy magyarázza, hogy a nőt Bond ellenfelei megzsarolták egy régi szerelmének (a könyvben egy lengyel pilótának, a filmben csak egy titokzatos szeretőnek) a megölésével.
A fikció logikája szerint a kettős játékot űző végzet asszonyának csak tragikus lehetett a sorsa. A regényben – Bond iránti szerelme és árulása között vergődve – altatóval lett öngyilkos, a filmben egy összeomló velencei palota liftjében veszti életét. Amikor ezt a végkifejletet Fleming elképzelte, nem sejthette, hogy a valóság hasonlóan kegyetlen lesz: a 37 éves Christine Granville-t néhány hónappal a regény elkészülte után, 1952 júniusában egy londoni szállodában egy – belé reménytelenül szerelmes – felszolgáló kollégája szúrta le.
ILLÉNYI BALÁZS – RITTER LÁSZLÓ
