Két irányzat ütközik az USA Irak-politikájával kapcsolatban. A Baker-bizottság tárgyalást javasol Iránnal és Szíriával, Condoleezza Rice külügyminiszter viszont elszigetelésük folytatását pártolja.
Sokat elárul az iraki káosz körüli tanácstalanságról, a rendezés nehézségeiről és az érdekviszonyokról az, ahogyan az érintett országok reagáltak a washingtoni kongresszus megbízásából létrehozott Iraki Munkacsoport múlt héten közzétett javaslataira. A James Baker volt republikánus külügyminiszter és Lee Hamilton, a képviselőház külügyi bizottságának volt demokrata elnöke által vezetett tízfős grémium megállapításait a legélesebben éppen az iraki elnök, Dzsalál Talabáni utasította el, veszélyesnek és az irakiakra nézve sértőnek nevezve azokat. Nem tetszett azonban a jelentés az amerikai kormánynak sem, Izraelben pedig inkább elutasítás, mint lelkesedés övezte.
A bizottság nagy hangsúlyt helyezett az iraki nemzeti megbékélésre. Ehhez első helyen a kőolajkincs központi ellenőrzését, illetve az abból származó jövedelmek lakosságarányos elosztását javasolta a többségi síiták, valamint a szunniták és kurdok között. Csakhogy a kurd etnikumhoz tartozó iraki elnök is azok közé tartozik, akik regionális irányítást szeretnének a főként a síiták és a kurdok lakta területek alatti olajvagyon felett. A jelentés továbbá a 300 ezres iraki hadsereg egységeibe amerikai katonai tanácsadók ezreit szeretné beágyazni, hogy hatékonyabb legyen a kiképzés és az iraki katonák fellépése a fegyveres milíciákkal szemben. Talabáni azonban ezt Irak szuverenitásának csorbulásaként értékelte, és gyarmati mentalitással vádolta a szerzőket.
Az iraki hadsereg képtelen azonban az erőszak megfékezésére, és legfőképpen az amerikai haderő veszi fel a harcot az ellenállók, valamint az al-Káida terrorhálózat ellen. Csakhogy az iraki erőszak jó része immár a síita-szunnita szektaharcok számlájára írható, ezért Hamilton vasárnap nem is csinált titkot abból, hogy szerinte ehhez az USA-nak semmi köze. Az amerikai katonai misszió elsődleges feladatául már nem a harcot, hanem az iraki biztonsági erők kiképzését nevezte meg.
A jelentés másik érdekes, hetekkel ezelőtt kiszivárogtatott javaslata, hogy párbeszédet kell folytatni Irak két stratégiai szomszédjával, Szíriával és Iránnal. Továbbá elő kell mozdítani az izraeli-arab és ezen belül az izraeli-palesztin párbeszédet az átfogó közel-keleti béke reményében, amely – Baker és Hamilton szerint – jótékony hatással lenne az egész térség stabilitására. Damaszkusz és Teherán sem utasította el a tárgyalást, sőt Basar Aszad szír elnök környezetéből már jelezték is: bátorítónak tartják, hogy a csoport az iraki stabilitást összeköti a regionális békefolyamattal. Szíria nyilván abban bízik, hogy visszakaphatja az Izrael által megszállt Golán-fennsíkot.
Ehud Olmert izraeli kormányfő azonban hibának nevezte összekötni az arab-izraeli konfliktust az egyéb regionális problémákkal. Izrael elemzők szerint nyilván attól tart, hogy az amerikaiak esetleg olyan megállapodások megkötésére akarnák rávenni, amelyek nem felelnek meg érdekeinek. Leginkább azonban attól félhet, hogy az iráni együttműködés ára a perzsa állam atomprogramjának elnézőbb amerikai kezelése lesz. Márpedig Izrael számára a legkomolyabb fenyegetés az esetleges iráni nukleáris fegyver. Izraeli vezetők körében már az aggodalmat keltett, hogy Robert Gates, hétfőn hivatalba lépő amerikai védelmi miniszter múlt heti szenátusi meghallgatásán – szakítva az eddigi amerikai gyakorlattal – szóba hozta Izrael nukleáris arzenálját.
Izrael a „stratégiai kétértelműség” doktrínája alapján nem cáfolja, de nem is erősíti meg, van-e atomfegyvere, mondván, így elrettentheti ellenségeit, és egyúttal elkerülheti a fegyverkezési versenyt. Nemrég nyilvánosságra hozott amerikai dokumentumok alapján Washington Richard Nixon elnöksége óta tudja, hogy Izrael nukleáris fegyvert fejlesztett ki. Ehhez képest Gates egy szenátori kérdésre, hogy Irán miért akarhat atomfegyvert, azt fejtegette, azért, mert az ország „olyan hatalmakkal van körülvéve, amelyek nukleáris erővel rendelkeznek. Keletre Pakisztán, északra Oroszország, nyugatra Izrael, mi pedig a Perzsa-öbölben”.
A legérdekesebb azonban az a megfontoltság, sőt helyenként elutasítás, amellyel maga az amerikai kormányzat reagált a munkacsoport javaslataira. George W. Bush elnök például a védelmi és a külügyminisztériumot is megbízta az iraki folyamatok felülvizsgálatával, ami mögött elemzők szerint az állhat, hogy alternatívákat akar biztosítani a maga számára. Így hát a Baker-Hamilton-páros vezette munka csak az egyik forrása az állítólag még a karácsonyi ünnepek előtt meghirdetni tervezett új Irak-stratégiának. Ráadásul Bush udvariasan jelezte: a javaslatok némelyikével nem is ért egyet.
És mintha csak főnöke reagálására várt volna Condoleezza Rice külügyminiszter, aki a csoport munkáját az utóbbi hetekben illedelmes csendben figyelte abból a székből, amelyet Baker másfél évtizede adott fel. Rice – aki tisztában van a külügyi tárcát a jelenlegi elnök apja, George Bush idején vivő Baker tekintélyével – Bush kritikája után egy nappal már lényegében elutasította az Iránnal való tárgyalásokat, hacsak Teherán nem állítja le nukleáris programját. Egyúttal megvédte a demokrácia közel-keleti elterjesztésének Bush által szorgalmazott politikáját, amelyre – beszédes módon – egyetlen utalás sem történik a Baker-Hamilton-tanulmányban. A külügyminiszter az „átfogó arab-izraeli békére” irányuló új diplomáciai kezdeményezést sem fogadta el.
Ha Szíria és Irán destabilizálni akarja valamilyen érdekből Irakot, akkor most miért és milyen áron tennének másként? – kérdőjelezte meg a javasolt tárgyalás értelmét Rice. Szerinte az arab világ jó része nem ért egyet a Nyugat-barát bejrúti kormány megbuktatására irányuló szír erőfeszítéssel vagy az iráni atomprogrammal, ezért mindkét ország további elszigetelését szorgalmazta. Több szakértő is eleve kétségbe vonja a Szíriával és Iránnal való párbeszéd értelmét, vagy legalábbis túl későnek tartja azt. Irán már túl van a kompromisszum lehetőségén, Szíria esetében pedig a Libanon feletti hegemónia lehet az alku tárgya. Ami Izraelt illeti, sokan attól félnek, egy olyan palesztin vezetéssel megkötött megállapodást fognak kicsikarni, amely képtelen a szerződés betartására.
Alapvető különbség Dennis Ross, volt közel-keleti megbízott szerint, hogy Baker mindent a tárgyaló szemszögéből közelít meg, bízik partnere viselkedésének a megváltoztatásában, míg a Bush-kormány barátokra és megveszekedett ellenségekre osztja a világot. A különbséget pont Irán és Szíria érzékelteti a legjobban. Baker a múlt héten azt fejtegette, hogy szerinte Szírián keresztül kezelhető lenne a libanoni Hezbollah, sőt szerinte damaszkuszi tisztségviselők arra is képesek, hogy elismertessék Izraelt a palesztin Hamásszal. Rice szerint azonban, ha ilyen egyszerű lenne, a szírkérdés már rég megoldódott volna. A Bush-kormányzat mintha egy kicsit anakronisztikusnak tartaná Baker javaslatait, amelyek szerintük sokkal inkább az 1991-es állapotoknak felelnek meg, és nem jelentenek megoldást azokra a közel-keleti problémákra, amelyekkel az USA 2006-ban szembesül, és amelyeket – az iraki invázió óta – bizonyos fokig maga teremtett.
KERESZTES IMRE
